A válasz a gazdasági patriotizmus
A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság felszínre hozta a globális gazdasági rendszer legbelsőbb ellentmondásait és feszültségeit.
2019. június 12. 09:20

Neoliberális megközelítésben a gazdasági patriotizmus egyet jelent a gazdasági protekcionizmussal, a korrupcióval, és melegágya a nemzetközi konfliktusokat kirobbantani képes nacionalizmusnak. Ez a megbélyegző attitűd nem mellékesen arra is lehetőséget teremt, hogy liberális nézeteket hangoztató politikusok és véleményformáló közgazdászok ezen keresztül fedjék el önös szándékaikat. A gazdasági patriotizmus lényege ezzel szemben az, hogy olyan döntések szülessenek, amelyek területi alapon pozitívan különböztetnek meg állampolgárokat, társadalmi és vállalatcsoportokat, gazdasági ágazatokat annak érdekében, hogy ellensúlyozni lehessen a túlzott globalizáció következtében fellépő egyensúlytalanságokat, negatív hatásokat.

Habár a gazdasági nacionalizmus egykorú a nemzetállamokkal, érdemes figyelembe vennünk, hogy amit ma gazdasági patriotizmusnak nevezünk, az valójában egy teljesen új természetű jelenség. Míg az előbbi gondolkodás elsősorban a merkantilizmussal, illetve Friedrich List A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere című könyvének nézeteivel hozható összefüggésbe, addig az utóbbi a globális gazdasági rendszer kialakulásának és működési ellentmondásainak az egyenes következménye. Fontos különbség továbbá az is, hogy míg a gazdasági nacionalizmus narratívájában a nemzeti, etnikai kizárólagosságra való hivatkozás dominál, addig a gazdasági patriotizmus olyan gazdaságpolitikai intézkedéseket emel a fókuszába, amelyek eredménye egy területileg lehatárolt közösség gazdasági érdekeinek hatékonyabb képviselete.

A fogalom erőteljesen a legutóbbi nemzetközi pénzügyi válságot követő időszakban jelent meg, de annak gyökerei egyértelműen az azt megelőző időszakba nyúlnak vissza. Az alapvető ellentmondás, ami a neoliberális demokrácia paradoxonjának is tekinthető, az, hogy miként egyeztethető össze a szabad piac nemzetek feletti integrációja és az annak megfelelő szintű szabályozás a nemzetállami szinten megválasztott politikusok területileg korlátozott mandátumával. A választott politikusok rendre azzal a kihívással szembesülnek, hogy miközben őket azért választják meg, hogy az állampolgárok jólétét és gazdasági érdekeit képviseljék, ezt egy olyan szerteágazó, jogi és szabályozási, kölcsönös függőségeken alapuló gazdasági környezetben kell elérniük, amelyben a gazdasági kormányzás legtöbb eszköze felett nem ők rendelkeznek. Ebben a helyzetben a politikai döntéshozók kénytelenek olyan kreatív stratégiákat követni, amelyek a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi szabályozó szervezetek (IMF, Világbank, WTO) támasztotta korlátok között is képesek előtérbe helyezni az őket megválasztó közösség gazdasági érdekeit.

Magát a fogalmat Dominique de Villepin volt francia konzervatív kormányfőnek tulajdonítják, aki 2005-ben a Danone Pepsi általi ellenséges felvásárlási kísérlete kapcsán használta. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság felszínre hozta a globális gazdasági rendszer legbelsőbb ellentmondásait és feszültségeit. Azok a gazdasági szereplők és közgazdászok, akik évtizedeken keresztül a piacok önszabályozási képességének mindenhatóságát és megkérdőjelezhetetlenségét hirdették, miközben változatos módon kárhoztatták az állam bárminemű gazdasági szerepvállalását, hirtelen nem láttak más kiutat a bajból, mint az állami beavatkozást és az onnan érkező mentőövet. Az államok közbelépésével sikerült megakadályozni a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlását, sikerült újraéleszteni a hitelpiacokat és beindítani a fogyasztást. Eközben a költségvetések hatalmas hiányokat halmoztak fel, közpénzből megtámogatva magántulajdonú pénzügyi intézményeket és autógyártókat, esetenként a csőd szélén tántorgó bankokat véve állami tulajdonba.

