Schmidt Mária: A szeretet követei
Milyen volt a kereszténység a szocializmusban és működött-e az egyház nemzetösszetartó szerepe?
2019. szeptember 15. 09:25

„A rossz elleni küzdelemben mindig Istené a végső győzelem.” 

Szent II. János Pál

A XXI. század elejére Európa nyugati fele egy olyan posztkeresztény, posztnemzeti, posztnemi, poszttörténelmi korszakba lépett, amely ugyanúgy az identitások újraértelmezésére tesz kísérletet, mint száz évvel korábban a kommunizmus. A kommunista ideológia is új identitást, új típusú szovjet embert ígért, magát az egyetlen, igaz hit letéteményeseként tüntette fel. Hivatkozási alapja a történelmi szükségszerűség volt, amely a marxista tanítást alapul véve azt hirdette, hogy a világ egy egyenes vonalú fejlődési pályát fut be, a fejletlentől a legfejlettebbig, azaz az ősközösségtől a kommunizmusig, ami nem más, mint a megvalósult földi menyország. És miután a szocializmus, amit az oroszok hetven, mi közel fél évszázadig építeni kényszerültünk, a kommunizmus előtti utolsó állomás volt, állításuk szerint karnyújtásnyira voltunk a tökéletes társadalomtól.

A kommunisták az istenhitet tagadták, a hívőket üldözték. Bár kommunizmus maga is egy vallás volt, aminek volt bibliája; ez volt Marx Tőkéje, voltak szent szövegei: Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Mao stb. írásai, volt egy katekizmusa a Kommunista kiáltvány és kapitalizmust jelölte meg eredendő bűnként. Egyébként ugyanúgy hitt a megváltásban és ide várta a világra a paradicsomot. A kommunisták saját papsággal is rendelkeztek, ezt élcsapatnak hívták, Rómájukat pedig Moszkvába helyezték át. Erre az üdvtörténetre alapozva megkövetelték, hogy mindenki az ő igazságukat vallja, és elégedjen meg ezzel az egy hittel, az egy vezér, az egy párt uralmával. Ezt az egyneműsítést, amire uralmukat alapozták, csak korlátlan terrorral tudták biztosítani. Ennek a teljes igazság illúziójának a fenntarthatóságához egészen 1989. december 1-jéig ragaszkodtak. Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) főtitkára csak ekkor jelentette be: „Feladtuk azt az igényt, hogy mi birtokoljuk az igazság monopóliumát.”

Igazságmonopóliumuk tehát tagadta a vallást, a nemzetet, a családot. Helyükbe az osztályt, a pártot, a nemzetközi proletariátust, a technikai fejlődést állították. Isten be lett tiltva, az egyházak üldözése, a papok, lelkészek, szerzetesek, apácák molesztálása, lejáratása mindennapossá vált. A kommunista utópia államrenddé tette az erőszakot. Napi rutinná a hazugságot. Kiüresítette az eget.

A szovjet rendszer a vallás felszámolását ugyanolyan központi utasításokkal és tervszámokkal irányítható folyamattá akarta tenni, mint a magángazdaság és a magántulajdon felszámolását. Az antiklerikalizmus 1917 végétől 1990-ig a kommunista rendszerek alapelve maradt, még akkor is, ha az egyházakat szorító gyeplőkön egyszer-egyszer, ha a szükség úgy hozta, átmenetileg kicsit lazítottak. A hívők másodrendű állampolgárokká lettek, vallásgyakorlásukat minden módon akadályozták, klerikális reakciósnak bélyegezték és kihalásra ítélték őket. A kommunizmusnak azonban végül ez a kísérlete is kudarccal végződött. Nem csak hogy nem sikerült felszámolnia az egyházakat, átnevelnie a hívőket, de a vallásos hitet sem tudták kitörölni az emberek szívéből. Aki ma Moszkvába megy, láthatja, hogy szinte minden ház udvarában van egy kis kápolna, amit megtöltenek a hívők.[1]

