Az illiberális jogállam receptje
A liberálisok el sem tudják képzelni, hogy nélkülük is működőképes a demokrácia.
2019. augusztus 3. 13:14

Magyarország ellen a liberális véleményvezérek annyi vádat soroltak fel az elmúlt években, hogy felidézni is nehéz. A nemzeti érzelmű emberek – vérmérséklettől függően – vagy mosolyogtak a hallottakon, vagy háborogtak rajta, de igazságérzetüket soha nem befolyásolták a kritikák. Nem egyszerűen azért, mert a támadások nem számítottak építő kritikának, hanem azért, mert logikailag hibás, bizonyíthatatlan, sőt gyűlöletből fakadó vádaskodással találta szemben magát bárki, aki odafigyelt.

Hosszú éveken át antiszemitizmussal vádolták a nemzeti érzelmű kormányt, s a fejcsóválás és megvetés akkor sem változott a „felsőbbrendű” liberális körökben, amikor a miniszterelnök zéró toleranciát hirdetett a zsidóellenességgel szemben. Talán az Izraelhez fűződő egyre jobb viszony, a zsinagógafelújítások vagy a Maccabi Játékok megrendezése miatt az utóbbi hónapokban azonban kikopott ez az érv a támadók szótárából. A fordulat oka az is lehet, hogy kiderült, a liberális elit az Izrael-ellenes baloldali tradíciókat követte, míg a miniszterelnök ezzel szemben látogatást tett a zsidó államban, ahová antiszemitákat ritkán hívnak meg. A nemzeti érzelmű kormány közelebb került a zsidó államhoz, mint a liberális nyugatiak.

Szintén divatérvük volt a kritikusoknak – magabiztos önképük okán –, hogy megkérdőjelezzék a Fidesz gazdasági kompetenciáját, az IMF-fel való szakítás, a különadók vagy az uniós források felhasználása miatt a közeli összeomlás rémképét fessék a falra. A nemzeti kormány kilencedik évében azonban a gazdaság minden korábbi jóslatnál jobban szárnyal. A magukat előszeretettel „szakértőknek” nevező liberális közgazdászok és 2010 előtti államirányítók pedig nem értik, ez hogyan történhetett. A megszorítások helyett a beruházást és munkahelyteremtést ösztönző magyar modell tartós sikere okán az átmenetileg alkalmazott „csak szerencséjük van” érvrendszer is összeomlott. Kiderült, hogy a nemzeti közgazdászok vagy nemzetgazdászok is lehetnek szakértők.

Hosszan sorolhatnánk még az unos-untalan ismételgetett liberális kritikákat. A volt osztrák kancellár orosz vasútvezetővé választása vagy az Északi Áramlat gázvezeték német segítséggel zajló építése után különösen hamis a putyinozás a magyar miniszterelnökkel szemben, s mintha ez is alábbhagyott volna. Ma már látható, hogy Orbán Viktor csak azt teszi, amit a nyugati hatalmak szoktak, az észszerű együttműködést keresi az oroszokkal, de ezt nem köti össze képmutató Oroszország-kritikával. A paksi atomerőmű-építés sem a keleti elköteleződés bizonyítéka, az orosz technológiájú atomerőmű orosz technológiájúra cserélése, sokkal inkább a külföldi befektetők diverzifikálásáról és a meglévő egyensúlyának megőrzéséről szól.

Vagy eszünkbe juthat a liberális monopó­liumnak számító, nyugat-európai médiumok felől nézve a sokszínűség szigetének számító magyar médiapiac szabadságának megkérdőjelezése is. Megannyi vád, amelyektől majdhogynem elfásult, aki kilenc évig volt kénytelen hallgatni őket. Ez alapozta meg a kritikusok adu ászát, amellyel – a demokrácia nevében – Magyarországon a demokráciát kérdőjelezték meg. Nyers angol fordításból különféle szavakkal próbálták leírni a magyar helyzetet, az autoriter, hibrid és diktatúra szavak kombinálásával.

Csakhogy legkésőbb a 2019-es ­európai parlamenti választás megmutatta, hogy demokráciából azok mégsem tarthatnak felvilágosítást, akikre nem szavaz a démosz, azoknak, akiknek a tömegtámogatása tartós, erős, sőt sokkal nagyobb az övékénél. A Fidesz a kontinens legjobb eredményét érte el májusban, a szavazatok 53 százalékával a háta mögött legfeljebb egy 54 százalékos párt mesélhetne neki a demokrácia mibenlétéről, ilyen azonban a liberális kritikusai között egy sem akadt.

Aki azonban azt gondolja, hogy a liberálisok ezzel feladták a küzdelmet és elismerték vereségüket, téved. Már meg is született a következő évek sztárja, a liberálisok fő kritikája, a jogállamiság értéke s annak szubjektív, rugalmas, illetve tetszőleges definíciója. Nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy a következő években Magyarország ellen a legerősebb vád a jogállamiság hiánya lesz, s hogy ez ne csak zavarja a magyar kormányt, hanem fájjon is neki, a kritikusok mindent elkövetnek, hogy az európai források kifizetése is az ő szubjektív definíciójuktól függjön.

Csakhogy nem eszik olyan forrón a kását. Annyira azért demokratikus maradt Európa, hogy a nemzeti pártok kormányait sem a bizottsági elnök felállításakor, sem az uniós forrásfelhasználás keretköltségvetésének kialakításakor nem lehet figyelmen kívül hagyni. Sőt úgy tűnik, a magyar és a közép-európai érdekérvényesítés szempontjából igen kedvező a helyzet. Egyrészt a közép-európai kormányok hazai támogatása erős, talán a szlovák kabineten kívül elmondható, hogy a többi visegrádi kormány soron következő választásokon megőrzi vagy megőrizné a helyét.

