A hazához vezető kalauz sokaknak
1948-ban a kommunisták eltávolították az állásából Fekete Istvánt, elsősorban a Zsellérek című könyve miatt, melyben megírta, hogy Ajkán milyen kegyetlenségeket követtek el 1919-ben a vöröskatonák.
2020. január 26. 12:32

„Ha mélyen magamba nézek, szeretetem határtalan határát egyetlen szó fejezte ki, egyetlen régi-régi szó, amiben élők és holtak benne voltak, s ez az érthetetlen, de nekem mindent jelentő szó mondta ki, hogy Gölle” – írja a 120 éve született Fekete István szülőhelyéről a Ballagó időben. Fekete Árpád és Sipos Anna első gyermeke életének a legfogékonyabb korszakát töltötte el ebben a faluban. Ott került kapcsolatba a természettel és a település egyszerű, de értékes parasztembereivel, gyermekeivel, akik meghatározták későbbi életét, így írói munkásságát is. Az elemi iskolát Göllében kezdte el, majd Kaposvárra költöztek, és 1910-től ott folytatta tanulmányait. A polgári iskola befejezése után a Felsőkereskedelmi Fiúiskolába került.

Nyolcévi katonáskodás

1918-ban hadiérettségit tett, majd bevonultatták katonának. Mint katona 1923-ban kezdte el a Gazdasági Akadémiát Debrecenben, majd 1925-ben átkérette magát Magyaróvárra, ahol 1926-ban fejezte be tanulmányait. Nyolcévi katonáskodás után végleg leszerelt és Bakócára került Mailáth grófhoz segédtisztnek, ahol két évet töltött el. A kétéves gyakornoki idő letelte után Ajkára került vezető gazdatisztnek, Nirnsee Ferenc birtokára. 1929. december 12-én vette feleségül Piller Edithet, a bakócai körorvos lányát. Ajkán születtek gyermekeik, 1930-ban Edit, 1932-ben István. Írói munkássága is ott bontakozott ki. A koppányi aga testamentuma című történelmi regényével vált ismertté, melyet 1936-ban írt a Gárdonyi Géza Társaság regénypályázatára. Két évvel később a Zsellérek című regényéért megkapta az Egyetemi Nyomda nagydíját. Közben a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők közölte elbeszéléseit, illetve Kittenberger Kálmán vadászlapja, a Nimród hozta le vadásztörténeteit. 1942-re már befutott magyar írónak számított a Kisfaludy Társaság tagjaként. Ebben az évben hagyta el családjával együtt Ajkát és a fővárosba költöztek.

Tízmillió kötet

Budapesten a Földművelési Minisztériumban dolgozott 1948-ig. Ekkor a kommunista hatalom emberei eltávolították a minisztériumból, elsősorban a Zsellérek című könyve miatt, melyben megírta, hogy Ajkán és környékén milyen kegyetlenségeket követtek el 1919-ben a vöröskatonák. A másik ok vallásos szellemisége és mély istenhite volt. Két évvel korábban pedig az ÁVH emberei megverték, bal szemére megvakult. Az ötvenes években egy időre mellőzték, majd állat- és ifjúsági regényei hoztak számára új sikereket. Sokan – tévesen – ifjúsági írónak tartják, pedig írt regényeket, színdarabokat, forgatókönyveket, tudományos munkákat és tankönyvet is. Ezenkívül 168 verséről is tudunk, melyet az ajkai Irodalmi Társaság meg is jelentetett.

Műveinek ismertetése most nem célom, azt már sokan megtették az elmúlt évtizedek alatt. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy 47 könyve jelent meg, eddig 11 nyelven. 2013-ban eladták itthon a tízmilliomodik kötetét; külföldön ez a szám másfél millióra tehető. Nincs még egy XX. századi írónk, akinek ennyi könyve jelent volna meg, mint neki. Irodalomtörténészeink állítják, hogy Jókai Mór után a legnépszerűbb magyar író – csakhogy Jókai a XIX. században élt és alkotott. Abban az időben sokkal többet olvastak az emberek, sokkal több könyvet is adtak ki, és nem volt rádió, televízió és természetesen internet sem. De az is tény, hogy akkoriban a történelmi Magyarországra szabták a könyvek példányszámát.

Egyetemes szeretet

Takáts Gyula kaposvári költő 1984-ben a Fekete István volt lakóházán elhelyezett emléktábla avatásakor a következőket mondta munkásságáról: „Könyveiből a külföld a magyar tájat és embert, a magyar pedig a hazát ismeri meg. A legnemesebb honismereti mozgalom az övé! Egyéni utakon járó magyar író, aki jelentős műveket hagyott hátra. Könyveiből harmónia és tiszta, egyszerű bölcsesség árad-sugárzik. Hitének mélysége vitte közel az elemekhez és az emberekhez. Szeretete egyetemes. Ahol magyarok élnek, írásait mint a hazához vezető kalauzt igénylik. Emigrációnk levelezése és hírei is erről vallanak. Ifjúságunk körében a nagy költészet és a líra befogadására is előkészítő a Fekete István-i mű.”