Pedig igencsak nagy erőket mozgattak meg a vallás felszámolásának és az ateizmus elterjesztésének az érdekében. Ennek képtelenségére Márai Sándor, a nagy magyar író hívta már 1930-ban felhívta a figyelmet: „Egy jelentékeny agitációs szervezet elnöke 1930-ban feláll Moszkvában egy gyűlésen, s nyugodtan és kertelés nélkül bejelenti, hogy egy százhatvanmilliós, mély vallási tradícióktól áthatott népnek öt esztendő múlva nem lesz vallása – oly biztonsággal, mintha azt mondaná, hogy öt év múlva minden ember lángész lesz, vagy übermensch, munka és szervezés kérdése az egész –, s emberek milliói nyugodtan hallgatják, és tetszésüket nyilvánítják az eszelős ostobaság fölött. Mindez természetesen, a kijelentés és annak tudomásulvétele, a téboly egy neme.”[2]

A magyar katolikus egyház élére Mindszenty József személyében egy olyan karizmatikus főpapot állított a Szentszék, aki nemet mondott mindkét terrorista diktatúrára. „Az új kardinálisok közül ̶ mondta neki XII. Piusz pápa felszentelésekor, 1946. február 21-én ̶ Te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!” És így is lett. Az új bíboros veszprémi püspökként már megjárta a nyilasok börtöneit, 1949-től pedig a kommunistákét. Mindszenty József hercegprímás vezetésével a katolikus egyház hívők százezreit mozgósította intézményei, elsősorban iskolái és a kötelező vallásoktatás védelmében. A kommunisták ezért izzásig szították a gyűlöletet Mindszenty és rajta keresztül a katolikus egyház ellen.

A rendőrség folyamatosan zaklatta az egyházi intézményeket és iskolákat. Papjaikat, paptanáraikat, diákjaikat kivégzéssel, súlyos börtönbüntetéssel, kényszermunkával sújtották. A római pápától a legkisebb falu plébánosáig mindenkit „reakciósnak” kiáltottak ki. A börtönök megteltek a katolikus egyház papjaival, mindennapossá vált a katolikus hívek zaklatása. A többi vallásfelekezettel is hasonló módon bántak el. Bebörtönzésekkel, kivégzésekkel, emigrációba kényszerítéssel, gyilkosságokkal, zsarolással adták a tudtukra, hogy nincs más választásuk, alkalmazkodniuk kell a terrorista állampárt feltételeihez.

A hercegprímás meghurcolása és 1949-es perbefogása, majd elítélése sem volt elég ahhoz, hogy a római katolikus egyház teljesen behódoljon. Végül 1950 nyarán három egymást követő esemény meghátrálásra kényszerítette őket. A katolikus püspöki kart megrendítette a szerzetesrendek elleni támadás, a földönfutóvá tett és üldözött apácák és szerzetesek, mintegy tízezer testvérük sorsa. Attól is tartottak, hogy a kommunista párt által az egyházra kényszerített békepapi mozgalom egyházszakadáshoz vezet. Reményvesztetté váltak, amikor megtudták, hogy a tekintélyes lengyel püspöki kar is megegyezésre kényszerült a szocialista állammal. Az „egyezségre” szorított magyar püspöki kar tehát kötelezte magát a Magyar Népköztársaság államrendjének és kormányának támogatására, a kormány pedig a vallásszabadság és az egyház működésének biztosítására tett ígéretet. A katolikus egyház, melytől több mint 5000 iskolát elvettek, nyolcat visszakapott, és itt tanítórendjeire bízhatta az oktatást.

Egy év sem telt el, és tovább folytatódtak a perek és szép lassan, a püspöki kar minden vezetője a börtönben találta magát, vagy pedig háziőrizetbe került. A kommunisták tehát elérték a céljukat. Az ÁVH terrorral elérte, hogy a pártállam hatókörét az összes egyházra kiterjesszék, köztük utoljára, a katolikus egyházra is. Egyedül Mindszenty Józseffel nem bírtak.

