"Ez nem egy nagykabát, amit később leveszel"
Interjú Kovács Gergely kinevezett gyulafehérvári érsekkel. Egybevetve mintegy huszonkilenc évig tanult és szolgált Rómában.
2020. február 7. 12:43

Ferenc pápa 2019. december 24-én gyulafehérvári érsekké nevezte ki Kovács Gergelyt, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetőjét, akit február 22-én szentelnek püspökké és iktatnak be érseki hivatalába a gyulafehérvári székesegyházban. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele a kinevezéséről, a készületről, életéről és értékekről.

Szent Pál megtérésének napján, verőfényes napsütésben, de igen csípős hidegben érkezünk autónkkal Gyulafehérvárra. A várban utunk a gyönyörűen felújított erdélyi „Saint-Denis” épülete mellett halad el. Szemünk óhatatlanul is megakad a katolikus székesegyház oldalfalához illesztett reneszánsz Lászai-kápolnán, amely a mecénás, Lászai János főesperes, gyulafehérvári kanonok, római gyóntató emlékét hirdeti. Teste Rómában, a magyar főtemplomban, a Santo Stefano Rotondóban pihen. Sírfelirata ma is ékes latinsággal hirdeti minden zarándoknak: Roma est patria omnium, vagyis Róma mindannyiunk hazája. Az érseki palota kapujában Kovács Gergely vár bennünket, aki csaknem öt éven át volt szerzője a Magyar Kurírnak; elmélkedéseket írt. Személyében, aki mindent egybevetve mintegy huszonkilenc évig tanult és szolgált Rómában, az egyik legszebb katolikus magyar hagyomány elevenedik meg, csak éppen fordított irányban: ő Rómából, mindannyiunk otthonából tér haza, hogy szolgálja az övéit.

– Hogyan és hol érte Önt a püspöki kinevezés híre?

– Minden év húsvétján és karácsonyán haza szoktam jönni Kézdivásárhelyre. Ezúttal éppen a helyi plébánián voltam – ebédhez készülődtünk –, amikor értesítettek a kinevezésről. Édesanyám a kézdiszentléleki otthonban van, karácsonykor itt szolgálok „házilelkészként”, most is ezt a feladatot láttam el. Így hát együtt örülhettem azokkal, akik közel állnak hozzám.

– Hogyan készül a püspökszentelésre?

– A Szentírásban olvassuk: „s íme, ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés, s a földrengésben nincs az Úr – s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr – s a tűz után enyhe szellő susogása” (1Kir 19,11–12). Illés próféta a Hóreben a szellő susogásában ismerte fel Istent. Egy ilyen hír felforgatja az embert, ám utána le kell nyugodnia, meg kell érkeznie a csendbe. A készület azért nehéz, mert majd harminc év római tartózkodás után ezer szállal kötődöm Rómához. Sok olyan kötelezettségem van még, amit nem tudok egyik napról a másikra átadni. A hazaköltözésemet is meg kell szervezni. Emellett igyekszem lelkileg jól felkészülni mindarra, ami vár.

– Kiket kért meg szentelő püspöknek?

– A február 22-i szertartásra – mivel hosszú éveken át vezetőm volt – főszentelőnek Gianfranco Ravasi bíborost, a Kultúra Pápai Tanácsának elnökét kértem meg. Társszentelőm Jakubinyi György emeritus érsek és Miguel Maury Buendía bukaresti apostoli nuncius lesz. Nagy örömömre szolgál, hogy az összetartozás jeleként a püspökszentelésen jelen lesznek a romániai mellett a magyar püspöki konferencia tagjai is.

– Évtizedeken át a világegyház középpontjában dolgozott. Milyen tapasztalatokat fog tudni kamatoztatni az új szolgálatában?