Mindezek a fejlemények hozzájárultak a szabadpiac híveinek elbizonytalanodásához, meggyengüléséhez, ami változást hozott a patrióták és globalisták közötti intellektuális viszonyrendszerben. Egyre több politikus és közgazdász merte nyíltan felvállalni patrióta nézeteit, anélkül, hogy tartania kellett volna a liberális oldal pusztító hatású megbélyegzéseitől és partvonalra szorítási kísérleteinek következményeitől. Ebben a tabudöntögetésben a magyar kormány oroszlánrészt vállalt, köszönhetően az unortodoxnak elnevezett gazdaságpolitikájának, és arra is jól emlékezhetünk, hogy 2010 óta milyen heves hazai és külföldi támadások érték emiatt.

Többek között ez a narratíva szintjén, az egyensúly irányába történt elmozdulás adhat magyarázatot arra is, hogy miképpen juthattak el az egyébként nemzetieskedéssel általában nehezen vádolható német politikusok odáig, hogy egyre gyakrabban hasonlítsák sáskajáráshoz a németországi stratégiai ágazatokban tulajdonrészt szerző nemzetközi tőketársaságok tevékenységét. Részben arra is, hogyan vezetett a Gordon Brown baloldali brit miniszterelnökhöz köthető „Brit munkahelyeket a brit munkásoknak!” szlogen a brexithez. Hogyan éledhetett újjá az Egyesült Államokban a „Vásárolj amerikait!” szemlélet, illetve járulhatott hozzá a régi hatalmi elit bukásához az Egyesült Államokban a Make America Great Again kampányszlogen.

A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság és annak következményei arra is rávilágítottak, hogy a gazdaság globalizációjának és az állam jogköreinek nemzetközi szervezetekhez való átruházásának korábbi üteme és intenzitása nem fenntartható. Ezeket a változásokat az is erősíti, hogy a demokratikusnak tekintett nyugati hatalmak fokozatosan veszítenek világgazdasági súlyukból. A feltörekvő gazdasági hatalmak pedig – amilyenek például a BRICS-országok – a nyugatiakétól eltérő nézeteket vallanak az államról és annak feladatairól. Dani Rodrik harvardi sztárközgazdász ezt a jelenséget „politikai trilemmának” nevezte el. Lényege, hogy három dolgot, a nemzeti szuverenitást, a demokráciát és a gazdasági globalizációt egyszerre lehetetlen megvalósítani. Ezek közül egy időben legfeljebb kettő valósítható meg. Ha a demokráciát és a nemzeti függetlenséget választjuk, akkor lazítani kell a túlságosan szigorú és gúzsba kötő nemzetek feletti gazdasági szabályokon.

Ebben a nemzetközi környezetben tehát minden észszerűen vezetett ország patrióta gazdaságpolitikát folytat vagy legalábbis folytatni próbál. Vannak olyanok, akik ezt felvállalják és csinálják, vannak, akik nyíltan nem vállalják fel, de igazából ennek jegyében kormányoznak, illetve vannak olyanok is, akik ezt a gyakorlatot a liberális piacgazdaság nevében élesen elítélik, mert nekik éppen ez szolgálja az érdekeiket. De van egy negyedik kategória is, amelybe a rosszul, dilettáns módon kormányzott országok tartoznak. Ezekre az jellemző, hogy a nemzeti vagyont felelőtlenül elherdálják, az országot és a lakosságot pénzügyileg kiszolgáltatottá teszik, és nem a hazai tulajdonú gazdasági szereplők érdekeit tartják szem előtt. Csak reménykedhetünk, hogy Magyarország soha többé nem tér vissza a negyedik kategóriába.

Szakáli István Loránd

A szerző a Századvég Gazdaságkutató Zrt. gazdaságpolitikai és -stratégiai üzletágának vezetője

magyarnemzet.hu
MTI Hírfelhasználó