Annak ellenére ugyanis, hogy 1948. december 26-án letartóztatták, majd életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, nem tudták megtörni. Pere 1949. február 3-ától 8-áig tartott a Budapesti Népbíróságon, Olti Vilmos tanácsa előtt. Az ügyész Alapy Gyula volt. Koncepciós és kirakatpere alatt példátlan erősségű sajtóhadjáratban, tüntetések és egyéb demonstrációk százaival próbálták megfélemlíteni őt, a híveket és rajta keresztül az egész országot. Mert Mindszenty József minden tettével, minden szavával arra emlékeztette a magyarokat, hogy nem adhatják fel, nem törődhetnek bele szabadságuk elvesztésébe, mert erősebbek, mint az állig felfegyverzett megszállók, hiszen velük van az Isten, és támogatja őket a Szűzanya. Főpapjuk kiállása és példája erőt adott a nemzetnek, és tudatta Európával és a világgal, hogy Magyarország kitart, így ők sem tehetik meg, hogy egy vállrándítással lemondanak rólunk. Megtették.

Mindszenty hitt az imádság erejében és minket is imára buzdított. „Ha újból megtanulunk imádkozni, lesz honnét erőt és bizalmat meríteni. Én is a milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafüzérében bízom… Ha Isten-Atyánk és Mária-Anyánk segít, akarok lenni népem lelkiismerete.” Az lett. Példát mutatott azzal is, hogy nem költözött be az esztergomi Prímási Palotába, hanem Budapesten maradt a szétbombázott városban, hogy mutassa: eggyé vált az országgal. Mint mondta: „Úgy van rendjén, hogy rom ország prímása romházban lakjék.”

Mindszenty minden igazságtalanság, jogtiprás és üldözés ellen felemelte a szavát. Szóvá tette, ha a proletárdiktatúra megsértette a vallás- és lelkiismereti szabadságot, az iskolázás, a művelődés szabadságát; következetesen kiállt az alapvető szabadságjogok érvényesüléséért. Tiltakozott a felvidéki magyarság és a német kisebbség deportálása miatt, a délvidéki magyarok tömeges lemészárlása ellen, közbenjárt az ítélet nélkül bebörtönzöttek és internáltak, és a hadifoglyok érdekében is. A kommunista egyházüldözés kezdetén, 1947-ben, Boldogasszony-évet hirdetett, amely Magyarország 20. századi történelmének legkiemelkedőbb vallási eseménysorozatává vált. Hatalmas tömegeket mozgósított, remekbe szabott, szenvedélyes beszédeiben imára, engesztelésre és tevékeny keresztény életre buzdított. Milliók figyeltek a szavára. Az egyre totálisabbá váló diktatúra ezért szánta el magát a kiiktatására. Amikor Magyarország bíboros hercegprímását köztörvényes bűnözőként meghurcolták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, az egész országnak üzentek. Azt üzenték: hogy ha ezt a hercegprímással megtettük, ti sem számíthattok kegyelemre. Nem fog segíteni a külföld nektek sem, ahogy nem segít a hercegprímáson sem, hiszen nem segített rajta sem Róma, sem Washington. Majd pont egy egyszerű magyaron fog segíteni? Mindszenty szabadulását az 1956-os forradalomnak köszönhette, amelynek egyik jelképévé vált. De november 4-én, az újabb szovjet támadással, ahogy az ország, ő is újra elvesztette a szabadságát. Az USA budapesti nagykövetsége nyújtott számára menedéket. Tizenöt évet töltött el rabként az USA Szabadság téri nagykövetségi épületében, egészen 1971-ig. Az enyhülés politikájának „eredményeként” a Szentszék és a magyar kormány nyomására emigrálni kényszerült. Száműzetése alatt a bécsi Pázmáneumba húzódott vissza. 1974. december 18-án, egy bő hét híján letartóztatásának 26. évfordulóján, VI. Pál pápa – példátlan módon – megvonta tőle az esztergomi érseki címet, székét üresnek nyilvánította. Még négy évet élt. 1975. május 6-án hunyt el. Hamvait 1991-ben szállították haza és helyezték örök nyugalomra az esztergomi bazilikában. A Szentszéken, ha lassan és nehézkesen is, de folyamatban van boldoggá avatása. „Mártír volt, aki csodálatos helytállással viselt el testi és lelki szenvedéseket egyházához és népéhez mindvégig kitartó hűségében. Az ideológiai és politikai vallásüldözés tette őt modern korunk vértanújává.” – hajtott fejet előtte temetésén König bécsi bíboros-érsek.