– A Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetőjeként sok mindent megtanulhattam ennek a fontos hivatalnak a szervezeti felépítéséről és működéséről. Ezekből a tapasztalataimból lesz, amit fel tudok majd használni a későbbiekben. De ennél is fontosabb az emberi kapcsolatok hálója. Közép-Kelet-Európa és a német nyelvterület szinte valamennyi magasabb beosztású egyházi elöljárójával és néhány állami vezetővel is találkozhattam. A munkám során szélesebb nemzetközi kapcsolatokat ápoltam, megtapasztalva a kulturális és a mentalitásbeli különbségeket is. Ez nyitottá tett az új szempontok iránt. Remélem, ezt a szervezettséget, odafigyelést, a párbeszéd igényét is sikerül majd hazahoznom.

– Mi lesz a püspöki jelmondata?

– A papi jelmondatom ez volt: „Jézus így szólt, jöjj.” Ez arra az evangéliumi jelenetre utal, amikor Jézus bátorító szavára Péter elindul a vízen járva. Püspöki jelmondatként magyarázásra szorulna, így mást választottam: „Őáltala, ővele és őbenne.” Ezt minden szentmisében hallhatjuk, ezért talán erős kapocs lehet a hívek felé is.

– Eredetileg reformátusnak keresztelték. Hogyan katolizált, és miért választotta a katolikus papi pályát?

– Édesapám református volt, édesanyám pedig katolikus. Erdélyben még él az a hagyomány, hogy a fiú az apa vallását követi. Sokáig reformátusnak keresztelt nem hívő voltam, serdülőkoromban ugyanis sehogyan sem találtam a választ az élet nagy kérdéseire. Katolikus keresztapámnak köszönhetően kerültem közelebb a hithez. Ezermesterként plébániákon is dolgozott, engem pedig sokszor elvitt magával, ha meg kellett javítani valamit. Így találkozhattam olyan jó papokkal, mint például Harai Pál. Szeretettel fordultak felém, megkérdezték, mit tanulok, mit gondolok. A hiteles papi életek vezettek engem erre az útra. Ezért is vallom, hogy nem téríteni kell az embereket, hanem hitelesen élni, példát mutatni. Eredetileg fizikatanárnak készültem. Nem tudom pontosan, hogy mikor született meg bennem a hivatás, de arra emlékszem, hogy az egész népemet szerettem volna szolgálni. Ne feledjük, ez még az az időszak volt, amikor a Securitate bármikor elvihette azt, aki nem felelt meg a rendszer követelményeinek. Nagy Imre plébánosnak az elsők között mondtam el a tervemet. Azt válaszolta, „jól fontold meg, mert ez nem egy nagykabát, amit később leveszel”. Arra kért, hogy egy hónapon keresztül imádkozzam útmutatásért. Nekem nagyon fontos volt az ő bizalma.

– Ennek fényében mit jelent az Ön számára az ökumené?

– Az ökumenével kapcsolatos problémákat már a családban is megtapasztalhattam. Meg kell mondanom, nem volt mindig könnyű. A legelső lépés ebben a találkozás. Már az is sokat számít, ha leülünk egymással beszélgetni. Persze recept nincs erre, legfeljebb elvi segítséget lehet kapni hozzá, ám a párbeszédnek valahol el kell kezdődnie. Úgy gondolom, hogy mindig nyitottnak kell lennünk. A püspökszentelésem után elmegyek a magyar és a román testvéregyházakhoz is. Keresnem kell a kapcsolatot, mert a párbeszédhez két emberre van szükség. Márton Árontbörtönbe zárták a kommunisták, ennek ellenére mindig udvariasan tárgyalt az állami vezetőkkel. Én sem zárkózhatok be a magam köreibe.

– A Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetőjeként jól ismerhette a Pogányok udvara néven elindított kezdeményezést. Itt a kultúra mint közvetítő érték jelent meg.

