Ellenszer
A harminc éve hegemón helyzetben lévő neoliberális „washingtoni konszenzus” lebomlása lehetőséget ad arra, hogy a jobboldal megerősítse pozícióját, mint a globalizáció veszteseinek képviselője. Ehhez természetes eszmei partnerének, a konzervativizmusnak fel kell fedeznie gazdag szociálkonzervatív hagyományát.
2019. augusztus 24. 11:03

„Kibontakozott az a két nagy áramlat, mely

már évek óta küzd a Magyarország felett való

uralomért. Ezen áramlatok egyike a

nemzetközi pénzuralom etablírozására való

törekvés. A másik áramlat pedig a nemzetközi

pénzuralmi törekvésekkel szembeni egészséges

és hazafias ellenáramlat.”
 

Asbóth János (1897)

A „washingtoni konszenzus” ára

A ’80-as évek hidegháborúban győztes nyugati neokonzervatív hulláma  a ’90-es években eltérítve folytatódott, és neoliberális konszenzussá vált. Míg a hidegháború végi neokonzervativizmus az elnehezedő jóléti állam korrekcióját, antikommunista meggyőződést, a nemzeti kohézió megerősítését és az 1945-öt követően hosszan érvényesülő baloldali kurzus után a jobboldal visszatérését jelentette, addig a neoliberalizmus a „történelem végi” individualista fogyasztó materializmust és a piaci fundamentalizmus korlátlan érvényesítését. Előbbi azért deregulált és privatizált, hogy a hidegháborús nyugati győzelem társadalmi és gazdasági feltételeit szélesítse, utóbbi viszont azért, hogy a globalizáció monetáris alapjait lerakja, a szabadkereskedelmet elősegítse és a nemzetállamok ezzel szembeni ellenállását korlátozza.

Ennek három következménye lett:

1) Az 1989-es világtörténeti fordulópont után a közép- és kelet-európai országok kiszabadultak a „létező szocializmus” gondolkodási, geopolitikai és gazdasági börtönéből, elfogadva egyúttal azt az új transzatlanti elvárást, amely a neokonzervatív gyakorlatot annak erkölcsi fedezete nélkül – vagyis neoliberális diktátum formájában – érvényesítette. A ’90-es évekre a szovjet integráció eszközei/keretei (megszálló Szovjet Hadsereg, „keleti blokk”, KGST, Varsói Szerződés) helyett immár a „washingtoni konszenzus” intézményei (EU, IMF, Világbank, WTO) határozták meg a gazdasági kapcsolatokat és azok filozófiáját – ami nem változott, az a centrum és periféria alá-fölérendeltségében való gondolkodás volt, amelyet a hétköznapi nyelvezet a „kimentek a bankok, bejöttek a bankok” fordulattal fogalmazott meg.

2) A kommunista ideológia, a szovjet integráció és a szocialista tervgazdálkodás fegyverrel ránk erőszakolt hegemóniája új, „kényszermentes” transzatlanti hegemóniának adta át a helyét, amely a határok és a piacok megnyitását, a szerteágazó állami felelősségvállalás feloldását, valamint az állami vagyontól való felelőtlen megszabadulást jelentette. A „washingtoni konszenzus” közszájon forgó varázsigéi és ráolvasásai („az állam rossz gazda”, liberalizáció, működő tőke bevonás, pici nyitás, öngondoskodás, versenyképesség-növelés) ’89 körüli nyugatos misztifikációkból hamarosan olyan össztársadalmi kötelezvénnyé váltak, amelyre a magyar társadalom nem készülhetett fel.