Mindszenty Magyarország lelkiismeretévé vált, élete, hűsége, majd mártíromsága a bizonyíték arra, hogy a vallásellenesség inkább előbb, mint utóbb emberellenessé válik. Ahogy arra is, hogy a diktatúra, a cinizmus, a reálpolitikai megfontolásokból elkövetett megalkuvás csak ideig-óráig győzhet, mert a végső szót mindig a bátorság, az állhatatosság, a hűség és az igazságosság mondják ki. Mindszenty a magyarok igazi hőse, akinek sorsa pontosan leképezi mindazt a szenvedést és gyötrelmet, amit nemzeti közösségünk a huszadik században átélt. A két totális diktatúra emberellenes pusztítását, a szabadság elleni sorozatos támadások emberpróbáló hatásait és a Nyugat sokáig közömbös és megalkuvó passzivitását. Különösen fájdalmasan érintette a katolikus híveket a Vatikán és ezen belül VI. Pál pápa ellene elkövetett árulása, amit még az enyhülés időszakának szovjetbarát korszelleme sem indokolt.

Ezért is lett különleges jelentőségű Szent II. János Pál pápa életpéldája. II. János Pál hosszú szolgálata alatt mindvégig erkölcsi és spirituális mérce tudott maradni. Egy másik Vatikánt képviselt, mint azok, akik a megalkuvást választották. II. János Pál értékei mellett bátran kiálló, szelíd, de határozott, hitét megvallani tudó, békésen harcos egyházat képviselt. És miután fél életét Lengyelországban élte le, ahogy Mindszenty, ő is megtapasztalta a nácizmus és a kommunizmus üldözését, pontosan kiismerte őket és nagyra értékelte mindazon elődeinek példáját, akiknek a nyomába akart lépni. Ezek közül Mindszenty József volt az egyik legfontosabb.

II. János Pál Mindszenty sírjánál Esztergomban

Az egykori krakkói érsek megválasztása súlyos csapás volt az addigra amúgy is ezer sebből vérző kommunista rendszer számára, mert végképp megrengette a magabiztosságukat. Megértette velük: égi jelet kaptak arról, hogy uralmuk a végéhez közeledik. Az új pápa szavai, amelyeket 1978. október 22-i beiktatásakor mondott, jeges félelemmel töltötték el a kommunista hatalomgyakorlókat, reménnyel és bizakodással mindazokat, akik változásra vágytak. „Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt! Nyissátok meg az Ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a civilizáció és a fejlődés széles területeinek határait!”

A lengyel pártvezetés sokkos állapotba került. Edward Gierek főtitkár, Habemus papam, helyett Habemus klapam-ot kiáltott. (van pápánk helyett csődöt mondtunk-ot) Megértették, hogy mostantól minden másképp lesz. Tudták, hogy amint a lengyel pápa megjelent a Szent Péter téri erkélyen, a kommunizmusnak befellegzett.

Az új pápa, II. János Pál nem csak új stílust, új hangnemet, új nyelvet hozott az egyházba, de szolgálatával, kimagasló műveltségével és intelligenciájával, kedvességével és humorával mindenki elismerését kivívta, mindenki szívét megnyitotta. A Szentatya olyan természetességgel közlekedett a templomban és a templom falain kívül, a Vatikánban és a világ minden táján, és olyan meggyőző erővel közvetítette a kereszténység szeretetüzenetét, hogy az mindenki számára személyesen átélhetővé vált. Hitet és reményt adott, és azt a bizonyosságot, hogy Isten mindenkire figyel, számára minden élet egyformán értékes. A vasfüggöny mögé zárt milliók számára külön is üzent. Mégpedig azt, hogy nincs mitől félniük, és hogy legyenek bátrak!