Az elmúlt ötven év alatt mintegy harminc általános iskola, óvoda és számtalan vadásztársaság vette fel nagy magyar írónk nevét. Többtucatnyi emléktábla, dombormű és szobor hirdeti emlékét falvainkban és városainkban. Tizenhét Fekete István-emlékhelyet tartunk számon országunkban. Ennyi emlékszobával, múzeummal egy magyar író sem büszkélkedhet. Legutóbb Zircen avattak egy domborművet emlékére és tiszteletére. 2015-ben Fekete István munkásságát felterjesztették a Hungarikum Bizottsághoz.

Kanyar Józseftől, a Honismereti Szövetség egykori elnökétől idézek, aki a göllei szobor felavatásán, 1999. augusztus 20-án többek között a következőket mondta: „A falu tanítója volt az édesapja. A nemzet fia pedig a szépen beszélő magyar író, akinek már kapcsos díszkötésbe kellene kötni írásainak minden sorát, szépségét és szülőföldszeretetét, hogy megőrződjék, mint az imádságoskönyvbe préselt szagos menta.”

Göllében érezte otthon magát Fotó: Fortepan: Hunyady József

Fekete Istvánt 1970. június 23-án érte a szívroham. 2004-ig feleségével és Bogáncs kutyával együtt a Farkasréti temetőben pihent, 2004. augusztus 14-én a göllei temetőben, mintegy 2500 ember jelenlétében megtörtént az újratemetésük. A gyászmisét Balás Béla kaposvári megyéspüspök celebrálta. Jókai Anna a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság és a Magyar Írószövetség nevében a következő szavakkal búcsúzott tőle: „»Nézem a sötétséget, de látom a csillagokat« – Fekete István írta, ő hagyta ránk ezt a gondolatot. Erre biztat minket, minden rendű és rangú jóakaratú embert. Nem lehet olyan sötét, hogy ne keressük a felhők mögött a csillagok rezzenéstelen fényességét. Nyugodjanak békében csontjai, de lelke igenis járjon közöttünk, nyugtalanítóan, termékenyítően és vigasztalóan!”

Felesége, Piller Edith elmondása szerint „Gölle volt számára a világon az egyetlen hely, ahol igazán otthon érezte magát”. Most végleg ott pihen testvérei mellett a göllei egyszerű parasztemberek és volt pajtásai gyűrűjében. Göllében született és oda tért vissza, most ott alussza örök álmát a Szent Vendel-kápolna tövében.

Bodó Imre

---------------------------------------

Aki nagyon szerette az erdőket és a mezőket – 120 éve született Fekete István

Kedves írónk, az Új Ember egykori szerzője születésének százhuszadik, halálának ötvenedik évfordulójára emlékezünk 2020-ban.

„A téma egyedüli volt és kimeríthetetlen. A természet és benne az ember. Az ember, aki szerette az erdők és a mezők élővilágát…” – sorok a Ballagó időből… Fekete Istvánra emlékezünk most, az íróra, aki nagyon szerette az erdők és a mezők élővilágát. E szeretet adta írásainak egyedüli és kimeríthetetlen témáját. Terjedelmében hatalmas életműve olyan, akár egy óriási dicséret.

Az életmű áttekintésére e rövid írás semmiképpen nem vállalkozhat. Apró mozaikdarabkákat kínálhat csupán… és személyes élményeket.

Ha a Fekete István-i mű alapszavait keresem, három általános, igen gazdag jelentésű fogalom villan be: természet, táj, falu. Ha viszont olyan szavakat, melyek legeslegelőször eszembe jutnak az író nevét hallva, akkor ezeket mondom: Gölle és Vuk. Aki nem ismeri őket – van ilyen vajon? –, annak bizonyára igen furcsa hangzású és értelmezhetetlen szavak.

1900. január 25. Gölle – a születés ideje és helye. Fekete Istvántól tanultuk meg e Somogy megyei falu szép nevét. Írásaiban újra és újra felbukkan; és a gyerekkor és az otthon metaforájává válik. „Ha mélyen magamba nézek, szeretetem határtalan határát egyetlen szó fejezte ki, egyetlen régi-régi szó, amiben élők és holtak benne voltak… Gölle.”

Vuk pedig… a számtalan kedves állathős közül talán a legkedvesebb. Felejthetetlen, bánatos, még a történet elején elhangzó szavai a fülembe csengenek (Pogány Judit tolmácsolásában): „Egyedül vagyok… kicsi vagyok… Éhes vagyok… Segítsetek Vuknak, a kis rókának!” És ugyanígy a jóságos öreg Karak vigasztaló hangja (Csákányi László), amint kérdezi: „Ki fia vagy odalenn, kicsi vérem?”

