A csatorna túloldala
Csekély többséggel szavazták meg 2016-ban a brit polgárok a Brexitet, amely most január végén valósággá is vált. De ugyanez a megosztottság, a kontinentális Európához való ellentmondásos viszony a szigetországi történelemnek az egyik vezérmotívuma évszázadok óta.
2020. február 9. 14:44

John of Gaunt rögtön a lényegre tér, amikor leírja hazáját: „e dús sziget / e hatalom hona, Mars székhelye / ez az új éden, e félparadicsom / e természettől épített erőd / harc és ragályok vésze ellenében / e boldog népraj itt, e kis világ / e drágakő ezüst tengerbe szegve / mely néki sáncul szolgál s fal gyanánt / szegényebb országok vetélye ellen / ez áldott hely, e föld, e birodalom / királyok méhe és dajkája, mely / félelmes és híres lett általok…” Angolhon gazdag, a világ zajától megkímélt szeglet: védi, oltalmazza lakóit a rájuk leselkedő veszélyekkel szemben. Ezt állítja Lancaster hercege Shakespeare II. Richárdjának második felvonásában Szász Károly fordítása szerint.

A darab ötszáz éves, de a hon lakóit ezeresztendőnyi ellentmondásos, közeledésben és eltávolodásban bővelkedő, kutya-macska barátság köti össze a szárazfölddel. – Megyek Európába! – ha ezt halljuk egy angoltól, azt jelenti, átszeli a La Manche-t. A csatorna a legkeskenyebb pontján, Dover fehér sziklái és a francia partok között mindössze 34 kilométer széles. Ez elvben ugyanakkora távolság, mintha HÉV-vel kicsattognánk Gödöllőre, de ég és föld a különbség, mert más a kulturális lépték.

Hódító Vilmostól és a pápasággal szembeforduló VIII. Henriktől a napóleoni csatákon át a két világháborúig, majd az európai integrációig, most pedig a Brexitig formált se veled, se nélküled együttélést az ezer év és a 34 kilométer. „Lehet, hogy elhagyjuk az Európai Uniót, de nagyon is Európa részei maradunk” – írja a Brexitről az egyik legműveltebb, poliglott angol történész, aki magyar felesége révén nyelvünket is folyékonyan beszéli.

Richard Evans oxbridge-i professzort a XIX. század európai történetírásának tanulmányozásakor meglepte, hogy a waterlooi csatától (1815) az első világháború kitöréséig eltelt éppen egy évszázadban mennyit beszéltek (brit) politikusok a „splendid isolation”-ről, Nagy-Britannia csodálatos elszigeteltségéről, és ehhez képest milyen szoros szálakkal kapcsolódott a szigetország Európa többi részéhez. Neville Chamberlain miniszterelnök, amikor 1938-ban azt hitte, jól végezte dolgát, és a pillanatnyi nyugalomért cserébe feláldozta Hitlernek Csehszlovákiát, „távoli országról” beszélt, amelyről „nem tudunk semmit” – holott az angol középosztály ekkorra már keresztbe-kasul beutazta a Habsburg Birodalom egykori területeit.

„Ezekben a valamelyest zűrös időkben a nagy anyabirodalom csodálatos elszigeteltségben áll Európában” – nyugtázta a XIX. század végén a kanadai George Eulas Foster, maga is Viktória királynő alattvalója, miközben Londonban Robert Arthur Talbot Gascoyne-Cecil, Salisbury márkija próbálta távol tartani a ködös Albiont a kontinens bajaitól. (Ő az utolsó, aki a Lordok Házából kormányozta az Egyesült Királyságot.)