„Isten nem az erőben, hanem az igazságban rejlik.”
Szolzsenyicin

A lengyel pápa első útja szülőföldjére vezetett. Soha addig nem járt pápa arrafelé.[3] Amikor az Alitalia 727-es járata 1979. június 2-án Varsóban földet ért, és a Szentatya megcsókolta szülőföldjét, kezdetét vette a pápa kilenc napos diadalmenete. Lengyelországban a lakosság 91%-ban katolikus és aktívan hívő volt, és a lengyel egyház hagyományosan kitüntetett szerepet játszott a nemzeti identitás megőrzésében és ápolásában. A Szentatya milliók előtt misézett, a zarándokútján több mint tízmillió lengyel vett részt, és azokkal együtt, akik nem személyesen, de a tévén és rádión keresztül kapcsolódtak be, személyes élményükké vált, hogy a kommunizmus és vele a szovjetek hatalma semmivé válik. A pápa reményt és biztatást adott nem csak az előtte térdeplőknek, nem csak lengyel testvéreinek, de nekünk is, akik a szovjet megszállás alatt kényszerültünk élni. „Könyörögve kérlek benneteket, sose veszítsétek el a hiteteket, ne engedjétek magatokat elkedvetleníteni és legyőzni.”– hirdette. Istent akarjuk! Istent akarjuk! – zúgott a hívek követelése. És Lengyelország újra a hívőké lett.

Ugyanennek az évnek a februárjában történt egy másik, nagyon jelentős esemény, Khomeini ajatollah hazatért és az iszlám köztársaságot hozta létre a nyugatosodó és amerikabarát iráni rendszer helyett. Gromiko, aki hosszú időn keresztül a Szovjetunió külügyminisztere volt, a következőket mondta: a pápa lengyelországi látogatásának pontosan ugyanilyen hatása lesz, mint amilyen hatása Iránra Khomeininek volt. És igaza lett.

Egy évre rá, 1980. augusztus 14-én, amikor a gdański Lenin hajógyár elbocsátotta Anna Walentynowicz darukezelőt, aki jobb munkakörülményeket követelt, nyolcvanezren léptek sztrájkba. Megalakult a Szolidaritás, az első független szakszervezet a szocialista táborban. Lech Wałęsa mélyen hívő villanyszerelő, aki a vezetőjük lett, a következőképpen foglalta össze. Az történt, hogy a pápa eljött Lengyelországba és az ő húsz követőjéből tízmilliót csinált. Nagyobb csoda volt ez, szerinte, mint a kenyérszaporítás.[4] Mieczysław Rakowski kommunista lengyel miniszterelnök is hasonlóan látta: „a pápa volt az, aki a népet a térdéről felemelte, aki a népet felbátorította, ami aztán a Szolidaritás létrejöttéhez vezetett.”[5]

Akkor már két éve érvényben volt az SZKP PB utasítása arról, hogy ha a pápa ellehetetlenítésére irányuló dezinformációs és lejárató hadjáratok sikertelensége esetén más eszközhöz kell nyúlni. Ezt a dokumentumot Gorbacsov is aláírta.[6] 1981. május 13-án merényletet szerveztek a Szentatya ellen, ami nem sikerült, a Szentatya életben maradt. Az új amerikai elnök, Ronald Reagan meg volt győződve, hogy ezt a merényletet a szovjetek és személy szerint Andropov rendelte el, ezért amikor Andropov volt Brezsnyev utódja, nem volt vele hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni. Az együttműködés az Amerikai Egyesült Államok elnöke és a Szentatya között megerősítette azt a nyomást, amit a Szovjetunióra gyakoroltak, és amelynek egyik legfontosabb lépése az volt, hogy 1983-ban az Amerikai Egyesült Államok elnöke a „gonosz birodalmának” nevezte a Szovjetuniót és ezzel delegitimálta.[7]

1983-ban, a már statáriális állapotot bevezető Jaruzelski-puccs után a Szentatya Lengyelországba látogatott és magánkihallgatáson fogadta Jaruzelski tábornokot, aki a következőket mondta: „A lábam remegett, a térdeim összekoccantak. Érzelmileg nagyon megérintett.” A látogatás után egy hónappal a statáriális állapotot feloldották.

Wałęsa azt mondta: „Ami a lelkiséget illeti, sokat köszönhetünk a kommunistáknak. Mert ma csak az van a lelkünkben, ami ellen ők küzdöttek. Azt akarták, hogy ne higgyünk Istenben, és templomaink zsúfolásig tele vannak. Azt akarták, hogy materialisták legyünk, képtelenek arra, hogy áldozatot hozzunk. Azt akarták, hogy féljünk a tankoktól és a fegyvereiktől, ehelyett egyáltalán nem félünk tőlük.”[8]

Ez az útja a Szentatyának eldöntötte Lengyelország sorsát [9] és tulajdonképpen véget vetett a kommunizmus uralmának is.