Napestig sorolhatnánk a Fekete István teremtette neveket: Kele, Csí, Lutra, Bogáncs, Unka, Tás, Vahúr, Kurra, Kalán, Csirik, Szú, Simabőrű, Bütyök, Matula, Tutajos… Nem tudom megmondani, mikor és melyik története, hőse által találkoztam először az íróval. Ott sorakoztak könyvei nagyszüleim könyvespolcain, szüleim gyerekkorából. És a történeteket olvasva otthon voltam. A legelső gyerekkorban, melynek végtelen, szabad nyarait falun töltöttük – mezőket-réteket járva, figyelve a baromfiudvar, az ólak, az istállók „népét”, kutyák, macskák, csibék, borjak születését várva, etetés és fejés idején nagyszüleink körül lábatlankodva. A színek, a fények, az ízek, az illatok, a hangok, a hangulatok, a tűnő-illanó benyomások… mindez ott van Fekete István írásaiban.

Regényeinek, elbeszéléseinek hatására „olyan érzés támad bennünk […] mintha ismeretlen, csodálatos világban járnánk, amelyben még érvényesek a szépség, a jóság törvényei, s amelyben érvényesül az az egyszerű igazság, amelyről Jézus szólt példabeszédeiben” – Rónay László egy elbeszéléskötet elé írt szavai ezek. Ma már tudom, el nem múló és kimondhatatlan hálával, hogy ha mégsem egészen ismeretlen számomra a Fekete István-művek világa, akkor azt nagyszüleimnek és dédszüleimnek köszönhetem. Mellettük éltem át azt az erős, azt az elsődleges tapasztalatot, hogy rend van a világban, hogy az ember mély harmóniában élhet a természettel, és háza táját, kertjét, földjét, faluja határát úgy ismerheti, akár a tenyerét – az utolsó fűszálig és rögig. Nem volt könnyű életük, a mezei élet, a paraszti élet sose volt könnyű, de nekünk, gyerekeknek nem a nehézsége, hanem a szépsége jutott. Idillt, nagyon mély, nagyon erős otthon-, természet- és tájélményt ajándékoztak nekünk.

Sok csöndesség, béke és áhítat van Fekete István szövegeiben, természetleírásai láttató erejűek. Különösen kedvesek azok a rövid elbeszélései, melyekben az évszakokat és a hónapokat személyesíti meg. Emberi alakot öltve találkoznak egymással az idő fordulóin, hogy egyik a másiknak átadja helyét. Decembert nem tudom másképp elképzelni, csak subás, kucsmás öreg számadóként, aki – amint az egyik novellában olvassuk – számadásra várja a hónapokat karácsony éjjelén: vajon mit végeztek a múló esztendőben, teljesítették-e feladatukat, tudtak-e parancsolni az elemeknek a jó termést biztosító időjárás érdekében. Azt is Fekete Istvántól tudom, hogy a Tél gonosz, szívtelen fiatalember, de szívet szeretne magának, s mikor vágya teljesül, boldog lesz, és meghal – belehal a Tavasz érkezésébe. Hasonlóan Április, a vadóc siheder, aki a Szelet uszítja az állatok és növények bosszantására, sőt vesztére, csak akkor szelídül meg, mikor megérkezik hozzá a virágos leheletű lány, és mivel fázik, Április beburkolja a köpenyébe. „Veled leszek teljes” – mondja neki a lány. És akkor a köpeny gallérja kivirágzik, a fiú pedig eltűnik. „Hol az én gazdám, Április?” – kérdezi a visszatérő Szél. „Megölelt, és belehalt a boldogságba” – feleli a lány. A Szél ekkor leborul előtte: „Köszöntlek, teremtő, virágos, békés, dalos, fészekringató Május!”

Az ünnepi témájú elbeszélésekről se feledkezzünk meg. Sinkó Ferencet idézem a sok kiadást megért Régi karácsony novelláit záró írásból: „Varázslatos az ő világa. A szegénység és a szépség betlehemi csillaga ragyogja be útjait, tájékait, a nádtetős házak fehér falait, még a kamrákat és az istállókat is. Az angyalok éneke hol hallhatóbban, hol halkabban, de szüntelenül szól visszhang és kíséret gyanánt a természet minden hangja, nesze, s minden emberi szó mögött.”

Végül még néhány sor a Ballagó időből, mintegy az életút foglalataként: „Ballagtam, ballagtam, mintha ezerszer jártam volna az úton, amin egyszer végigmegy mindenki, akár hisz az utak végtelenségében, akár nem…”

Fekete István végigjárta az életből a végtelenbe tartó utat. 1970. június 23-án halt meg. Ötven évvel ezelőtt. Élete műve mintha az ünnepi zsolozsma kantikumához, A három ifjú énekéhez csatlakozna, úgy zengi a dicséretet: Áldja az Urat az Úr minden műve, dicsérje és magasztalja örökkön örökké! … Áldjátok az Urat, nap és holdvilág; áldjátok az Urat, égi csillagok! Áldjátok, záporeső és harmat, áldjátok, ti, viharok, áldjátok, dér, fagy és nagy hideg, jég és hóesés, éjek és nappalok, hegyek és halmok! Áldjátok az Urat égi madarak, vadak és háziállatok! Áldjátok az Urat, ti, emberek fiai! (vö. Dán 3, 52–82)

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír

magyarnemzet.hu - Magyar Kurír
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
MTI Hírfelhasználó