3) Az idegen kollektivizmus diszkreditálódása egyben egy szintén idegen individualizmus elfogadtatásával járt együtt, amely egészen konkrét társadalompolitikai és gazdasági lépéseket jelentett, melyek mindegyike az állam meggyengítését, a közerkölcs romlását és a globálissá váló transzatlanti struktúrák gazdasági gyarmatosítását (hol piacnyitásnak, hol privatizációnak, hol multinacionális tőkebefektetésnek nevezve) segítette elő. Mindeközben az új transzatlanti hegemónia uralmának elfogadtatását az annak szolgálatába állított „ideológiai államapparátus” (Louis Althusser) végezte, amelynek egyaránt része volt a rablókapitalizmus (úm. „eredeti tőkefelhalmozás”) romantizálása, a privatizációt és a westernizációt elkerülhetetlennek lefestő médiagépezet, a Milton Friedman és Hayek-kötetek fordítása, de a hazai konzervativizmus olyatén meghamisítása is, amely a haszonelvű-individualista angolszász teóriát és a piaci fundamentalizmus praxisát erőltette az ettől alapvetően és teljesen idegen magyar konzervativizmusra.

A (neo)liberális hegemóniának való behódolás azonban öngyarmatosító, önfeladó, kollaboráns konzervativizmust hoz létre, amely éppen attól a történelmi, népi-nemzeti, kulturális talajtól idegenedik el, amelynek megvédelmezéséért eredetileg létrejött. A konzervativizmus kontinentális, azon belül közép-európai és még közelebbről magyar hagyományának megismerése s belőle a szociális dimenzió kibontása a 21. század elején – különösen a neoliberális konszenzus 2008 óta tartó lassú felbomlásának idején – azonban rávilágít arra, hogy akárcsak a szociálkonzervatív irányzat 19. század utolsó harmadában való kialakulásakor, úgy ma is a konzervativizmus a bátor, kezdeményező, újító erő és nem az ósdi, állagőrző liberalizmus, amely ráadásul amint akkoriban, úgy napjainkban is felelőssé tehető a nemzeti közösség erkölcsi-kulturális és társadalmi-anyagi erejének csökkenéséért. Amint Egedy Gergely fogalmaz: „a szabad versenyes kapitalizmus morális alapú bírálatának igen nagy hagyományai vannak a konzervatív gondolkodásban”, majd azzal folytatja, hogy „aligha mondhatnánk, hogy e tradíció ápolására napjainkban már nincs szükség.”

Early bird antikapitalisták

Legelőször – többnyire vallásos – konzervatív körök kezdtek foglalkozni az ipari kapitalizmus égbe kiáltó bűneivel. (Aligha volt ugyanis tagadható, hogy a kapitalizmus kialakulásának története az embertelenségek katalógusaként is olvasható, berendezkedése pedig mindenütt a hagyományos közösségek elpusztításának árán valósult meg.) Az ipari kapitalizmus szívében, Angliában jelentek meg, jellemzően romantikus művészek és konzervatív gondolkodók voltak – ők jártak az élen abban, hogy a 19. század középső harmadában a kapitalizmus természet-, társadalom- és erkölcsrombolását szóvá tegyék.

Etikai eredőjű kapitalizmuskritikájuk Thomas Carlyle-jal  jutott el a morálfilozófiai és társadalomelméleti megalapozottságú bírálatig. Műveiben bontakozott ki az organikus társadalom képe, a tehetősek felelősségvállalásának keresztényi kötelessége, a krisztusi humanizmus munkások felé fordulása és a kompromisszummentes konzervatív korkritika. Carlyle arra a következtetésre jutott, hogy a „manchesteri modell” nem hiba a kapitalizmus rendszerében, hanem maga a rendszer, működése közben. „A gazdag angol nemzet munkásosztálya olyan sorsra jutott, vagy jut éppen most, amihez foghatóan sanyarút nem látott a történelem. […] Sikeres iparunk mindeddig nem hozott megváltást […] Az iszonyatos gazdagság közepette emberek pusztulnak el”írta 1843-ban. (Nem meglepő, ha Friedrich Engels két évvel később megjelent szociológiai művében, A munkásosztály helyzete Angliában lapjain többször is egyetértőleg, sőt előfutárként hivatkozott rá.)

Carlyle ugyanazokat a vonásokat kritizálta a korai kapitalizmusban, mint amiket ma is fel lehet róni globális változatának, különösképpen, hogy a gyermekmunka, a természet kizsákmányolása, a nemzetközi spekuláció és a népek összekeverése ma is dívik. Így a benthami utilitarizmus bírálata megtalálja visszhangját a 21. századi fogyasztói individualizmus elítélésében, amint a laissez faire megzabolázására kétségbeesetten segítségül hívott állam kései párja a globalizáció egyetlen gátjaként szolgáló nemzetállam megerősítése.