„Ajándékként jutunk hozzá,

De megőrizni csak harccal lehet.

A szabadságért egész lényeddel fizetsz.”

Szent II. János Pál: Gondolatok a hazáról

1989-ben a magyarok lebontották a vasfüggönyt, eltemették 1956 mártírjait, a németek lebontották a Berlini Falat, a lengyelek nem kommunista miniszterelnököt választottak, a bolgárok, a csehek és a szlovákok elkergették begyöpösödött kommunista vezetőiket, kirobbant a román forradalom, és karácsonyra kivégezték a gyűlölt diktátort: Ceaușescut és feleségét. A ’89–90-es változásokat a Szentatya a történelem egyik legnagyobb forradalmának látta, ami általános népi elégedetlenségben gyökerezett, ami végül is elsöpörte a kommunizmust és megsemmisítette a szovjet birodalmat.

Mindszenty és II. János Pál példája nyomán a csodák éve újabb világra szóló hőstettekre sarkallta Isten szolgáit, köztük Kozma Imrét, a zugligeti „Szent család” egyházközség plébánosát, valamint Tőkés László temesvári református lelkészt. 1989 nyarán Kozma atya a nagy számban Magyarországra menekülő NDK-sokat befogadta, számukra ellátást, lelki vígaszt és támaszt nyújtott. Arra kérte híveit, hogy „az NDK-beli testvéreket segítsék, mert ők ugyanolyan rendszer alatt kénytelenek élni, mint amelyik minket cselekvésre indít.” Az egyházközség tagjai négy héten keresztül naponta meleg ételt adományoztak a menekülteknek, akik közül többeket el is szállásoltak. Anyagi lehetőségeiket meghaladó mértékben adtak azoknak a rászorultaknak, akik náluk sokkal jobb anyagi helyzetben voltak. Több ezer keletnémet várakozott a plébánia kertjében felállított sátrakban és a környező utcákban parkoló lakókocsikban, személygépkocsikban. Kozma Imre ugyanazt a krisztusi szeretetüzenetet közvetítette a német menekültek felé, amit nagy elődeitől látott. Megtanulta a Szentatyától, hogy nem félhet! És nem félt. Bátorságból, szolgálatból, a rászorulók melletti kiállásból, keresztényi könyörületből és persze hazaszeretetből ő is hozzájuk hasonlóan jelesre vizsgázott. Meg volt győződve arról, hogy Magyarország akkor a legméltóbb önmagához, ha a szívére hallgat és önzetlen szeretettel fordul mások felé.

1989 telén Ceaușescu országát még mindig a félelem igazgatta. A változás már majdnem mindenhol elsöpörte a kommunistákat, de Románia még mindig a terror, a megfélemlítés, a sötétség és a fűtetlen lakások országa volt. A felszínen még minden a régi volt, de a mélyben ott morajlott már a változást követelők dühe. És Ceaușescu helyzetét ez olyan ingataggá tette, diktatúrája és személye olyan tehertétellé vált az egész ország számára, hogy végül egyetlen ember kiállása elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a gyűlölt rendszer kártyavárként omoljon össze. Ez az egyetlen ember Tőkés László temesvári református lelkész volt. Abban a pillanatban, amikor úgy döntött, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni, hiszen nem fél tőlük, nem hátrál meg a kommunisták terrorja elől, Romániában is megdőlt a kommunizmus. Tőkés hívei és követői kitartásukkal, jól szervezett ellenállásukkal, bátorságukkal, lelki erejükkel, állhatatosságukkal és a civil kurázsi megannyi példájával bizonyították: ahogy lelkészük, úgy ők sem félnek. Nem ők féltek immár. És a hatalom reszketni kezdett. Tőkés László példája először gyülekezetének híveit, aztán Temesvár magyar és román polgárait, később a főváros lakóit, majd egész Romániát mozgásba hozta.

1989-ben Isten két magyar szolgája történelmet írt!

„Ne féljetek, nyissatok ajtót, tárjátok ki a kapukat Krisztusnak!”