Ugyanúgy védte VIII. Henrik is a szigetet, meg főleg persze saját magát, és talán a történelem is máshogy alakul, ha Henrik nem helyezi át a szeretetét a feleségéről Boleyn Annára, vagy legalább VII. Kelemen pápa hajlandó beleegyezni a válásába. Nem ez lett a helyzet. A kereszténység ugyan a mai napig az angol és a skót önazonosság sarokpontja – a britségnek már kevésbé a bevándorlásból fakadó kulturális sokszínűség miatt –, de az anglikán egyház a kontinenstől való különállás egyik védjegyévé vált. Egyben ráerősített a katolikus franciákkal való szembehelyezkedésre, miközben tartósan nem mélyítette el a barátságot a felekezeti és területi belharcaikat vívó németekkel, a kontinens nyugati felének másik nagy népével sem.

A Párizzsal való sok évszázados vetélkedés a brit külpolitika egyik legalapvetőbb, időnként háttérbe szoruló, máskor váratlanul előbukkanó eleme, amely végighúzódik a középkoron, a napóleoni háborúkon, és amikor már azt gondolnánk, hogy az antant, majd a második világháborús és a hidegháborús szövetség végleg fátylat borít rá, akkor, az 1960-as években türemkedik elő: Charles de Gaulle nem engedi a briteknek, hogy az európai integráció részesei lehessenek.

A brit zászlóba öltöztetett híres brüsszeli köztéri szobor, a Manneken Pis január 31-én Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq

De Gaulle sejtett valamit. Soha nem lett volna a világháború botcsinálta győztese, ha az amerikaiak nem kaparják ki neki a gesztenyét, de ettől még nem szerette meg őket, bizalmatlanul szemlélte Washington és London elmélyült kapcsolatát, és a briteket az amerikaiak trójai falovának tartotta Európában. Nem teljesen alaptalanul. Az anyja révén félig amerikai Winston Churchill már 1945-ben De Gaulle fejéhez vágta: „Minden egyes alkalommal, amikor választanom kell ön és Roosevelt között, Rooseveltet választom” – ezt pedig a hórihorgas francia nem felejtette el. Churchilltől származik a brit–amerikai viszonyt jellemző „különleges kapcsolat” (special relationship) kifejezés, és ahogyan a háború végeztével Fultonban ő beszélt először a vasfüggönyről, úgy Zürichben az Európai Egyesült Államokról is. Ezt gyakran emlegetik, főleg mostanság, noha azt már ritkábban teszik hozzá: ez utóbbit nekünk, a kontinensen élőknek álmodta meg, nem pedig saját maguknak ott, a szigeteken.

De Gaulle éppen akkor húzta keresztül a britek számítását, amikor az 1960-as, ’70-es években még lelkesek voltak az európai integrációval kapcsolatban, ráadásul – ami ma elképzelhetetlen – a konzervatív oldalon még lelkesebbek, mint a munkáspártin. Edward Heath-t, aki 1965-től őfelsége ellenzékét, később pedig a kormányt is vezette, alighanem a leginkább Európa-párti miniszterelnökként jegyzik a csatorna túloldalán. Margaret Thatcher az 1980-as években már a pénzét követelte vissza a brüsszeli kasszából, és igencsak tartott a német újraegyesítés következményeitől, a negyedik birodalom létrejöttétől. „Kétszer legyőztük őket, de most visszatértek!” – fakadt ki állítólag a berlini fal leomlása után. Bizalmas tanácskozásra hívta össze országa legjobb Németország-szakértőit.

A Vaslady még ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek tagjai kamaszként vagy fiatal felnőttként jól az emlékezetükbe véshették a Hitlerrel vívott angliai csatát, a bombázásokat, a nélkülözést, a jegyrendszert. Utódja, John Major sokat megőrzött az ő szkepticizmusából, viszont David Cameronnal, Theresa Mayjel, Boris Johnsonnal összehasonlítva a mai mérce szerint Európa-barátnak számít.

