Ahogy a külföldről finanszírozott civil szervezet részéről fogalmaztak, „a bíróságok a jogállam legfontosabb védvonalai”, és szerintük fennáll a veszélye, hogy a mostani kormányzati hatalom befolyása alá kerülnek, és „akkor esélyünk sem lesz például az állammal szemben érvényt szerezni az igazunknak”.

Alig másfél héttel az érintett eseménnyel korábban, július elején pedig a szervezet kiadott egy 45 oldalas jelentést, amely a nagy részben lengyel bírákkal 2017 és 2019 májusa között folytatott interjúkat tartalmaz az igazságszolgáltatás függetlensége kapcsán. A lengyel igazságügyi reform miatt az Európai Bizottság két évvel ezelőtt indította meg a 7-es cikkely szerinti eljárást Varsóval szemben. A luxemburgi székhelyű Európai Bíróság elmarasztalta Lengyelországot az alkotmánybírók nyugdíjkorhatárának csökkentése miatt, amivel Varsót részben meghátrálásra kényszerítették, és a lengyel törvényhozó megváltoztatta a 2018-ban elfogadott jogszabályt.

Emlékezetes az is, hogy 2018 szeptemberében az Amnesty International két küldöttje petíciót nyújtott át Budapesten az Igazságügyi Minisztérium épületében, a társtettesként elkövetett terrorcselekményért nem jogerősen elítélt Ahmed H. ügye kapcsán annak érdekében, hogy a cselekmény minősítését megváltoztassák, és a büntetést enyhítsék. Arra kérték a hatóságokat, hogy ne terrorcselekményként kezeljék Ahmed H. tettét.

Az Amnesty akciói sokat elárulnak a szervezetnek a jogállamhoz, a szuverén állami hatalomhoz való viszonyáról. A jogállami felfogásban a szuverén, a hatalom szervezett rendszere szétosztott és a rendszer az államhatalmi ágak szétválasztásán és együttműködésén alapul. A szuverenitás lényegét, tartalmát pedig az adja, hogy az adott állam saját hatalmi jogosítványai révén, döntések sorozatával a hatalmi rendszer létrehozza, konstituálja és kialakítja annak intézményi kereteit. A belső jogrend és jogrendszer meghatározása, törvények alkotása és megváltoztatása az adott állam törvényhozó szervének privilégiuma, és szabadon, szuverén módon dönthet a nemzetközi jogrendszerbe tagozódás kérdéséről.

Az is fontos tény, hogy például Lengyelország és Magyarország nem annak tudatában csatlakozott az Európai Unióhoz 2004-ben, hogy lemondjon a szuverenitása előbb említett jogosítványairól, így joga van saját alkotmányos rendszerét vagy annak egy részét bizonyos időközönként önrevízió alá venni, és a törvényes lehetőségekkel élve a szükséges változtatásokat végrehajtani.

James Madison (1751–1836) az Amerikai Egyesült Államok 4. elnöke, az Alapító atyák nemzedékének tagja szerint: „Az összes hatalom – a törvényhozói, a végrehajtó és az igazságszolgáltatás – felhalmozódása ugyanazon kezekben – legyen az egy, néhány vagy több –, örökletes, önjelölt vagy választott módon – az ésszerűség alapján kimondható a zsarnokság meghatározásaként”. (The Federalist Papers, 1788)

Tény, hogy a magyar alkotmányos modellben összefonódott a törvényhozó és végrehajtó ág, amivel szemben az igazságszolgáltatás; az Amnesty és a hozzá hasonló nemzetközi szervezetek az elmúlt évtizedben viszont azt a narratívát kívánták minél szélesebb körben elfogadtatni, hogy az alkotmányozó parlamenti kétharmadnak túlhatalma van, és a rendszer nem demokratikus módon működik. A minősített többség akár ismételt megszerzése ebben az értelmezési változatban a fékek és ellensúlyok nélküli, önkényes rezsim fennállását alapozza meg, amely a harmadik ág, az ügyészség után a bíróságok „megszállását” tűzte ki célul.

Az Amnesty International olyan ideológiát képvisel, amely szerint az egyetemes értékek és emberi jogok védelme semmiképpen nem bízható a nemzetállamokra, ez a feladat ugyanis az úgynevezett civil társadalom feladata. Ebben a felfogában még a piac magángazdasági szereplői sem alkalmasak az egyetemes elvek képviseletére, hiszen azoknak éppen úgy saját, „önös” érdekei vannak, mint az államoknak. De mennyiben lehet a globális értékek védelmét bízni olyan NGO-kra, amelyek átlépnének a szuverenitáson, nem tartják tiszteletben az államok és polgárok azon jogát, hogy maguk alakítsák ki alkotmányos rendszerüket, és amely NGO-k nyíltan az igazságszolgáltatás politikai befolyásolására, pressziójára hívnak fel?

Vagyis miközben az Amnesty arra szerint egyrészről az igazságszolgáltatást meg kell védeni a túlterjeszkedő, önkényes nemzeti kormányokkal szemben, ugyanez a szervezet a neki nem tetsző esetben mégis politikai úton szorítaná a megfelelő döntésre a bíróságokat.