– A kultúra mindig érték. Mindannyiunknak szükségünk van a kulturális identitásra. Tudnom kell, ki vagyok, és a másikról is tudnom kell, hogy kicsoda. Csak azzal lehet beszélgetni, akinek van arca. Európa nagy kihívása, hogy megőrizze a keresztény arcát. A pogányok szó helyett egyébként inkább a népek kifejezést kellene használnunk. Az udvar pedig arra utal, hogy kimozdulok a templomomból, és egy közös helyen találkozom a másikkal. Ez tanúságtételt is jelent. Elmondom, hogy miben hiszek, de nyitott vagyok arra, hogy a másik is elmondja, ő miben hisz. A hitetlenséget a saját bőrömön tapasztaltam meg, így megértem ennek a helyzetnek a nehézségeit.

– Ön a posztulátora Márton Áron szenttéavatási ügyének. Éppen ugyanazon a napon, december 24-én kapta a kinevezését, mint az elődje.

– Márton Áron püspök posztulátora sokáig Szőke János szalézi atya volt. Halála után úgy vállaltam el ezt a megbízatást, hogy a munkám miatt csak a szabadidőmben tudok vele foglalkozni. Hozzá kell tennem: egy átlagos érdeklődőnél akkor még nem tudtam többet Márton püspök úrról. Miután elolvastam a peranyagot, a tanúvallomásokat és az írásait, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ő valóban szent. Úgy éreztem, mindent meg kell tennem a szentté avatása érdekében. Ennek részeként szerveztük meg azokat a zarándoklatokat, melyek során felkerestük életének helyszíneit.

– Mi áll a legközelebb Önhöz Márton Áron püspök alakjából?

– Minden évben kiválasztottam egy rá jellemző vonást, amit azután igyekeztem megvalósítani az életemben. Márton püspök hite rendíthetetlen volt, még a börtönt is vállalta érte. Papjait atyai szeretettel szerette. Legalább ilyen fontosnak tartom, hogy világosan látta a körülötte lévő valóságot, és az idő később mindig azt igazolta, hogy jól döntött. Ha pedig tévedett, mindig tudott bocsánatot kérni. Ezt a közvetlen munkatársai is megerősítették. Meglátni az idők jeleit, és képesnek lenni a bocsánatkérésre – ez talán számomra most a legfontosabb.

– Hol tart a boldoggá avatás ügye?

– Most először is meg kell találnom az utódomat, az új posztulátort. Még a püspökké szentelésem előtt szeretnék elmenni a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjához, hogy megértsem, főpásztorként hogyan tudom legjobban mozgatni az ügyet. De a nuncius atyával is szeretnék konzultálni. Jelenleg egy viceposztulátor vizsgálja az állítólagos csodát, amit Márton püspök úr közbenjárásának tulajdonítanak. Azt szeretném, hogy ő minél több időt tudjon szentelni ennek a feladatnak.

– A gyulafehérvári Erdély legnagyobb egyházmegyéje. Milyen kihívások várnak Önre az új szolgálatában?

– Akkor lesz ez világos előttem, amikor már beszéltem a papokkal, a hívekkel. Meg kell hallgatnom a különböző bizottságokat, a főespereseket. Igyekszem minden plébániára mielőbb eljutni. Valóban, ez egy nagy területű, ezért nagyon sokszínű egyházmegye. Vannak olyan falvak, ahol egy tömbben él sok katolikus. De a szórvány, ahol kisebbségben vannak a katolikusok, már nagy problémát jelent. Nem beszélve a nyelvi kisebbségről. Ahhoz, hogy ezt a munkát megfelelően tudjam végezni, a helyet és a helyzetet jól ismerő emberekre van szükségem. Senkire nem szeretném ráerőltetni az elképzeléseimet, nem akarok csak a változtatás kedvéért változtatni. Szeretnék egy munkatársakból álló csoportot létrehozni magam körül. Már a szenteléssel kapcsolatos kérdéseket is igyekeztem így intézni. Együtt gondolkodunk, együtt tervezünk, ezt a lelkesedést pedig nagyon jó volt megtapasztalni.

– Mit jelent Önnek az imádság?