A németekhez való viszony általában is az európai politika kulcsa, az Európa-projekt igen jelentős részben német érdek. Ahogy az első világháború alatt V. György – a jelenlegi uralkodó, II. Erzsébet nagyapja – kínosnak találta a német rokonságot, és Windsor-házra változtatta a királyi dinasztia nevét, úgy tartotta magát a brit politika egyre távolabb az Európa-háztól, ahol az euró az új D-márka, a schengeni övezet pedig olyan észrevétlenül köt össze – valamikor szuverén – országokat, mint egy wiesbadeni híd Hessen tartományt Rajna-Pfalzcal.

Nehéz lett volna nem észrevenni, hogy a britek kivonták magukat Brüsszel e két legfontosabb politikai törekvése alól, mintegy megágyazva a Brexitnek. Amelyről pedig akkor – 2016-ban – döntött népszavazás, amikor az EU már bő évtizede az alkotmányos válság, a (főleg, de nem kizárólag) görög adósságkrízis, majd a migrációs káosz egymást követő terheit nyögte. Ekkorra jött el az ideje az elbocsátó, szép üzenetnek, amely pedig most, január utolsó napján telt meg tartalommal.

A következő évek fontos kérdése lesz Európában, hogyan alakul London és a kontinens, azon belül is London és Berlin viszonya. „I’m a legal alien, a German man in London” („Törvényes külföldi vagyok egy német Londonban”) – lám, már Stinget is átírják, aki még New York-i angolról énekelt. Meghasonlottak a német politika britjei, a skót, illetve angol felmenőkkel bíró kereszténydemokrata David McAllister és a szociáldemokrata Katarina Barley. Foroghat a sírjában Ralf Dahrendorf, aki a német szabad demokrata pártot cserélte a westminsteri Lordok Házának padsoraira.

A The New York Times a minap riportot közölt arról a nyugati parti középvárosról, Victoriáról, amelyet a legangolabb településnek tartanak Kanadában, és ahová a sussexi hercegi pár, Henrik és Meghan, a Windsorok nyájtól elkóborolt bárányai visszavonultak. Ez a nyugati világ legszéle; ha jó lenne a szemünk, ellátnánk a nagy vízen túlra, Japánig. Victoria óceáni éghajlata olyan, akárcsak az angol, szokásaiban, kultúrájában is az. A közhivatalban kifüggesztve lóg a falon II. Erzsébet uralkodói portréja, egy múzeumban pedig a viaszmása Viktória királynőjével és Churchillével egy asztalnál étkezik. Victoria városa 7662 kilométerre esik Londontól, röpke tíz óra repülőútra. Nem éppen ugyanaz, mint kiruccanni Gödöllőre vagy átkompozni a doveri szikláktól a franciaországi Calais-ba. Van, hogy a földrajzi távolság sokat nyom a latban, és megesik, hogy igen keveset. Végső soron pedig nem is számít.

Szőcs László

magyarnemzet.hu
  • Az erdő üzem, tanterem – és örökkévalóság
    Ugron Ákos Gábor: Az erdő fenntartása, kezelése, művelése nem érthető meg rövid távú gondolkodással, ahhoz száz években, vagy éppen az örökké fennmaradó végtelenben kell gondolkodni, mert az erdőre mint örökké változó, de örökre fennmaradó életközösségként kell tekintenünk.
  • A kettős mércés EP-szélsőség
    Győri Enikő nem emlékszik parlamenti vitára és felháborodásra azzal kapcsolatban, amikor a szocialista-liberális Gyurcsány-kormány idején, 2006 októberében, a rendőrség szétverte a 1956-os forradalomra emlékező békés tüntetőket. „A rendőrterror erői ma a legeurópaibb pártnak hazudják magukat, és az EP meg őket támogatja" - emelte ki a Fidesz képviselője
  • Református óvodát adtak át Sárospatakon
    Református óvodát adtak át Sárospatakon szerdán, a létesítmény a kormány anyagi támogatásával a Magyarországi Református Egyház Országos Óvoda Programja keretében épült fel.
MTI Hírfelhasználó