Ugyancsak kikezdi az Amnesty hitelességét, hogy az elmúlt időszakban arról híresült el, hogy zaklatások, nyilvános megszégyenítések és alig leplezett diszkrimináció uralja a szervezetet működése során. Szervezeti kultúráját a bizalmatlanság, a nepotizmus és a hatalommal való visszaélés határozza meg, amivel nem képviselhet hitelesen a demokráciát és az alapvető erkölcsi értékeket. A szervezet a vezetőséggel szembeni bizalomvesztés miatt félelem miatt megpróbálta eltussolni az NGO belső, elviselhetetlen körülményei nyomán bekövetkezett öngyilkosságokat, a londoni központban pedig rendszeresen alázták, zaklatták a munkatársakat – vagyis az Amnesty saját maga lábbal tiporta a szervezeti demokráciát és az egyetemes emberi jogokat, elveket.

A demokratizmus és a belső autonómia, a demokratikus visszacsatolás sajátos rendjében és áttekinthető struktúrájában a felelősségi viszonyok és az átláthatóság elkerülésére, elmosására való törekvés elvileg nem lenne olyan módon realizálható, mint például az Amnestynél, ahol a a belső egységek inkább egymásra mutogatnak, vagy adott összehangoltan eltussolják a kínos eseteket, amikor a felelősség kérdése felmerül.

Vagyis a jogállamiságért és az emberi jogokért elvi szinten elkötelezett nemzetközi szervezet korántsem teljesít olyan jól demokratizmus szempontjából a gyakorlatban, mint például olyan nemzetállamok, szuverén jogállamok, ahol (Lengyelországban vagy Magyarországon) például a pártok, civil, polgári szerveződések képesek hozzájárulni a politikai pluralizmushoz, a sokszínű pártrendszer vagy éppen a független igazszolgáltatás, a pénzügyi vagy alkotmányos ellenőrző intézmények pedig egyfajta ellensúlyt képeznek a központi kormányzattal szemben. A 2010 után kialakított alkotmányos rendszer erőteljesen érvényesítette a fékek és ellensúlyok elvét, az állampolgári részvételnek széles lehetőséget biztosít, amiként a rendszer biztosítani képes a igazságszolgáltatás elit megfelelő szakmai rekrutációs és szocializációs bázisát is.

A jogállamiság alkotmányos elve alapján az igazságszolgáltatási tevékenységet csak az állami bíróságok gyakorolhatják. A bíróságok jogalkalmazási tevékenységük során arra hivatottak, hogy biztosítsák a jogszabályok érvényesülését: döntenek magánjogi ügyekben, büntetőügyekben, törvényben meghatározott egyéb ügyekben. Az Amnesty International kérésének teljesítése Ahmed H. ügye kapcsán a bírók függetlenségének elvét sértené, amely annak biztosítását jelenti, hogy a bírók mindenféle befolyástól mentesen, elfogultság nélkül dönthessenek az egyes ügyekben.

Nem a megújult alkotmányos rendszer veszélyezteti a bíróságok függetlenségét, hanem sokkal inkább az, ha kétségbe vonják a szuverének (az egyes államok, illetve polgáraik) jogát az alkotmányos, demokratikus rendszer meghatározására, valamint az tekinthető veszélynek, ha külső politikai nyomással befolyásolni akarják a nemzeti bíróságok működését. Erről a dilemmáról szól a tervezett Európai Ügyészség esete is.

A bíróságok mellett ugyanis az ügyészség is fontos szereplője az igazságszolgáltatásnak, és úgy látszik, hogy a vádhatóság pártatlansága és (akár belső, akár külső eredetű) befolyástól mentes munkája legalább ugyanolyan kihívás elé kerülhet, mint a nemzeti bíróságoké. Az elmúlt években egyértelmű tendenciaként mutatkozott, hogy a fontosabb uniós intézmények – részben személyi állományuk révén is – egyre inkább a liberális jogvédő, jogi tanácsadó csoportok, a munkájukban együttműködő NGO-k szellemi befolyása alá kerülnek.

Az európai közvélemény által eddig megismert elképzelések alapján az Európai Unió pénzügyi érdekeit sértő bűncselekményekkel kapcsolatban az Európai Ügyészség hatásköre fő szabályként elsőbbséget kell élvezne, és az alá-fölérendeltségi viszony a nemzeti intézményekkel szemben az Európai Ügyészség javára érvényesülne.

Ez a fejlődési irány – amelybe jól illeszkednek az Amnesty legutóbbi akciói is – arra mindenképpen alkalmas lehet, hogy a szupranacionális diskurzus megoldási szintjén háttérbe szorítsa az uniós polgárok biztonságát ténylegesen veszélyeztető – és valóban határokon átívelő – terrorizmust, a szervezett bűnözést, valamint a kiberbiztonsági fenyegetések és az illegális migráció kérdéskörét.

ifj. Lomnici Zoltán

alkotmányjogász