Magyarországon a Tőkéczki László által „agrárkonzervatívoknak” nevezett csoport kezdte el a Gründerzeit árnyoldalát szóvá tenni, majd szervezetten kritizálni s végül törvényhozási munkával, nyomásgyakorlással és a társadalmi önszerveződés eszközeivel mérsékelni. Az agrárérdekek önvédelme az ipari–kereskedelmi–pénzügyi lobbi térnyerésével szemben egyet jelentett a – ’67-es kiegyezés közjogi értékelésétől független – nemzeti, konzervatív értékrenddel, a liberalizmus pedig a merkantilista korszellem szolgálatával.

A konzervatív antikapitalizmus a 19. század végi magyar konzervativizmustól sem volt idegen, sőt! Asbóth János 1898-as képviselőházi felszólalásában úgy összegzett, hogy „az uralomra jutott liberalizmus […] alig hogy megdöntötte a nemességnek uralmát, egy más[ik] osztályuralmat létesített […] a liberalizmusnak uralomra jutott urai a pénz és üzletek urainak szolgálatába szegődtek […] a liberalizmus mindenütt a pénzuralom felé fordult.” Így valójában „a rideg önzésig túlhajtott individualizmus” az, amely a munkásságot „a szocializmus felé löki”. 1895-ös akadémiai székfoglaló beszédében pedig úgy fogalmazott, hogy „az üzleti nagy vállalkozók rideg osztályérdekének” közvetlen érvényesülése egyenlő „a vagyontalan tömeg kizsákmányolásával”, távolabbi hatása pedig „a közjólét megsemmisülése”, amelynek érvényesítése az állam hivatása, hiszen „az egyes egyén gazdaságilag is tartozik a közjónak”.

Ebből is látszik, hogy a szociálkonzervatívok kétfrontos harcot vívnak, hiszen a kapitalizmus mellett az általa kiváltott – és szintén nemzetközi! – szocializmussal is küzdeni kényszerültek. Már 1888-ban azt mondta az Képviselőházban, hogy „korszakunk minden egyéb kérdését fontosságban messze túlható legnagyobb problémája a munkáskérdés” – úttörő javaslatai között szerepelt a női- és gyermekmunka korlátozása, az éjjeli és vasárnapi munka tiltása, a munkaadók felelősségre vonása munkahelyi baleset esetén, valamint a választójog majdani megadásának kilátásba helyezése. Egy 1897-es felszólalásában egyenesen a választójog munkásokra való kiterjesztése (!), a sztrájk törvényesítése (!) és az állami baleset- és nyugdíjbiztosítás (!) mellett foglalt állást, hiszen a munkások „a keresztény felfogás szerint: a mi testvéreink”.

Keresztfront

Marx születésének tavalyi, 200. évfordulója alkalmával számos visszatekintés született. A posztmarxista baloldal idehaza is megpróbálja alkalmazni Marxból azt, amit ma is maradandónak lát, tudván-tudva (?) azt, hogy 1) az indusztriális kapitalizmus 19. század második felében keletkezett marxi leírása a 21. századi globális, kognitív kapitalizmus idején kevéssé érvényes (akárcsak proletariátus- és forradalom-fogalma), hogy 2) a rendszerváltoztatás után harminc évvel nem lett szimpatikusabb sem elméleti-filozófiai, sem pedig gyakorlati-politikai szempontból a kommunista rendszer hivatalos ideológiájául szolgáló marxizmus, valamint hogy 3) komoly akadályt jelent a marxizmus bármilyen előtagú változatának politikaivá válása számára, hogy a napirendet a jobboldali populizmus és a baloldalt eredendő elosztási kérdései irányából a posztmodern identitáspolitika felé eltérítő (neo)liberalizmus küzdelme határozza meg (Marx… Interpretációk, irányzatok, iskolák. 2018). – Mindezt tehát ma, amikor sajátos Linkskapitalismus születik az antifasiszta konszenzust rózsaszínűben fenntartó multikulturális baloldal és a multinacionális neoliberalizmus vérfertőzéséből.

