A cikk alapját az Ipsos közvélemény-kutató felmérése adta, melyben azt vizsgálták, milyennek gondolják a válaszadók a világ dolgainak alakulását. A cikk ragyogó példája a propaganda működésének, hiszen a válaszolók nyilván nem a „világ” eseményeire reflektáltak – hiszen azokat nem ismerik – hanem a média által a világról közvetített szimulákrumra.

Chesterton írja valahol, hogy az emberek úgy érzik, egyre több a baj a világban, holott ez nem így van, csak a média vált egyre hatékonyabbá. Földrengések, szökőárak, háborúk, éhínségek és más borzasztó dolgok mindig is történtek, csak nem tudtunk róluk. Akkoriban a hírgyártás – mint maga az élet – lassabb, és éppen ezért, talán megfontoltabb volt. Alapvetően más volt a hírfogyasztó közönség összetétele is. Nemzetközi és hazai politikai jellegű híreket egy, a maihoz képest összehasonlíthatatlanul szűkebb, ugyanakkor jóval tájékozottabb közönség olvasta. Valamikor a 20. század közepe után jött csak divatba, hogy olyan embereket is meg akar szólítani a média, akiknek fogalmuk sincs, hogy hol van az adott hely, kik lakják, vagy milyen volt a történelmük. Nekik szinte minden és az ellenkezője is hihető, illetve elhihettető.

Alapvetően minden manipulatív szándéknak ez nyújt teret és lehetőséget. Az idézett cikk szép, épületes példája a hírnek álcázott manipuláció működésének. A felmérés szerint a magyarok 76%-a aggódik az „egészségügy” miatt, míg ez a világ többi részén, átlagosan csak 27%. Sem a cikk, sem pedig maga a felmérés nem kísérel meg választ adni ama egyszerű kérdésre, hogy vajon mi lehet az oka annak a furcsa helyzetnek, hogy a közismerten nem a legfejlettebb egészségüggyel rendelkező Törökország lakói csak 3%-ban aggódnak az „egészségügy” helyzete iránt, addig mi, magyarok, állítólag 76%-ban tesszük ezt.

Fogalmunk sincs arról, hogy mit kérdeztek (ezt mindig gondosan titokba tartják, nehogy megismételhető legyen a vizsgálat) és arról sem, hogy mennyire tisztázták az egészségügy fogalmát a megkérdezettek számára. Nem tudjuk hát, hogy miért aggódnak a válaszadók, mikor az meghallják az „egészségügy” szót. Így egyaránt gondolhatnak az aktuális koronavírus hisztériára, vagy akár a WC-papír ellátottságra. Úgy gondolnánk, hogy az átlagember ítéletét az egészségügyről a személyes tapasztalatok, esetleg barátok, ismerősök tapasztalatai jelentik. A felmérésből azonban nem derül ki, hogy a válaszadók között hánynak volt személyes tapasztalata az egészségüggyel és hányan hagyatkoznak pusztán hírekre.

Közbevetőleg jegyezném meg, hogy a fejlett nyugaton – ahol nem aggódnak az egészségügyért – élő és ott rendesen biztosított ismerőseim, barátaim – sok ilyen van – egytől egyig hazajönnek kezeltetni magukat, ha bármi bajuk van. Ők – nyilván – annyira nem aggódnak.

Aztán elgondolkodik az ember azon, hogy hány hírt olvasott az ellenzéki sajtóban, melyek az egészségügy tragikus helyzetével foglalkoztak? Arra az eredményre jut, hogy minden nap, minden médiában, nagyjából kettőt. Nap nem múlik el úgy, hogy ne jelenne meg valami rossz hír, a dologról, legyen a hír igaz, csúsztatás vagy egyszerű hazugság, melyeket a hírfogyasztó nem képes elválasztani egymástól. (Mondjuk nem is nagyon törekszik erre.) Bombasztikus címeket olvashatunk, melyek mögött aztán vagy semmi sincs, vagy valami félremagyarázható; magát a cikket a legtöbben el sem olvassák.

Ez a felmérési eredmény is bizonyára azért alakult ilyen lesújtó módon, mert a propaganda ezt sulykolja nap mint nap, és mikor visszakérdezik az embertől, azt mondja, amit nap mint nap hall. Mert a média már réges-régen nem csak közli, hanem gyártja is a híreket. Ezután egy sajátos rémhír-kör alakul ki. Az emberek – a libsi média hatására – félteni kezdik az „egészségügyet” és ebben az értelemben nyilatkoznak a kérdezőknek. Akik aztán összesítik az „eredményeket”, „megállapítják”, hogy a magyarok aggódnak az egészségügy miatt. Ezt aztán ugyanaz a média, amelyik megalapozta ezt a vélekedést, bombasztikus címmel tálalja, amitől aztán mindenki még jobban elkezd aggódni – hiszen olvassa: mások is féltik –, ami még rosszabb felmérési eredményekhez és még bombasztikusabb címekhez vezet.

Így a balliberális média nem ábrázolja, tükrözi a valóságot, hanem szimulálja azt. Teheti pedig ezt bármiképpen, hiszen amint a már idézett Chesterton mondja: a légvárak építésének nincsenek szabályai.

Maczkó Ú. Róbert

filozófus