Másrészt a megválasztott bizottsági elnök minden jel szerint legfőbb céljának, a német geopolitikai érdekekkel összhangban, a megbomlott európai egyensúly helyreállítását tekinti. Ehhez átlagon felüli politikai pragmatizmust hirdetett meg, kerülve a fölösleges ideológiai vitákat, amelyek Jean-Claude Juncker politizáló Európai Bizottságát elszigetelték az utóbbi időben. Július közepi megválasztásakor Ursula von der Leyen még meglehetősen ideologikus beszédet mondott az Európai Parlamentben, minden pártcsaládnak udvarolva, alighanem a megválasztása érdekében. A többség elnyerése után azonban teljes mértékben gyakorlatiassá vált, alighanem észben tartva a közép-európai államok és kormánypártok támogatásának értékét.

Megválasztása után a német liberális Süddeutsche Zeitungban adott interjút, ahol a legkülönfélébb, egy-egy tagállamot kritizáló kérdésekre olyan válaszokat adott, hogy „szakmaibb vitára van szükség”, „ha az ember a párbeszédet keresi, nem lehet rögtön a legélesebb fenyegetéssel közelíteni”, „fontos, hogy tárgyilagossá tegyük a vitákat”.

Akinek füle van, meghallja az üzenetet.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a liberális jogállamiság vita már a kezdetén megbukott volna, a pragmatikus bizottság ellenére is ideológiai viták várhatóak a következő években. Ugyan Von der Leyen az idézett interjúban arra is figyelmeztet, hogy a teljes jogállamiság ugyan mindig a cél, de egyik tagállam sem tökéletes e téren, a liberális véleményformálók azonban tudni fogják, hogy mely tagállamok a legtökéletlenebbek. Ezért fontos a jogállamiság fogalmának nemzeti vagy illiberális értelmezését is kidolgozni. Éppen ezt a munkát kezdte el Orbán Viktor harmincadik tusnádfürdői szabadegyetemen mondott beszéde.

A magyar kormányfő beszédében az illiberális jelző bátor felvállalására biztatott, s alatta több értéket is értett. A keresztény kultúra védelmét, a közösség javát szolgáló teljesítmény elismerését (az öngondoskodástól az adófizetésen át a családalapításig és a történelemtudatosságig), a független nemzetek közötti, „legkevesebb konfliktussal és legtöbb közös jóval járó” együttműködést, valamint a demokratikus többség döntéshozatali jogának elismerését.

A jogállamiság-vitáról is szólt Orbán, udvariasan visszautasítva a finn kormánytól érkező támadást, mondván, feltételezett rokonaink intézményeit sokkal több kritika érhetné, ha az általuk hivatkozott elveket magukon kérnék számon.

De vajon ezekből a mondatokból összerakható-e, mit jelent az „illiberális jogállam”? Hosszú értelmezési küzdelem előtt állunk, de annak sikere csak az újabb és újabb értelmezési kísérleteken, definíciós próbálkozásokon múlik. Magyarország alaptörvényének b) cikke lehet a vörös vonal, amely rögzíti, hogy „Magyarország független, demokratikus jogállam”, amelyben – ez már az r) cikk – minden állami szervnek kötelessége Magyarország „keresztény kultúrájának védelme”. Alighanem ebben a megfogalmazásban minden szükséges elem benne van. Mindenekelőtt az illiberális állam jogállam, azaz a jogállamiság liberalizmus nélkül is elképzelhető.

Az illiberális jogállam független, nem birodalmi elvárásokhoz igazodik még az elvek értelmezésében sem, hanem szuverén módon jár el. Azt tehát pél­dául, hogy mit jelent Magyarország jogállamisága, szuverén alkotmányos szervei, az Országgyűlés és az Alkotmánybíróság jogosult értelmezni. A törvények betartása és betartatása, a fair és gyors bíráskodás, a szabad és tisztességes választás, az egyéni és közösségi jogok összhangja vagy az állam legitim erőszak-monopóliuma mindenképpen idetartozik. Az illiberális jogállam demokratikus is az alaptörvény szövege szerint, azaz tiszteletben tartja a többségi döntéseket, a stabilitás érdekében döntésképes, de természetesen a kisebbség jogos érdekének védelmét is garantálja. S végül az illiberális jogállam védi a keresztény kultúrát, ami az egyének és nemzetek szabadságának eszmei alapja.

Az Európai Bizottság arra készül, hogy minden tagállam jogállami helyzetét rendszeres időközönként értékelje. Reméljük, az Európát egyben tartani akaró pragmatizmus elegendő lesz ahhoz, hogy a jogállamiság-vizsgálat ne csak a liberalizmus elveit kérje számon, hanem a függetlenséget, a demokrá­ciát és a keresztény kultúra védelmét is. Ha így lesz, Franciaországnak és Németországnak vagy a finneknek és a svédeknek kell majd elsősorban magyarázkodniuk. Izgalmas idők következnek.

Mráz Ágoston Sámuel

A szerző a Nézőpont Intézet igazgatója

Magyar Nemzet
  • Gyurcsányi fordulat: igazat mondott
    A gyurcsányi cél ez volt: „visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet. Hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni Orbán Viktortól…” Mi fűtötte? Az, hogy „ történelmet csinálok. Nem a történelemkönyveknek, arra szarok.”
  • Pluralizmus Ismét Működésben – PIM
    Ez itt a kérdés – Otthonosabbá tenni a magyar világot. Ezzel a címmel készített negyvenperces beszélgetést az M5-ös művelődési köztelevízió a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával, Demeter Szilárd székelyföldi íróval, költővel, filozófussal.
MTI Hírfelhasználó