Ami a 19. század végén a kivándorlás, a kisipar tönkremenetele, a birtokelaprózódás és a hagyományos életrend kereteinek felbomlása volt, az a 21. század elején – szintén a nemzet nélküli, világméretekben gondolkodó liberális kapitalizmus miatt – a tömeges bevándorlás, a könyörtelen multinacionális nagyvállalati érdekérvényesítés és a fogyasztói hedonizmus. Ami a dualizmuskori Magyarországon a szociálkonzervatívok stratégiai feladatának számított, vagyis hogy a kapitalizmus káros hatásainak napirendre vételével a 48-asok és 67-esek közötti törésvonalat keresztirányban áttörjék, az a napjainkban kialakuló szuverenista-populista új jobboldali „keresztfront” (Benedikt Kaiser) képében látszik megvalósulni a nemzetben, családban és munkában gondolkodók között.

Miután a baloldal önkéntesen elfogadta a neoliberális konszenzust és mindazt, ami ezzel jár (államtalanítás, a kulturális diverzitás ünneplése, emberjogi fundamentalizmus, multikulturalizmus, NGO-politizálás), a jobboldalra maradt a globalizáció veszteseinek képviselte – amely nem is eshet nehezére, hiszen egyrészt nemzeti keretű gondolkodása immunissá teszi a világméretekben gondolkodó és cselekvő liberális napirend ellen, másrészt pedig konzervatív kulturális alapjai miatt eleve taszítja a világkapitalizmussal együtt járó értékrend (pontosabban a bármilyen értékrend hiánya). Éppen ezért, mivel a társadalom nagy többsége egyedül a nemzetállamtól várhat segítséget, támogatást és védelmet a neoliberális globalizáció ellenében (akárcsak az ipari kapitalizmus ellen a 19. század végén), a jobboldal kiváló lehetőséget kap arra, hogy olyan társadalmi koalíciót hozzon létre, amely a helyhez, nyelvhez és kultúrához kötött rétegeket egyesíti a mondén világelit ellen. A nemzeti identitás talaján álló jobboldal egyre inkább az őslakos európai nemzetek szavazóit képviseli, osztályhovatartozásukra való tekintet nélkül – ez volna napjaink „történelmi blokkja” (Antonio Gramsci).

Az Amerikai Egyesült Államokban erőteljes visszahatás érzékelhető a szövetségi fővárosáról elnevezett konszenzus ellen. Az ún. „nemzeti konzervatívok” minden fronton visszalépést követelnek abból, ahová a világ az USA vezetésével eljutott: protekcionizmust, védővámokat, a bevándorlás korlátozását és a demokráciaexport beszűntetését akarják. Miközben leszámolnak a neokonzervatív, libertárius és neoliberális forgatókönyvekkel, kijelentik, hogy a Big Business nagyobb veszélyt jelent az amerikai nemzetre és az alkotmányos szabadságra, mint a Big Government. Ez az új konzervatív áramlat egyszerre merít az amerikai populista és szociálkonzervatív hagyományból, a New Right örökségéből és a paleokonzervatívoktól.