– Eddig hivatali munkát végeztem, így sokszor szinte észre sem vettem, hogy eltelt az idő. Még az Úrangyala imádság is könnyen elsikkadt a feladatok tengerében. Egy gyakorló lelkipásztornak bizony sokkal mélyebb az imádságos élete. Azt már látom, hogy az életem gyökeresen meg fog változni. Eddig a nyelvtudásom, a jogi ismereteim alapot jelentettek ahhoz, hogy jól végezzem a munkámat. Ám az új megbízatásomhoz nem társul semmilyen előképzés. Úgy érzem, most teljesen kívül kerültem a komfortzónámon. Először az emberi kicsinységemmel kell szembesülnöm. Vagyis a Jóisten kegyelme nélkül, az imaélet megerősítése nélkül nem fog menni. Még jobban oda kell fordulnom az Oltáriszentség felé, ebben pedig meggyőződésem szerint segíteni fog a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is.

– Hogyan fordul majd a családok felé?

– Hárman vagyunk testvérek, nagyon jól megértjük egymást. Az öcsém három évvel fiatalabb nálam, húgom viszont tizenhattal. Egy másik generáció tagja, általa elsőkézből megtapasztalom a korkülönbségből adódó kihívásokat. Mint említettem, vegyes családból származom, de a családi kötelék mindig erős volt közöttünk. A legelső segítség, a támogatás és a megértés mindig a családon belülről érkezett. A család kis egyház, ahol a gyerek megtanul imádkozni. Napjainkban ugyanakkor a család szétesését tapasztaljuk. Fontos, hogy a családpasztoráció jól működjön az egyházmegyében.

– Hogyan éli át a magyarságát?

– A magyarsághoz nálam hozzátartozik az is, hogy székely vagyok. Ez a kettő mindenképpen összefügg. A magyarságom a határon túlra mutat, ám határok nélküli. A kultúrán belül viszont érdemes különbséget tenni a különféle árnyalatok között, hiszen ettől lesz még szebb a magyar identitás.

– Milyen szerepet szán érseki szolgálatában a teremtett világ védelmének?

– Fontos a fenntarthatóság. Erdélyben egyelőre még minden zöld, a környezet károsítása még nem lépett át egy kritikus határt. Külföldön azonban láttam, hogy milyen gondot okoz a hihetetlenül sok szemét, mekkora problémát jelent a műanyaghegyek környezetbarát felhasználása. Szeretek a természetben, a friss levegőn lenni, ott gondolkodni. A papjaimat is szeretném arra biztatni, hogy pihenésként menjenek minél többet a természetbe és hogy ezt igyekezzünk megóvni.

– Kevés főpásztor van jelen az Instagramon. Miért tartja ezt fontosnak?

– Az Egyháznak mindenütt ott kell lennie, ahol az emberek vannak. Ráadásul ismernünk kell azt a nyelvet, amit ezen a felületen használnak. A Facebookra sohasem volt időm, a Snapchat pedig nagyon fiatalos. Ám az Instagram pont megfelelő arra, hogy megosszam másokkal azt, amit fontosnak tartok. Mindig igyekszem valami olyasmit feltenni, aminek üzenete van, ami másokat is megszólíthat. A hivatalban figyeltünk arra, hogy az üzeneteink kit szólítanak meg, és figyelembe vettük azt is, hogy a felhasználók mire kíváncsiak. Az első teendőim között lesz, hogy erősítsem az érsekség jelenlétét a közösségi média felületein.

– Küldetése az emberekhez szól. Miben segíthetnek Önnek az érseki szolgálatában?

– Arra kérem őket, hogy imádkozzanak értem. Papjaimat és híveimet arra biztatom, hogy őszintén mondják el nekem a problémáikat. Merjenek megszólítani. Én a bizalmat kínálom, és remélem, ők is megtisztelnek majd a bizalmukkal. 

magyarkurir.hu
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
MTI Hírfelhasználó