Szent II. János Pál

A kommunizmus feltétel nélküli fegyverletételének jelképes aktusa volt, hogy 1989. december 1-jén a világ legnagyobb ateista hatalmának vezetője, Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára feleségével elzarándokolt Rómába a keresztény egyházfőhöz, a lengyel pápához. Kanosszajárás volt ez a javából. Belátása annak, hogy a keresztényellenes ateizmus 1917 óta folytatott háborúját az istentelen hitetlenek elveszítették. Az istenhit és a keresztény erkölcs mindkét egymást követő keresztényellenes totális diktatúra felett győzedelmeskedett. Mert embertelenek, sőt emberellenesek voltak. „Mindaz, ami az utóbbi években Kelet-Európában történt, nem történhetett volna meg e nélkül a pápa nélkül… Nagyon örültem az imájának. Mert az ima kétségkívül a rend, a nyugalom, a lelki értékek jele, és ezekre az értékekre nekünk nagyon nagy szükségünk van.” – ismerte el, vagy fel, a Vatikánból kilépve Gorbacsov.

A kommunizmus és vele a Szovjetunió egy puskalövés nélkül kimúlt. Ebben sokaknak volt elévülhetetlen érdeme de elsősorban az itt élők szabadságvágya táplálta azt az antikommunista forradalmat, amivel újra a saját kezünkbe vehettük sorsunk alakítását.

A történelem rég eltemetettnek gondolt erői váltak a XX. század végére újra a legkorszerűbbekké: az Istenbe vetett hit, a vallás legyőzték az ateista kommunizmust. A XX. század igazi győztes eszméi tehát az istenhit és a kereszténység lettek. II. János Pál és a többiek hitével és imáival szemben a kommunisták tehetetlennek bizonyultak. Töltsön el ez minket reménykedéssel a jövőt illetően is.

Schmidt Mária törénész

[1] Oroszországban 1917 előtt az ortodox egyháznak kb. 40 ezer temploma, 150 ezer papja volt.

[2] Öt év múlva nem lesz vallás, Újság, 1930. ápr. 30.

[3] Gromiko szovjet külügyminiszter szerint „a pápalátogatásnak olyan hatása lesz a lengyelekre, mint az ayatollah hazatérése volt az irániakra. Paul Kengor: A Pope and a President. John Paul II, Ronald Reagan, and the Extraordinary Untold Story of the 20th Century. Wilmington, Delaware, 2017. 190. o.

[4] Kengor, 2017. 187. o.

[5] Joachim Jauer: Urbi et Gorbi. A keresztények mint a fordulat úttörői. A Magyar Máltai Lovagok Szövetsége, 2014. 20 o.

[6] Kengor, 2017. 198. o.

[7] the focus of evil in the modern world

[8] Kengor, 2017. 201. o.

[9] Stanisław Dziwisz: Egy élet Karol Wojtyła mellett. Új Ember, Budapest, 2007. 338. o.

(Elhangzott a Budapest Forum for Christian Communicators című konferencián) 

latoszogblog.hu
  • Újra kell tanulnunk a demokráciát
    A „létező demokrácia” részének kell tekintenünk az idegen titkosszolgálatok videókészítését és az időzített nyilvánosságra hozást. A külföldi tőzsdespekulánsok kampányfinanszírozó tevékenységét. A külföldi propagandaközpontok itthoni buzgólkodását.
  • Karácsony Gergely lovasszobránál
    De nézzük végre Budapestet, mert Budapest csodás. Húsz évig vezette egy szociológus, kilenc éve vezeti egy mérnök. Nem kell különösebb hangszerismeret lezongorázni a különbséget.
  • Itt járt „Európa” a budapesti kampányban
    Több magyar ellenzéki politikus is részt vett egy találkozón a romkocsmák környékén, amelyet többek között a Vote4Budapest, illetve a Night Embassy of Budapest szervezett.
  • A túlélés első szabálya
    Megszakad az az építkezés, ami Tarlós István nevéhez köthető. Karácsony győzelmi nyilatkozatainak voltak ugyan ígéretes részei, de jócskán ismételgette a tartalom nélküli, de érzelmeket felkorbácsoló szlogenjeit, például, hogy ezentúl zöld és szabad lesz a főváros.
  • Választási eredmények
    A vasárnapi önkormányzati választáson a Nemzeti Választási Iroda adatai szerint a következő eredmények születtek.
MTI Hírfelhasználó