A szociális konzervativizmus mellé nem kisebb személyiség, mint Trump kampánybeszédírója, Frank H. Buckley állt oda. A „paleó” American Conservative korábbi, kanadai származású szerkesztője, a George Mason Egyetem jogászprofesszora szerint a Republikánus Pártnak az amerikai nemzet munkáspártjává kell válnia (The Republican Workers Party. 2018), amelyre jó lehetőség kínálkozik, miután a Demokrata Párt a privilegizált csoportok (értelmiség, médiaelit, pénzvilág, NGO-hálózat) tagjaiból álló „új osztály” érdekképviselőjévé vált, akik éppen az „amerikai álom” nagy ígéretét, azaz a társadalmi mobilitást számolják fel. „Ha a felső osztály olyan liberálisokból áll, akik előjogaikat védik, akkor az a gazdasági osztályharc, ami ezt az arisztokráciát akarja elmozdítani, nemcsak konzervatív ügynek számít, hanem nagyon népszerű is.” – írja. A magát kifejezetten nem nacionalistának, hanem populistának nevező Buckley célja, hogy a konzervatívok „szívtelenségét” felszámolja azzal, hogy felszabadítja a jobboldalt a neoliberális/libertárius politikai-kulturális nyomás alól. Teheti, hiszen a Trumpra szavazók 29 százaléka gazdaságilag baloldali, kulturális ügyekben viszont jobboldali nézeteket vallott, javaslatai pedig nem csupán egy empatikus, szolidáris és testvériségen alapuló nemzeti konzervatív programot körvonalaznak, hanem munkahelyteremtésen, családtámogatáson és határvédelmen alapuló politikát is. – Utóbbiak kapcsán úgy tűnik, hogy Trump fő támogató-inspirátorának, Steve Bannon-nak igaza volt, amikor tavaly tavasszal Budapesten úgy fogalmazott: „Orbán már Trump előtt Trump volt”.

Saját út

Az 1989-et követő neoliberális hegemónia elméletét sok irányból támadják, gyakorlata pedig több ponton is bomlófélben van. Nemcsak a harminc évvel ezelőtt a „washingtoni konszenzus” diktátumának alávetett közép- és kelet-európai országok mozgolódása érződik, de a neoliberalizmust kritizáló nyugat-európai hangok is erősödnek, sőt az Egyesült Államok „antiwashingtoni fordulata” a gyakorlatban is tapasztalható.

Tőkéczki László közel negyedszázados, kétségbevonhatatlan szavait idézem: „a konzervatív magyar múlt gazdag örökséget kínál a mai magyar politikai megújuláshoz. Nem szükséges tehát a kétségbeesett szellemi importtevékenység. Tanulni persze mindenkitől lehet és kell, de egyetlen mai nyugati modell sem a mi feltételeink között született, míg egykori elődeink nagy részben a mi gondjainkkal is küszködtek.” – Annál is inkább így van ez, mert a magyar szociálkonzervatív hagyomány esetében nem csak gazdag, magyar nyelvű elméleti szövegtest, példaértékű hazai szervezeti modell és becsülnivaló itthoni eredmények állnak rendelkezésre, de olyan, áthallásnál jócskán több párhuzamok is, amelyek a 21. század első harmadában is segítségünkre lehetnek abban az örökérvényű programban, mely szerint „a legfőbb nemzeti konzervatív érdek a magyar haza fennmaradása” (Asbóth János). Célkitűzésünk ma sem lehet lennél ennél kevesebb.

Békés Márton

történész

(Képek forrása: itt és itt)

latoszogblog.hu
  • A polgári-nemzeti-konzervatív szavazók mozgósítása a fő cél
    A polgári-nemzeti-konzervatív szavazók mozgósítását említette a három hét múlva esedékes önkormányzati választások előtti legfőbb feladatnak egy szombati budapesti sajtótájékoztatón a Miniszterelnökséget vezető Gulyás Gergely.
  • Felívelő korszak elején az ország
    Magyarország megmutatta, hogy sikeres lehet a családokra építő és a bevándorlást elutasító politika, emiatt támadják hazánkat Brüsszelben. Demokratának lenni azonban annyit jelent, hogy nem félünk, ezért kiállunk az igazunkért – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Varga Judit, akit az igazságügyi miniszteri feladatairól és a közelgő önkormányzati választásról is kérdeztünk.
  • Politikai alkudozás a jelöltekről
    Legalább öt, a politikai spektrum más-más oldaláról érkező biztosjelölt kapja meg idén a „kifogásolható” jelzőt. Az európai parlamenti frakciók vagy megállapodnak egymás jelöltjeinek a „megkímélésében”, vagy a meghallgatásokon nekiesnek a vitatott megítélésű politikusoknak. A múltban inkább az előbbi forgatókönyv érvényesült.
MTI Hírfelhasználó