Trump–Orbán-csúcs a Fehér Házban
Két államférfi tárgyalt egymással Washingtonban a balliberális világ össztüze közepette.
2019. május 18. 23:07

Jobboldali, konzervatív körökben régi bölcsesség, hogy akit a balliberális közeg teljes arzenáljával támad, az nagy valószínűséggel csak jó ember lehet. Tudtuk mi ezt már a hírhedt Kornis Mihály-féle „mi még sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket” tétel előtt is, de az azóta eltelt idő napról napra igazolja, hogy a liberális író nem elszólta magát, hanem csupán papírra vetette a nyilvánvalót. 2015 nyarán egy amerikai üzletember bejelentette, hogy indulni kíván az Egyesült Államok elnöki tisztségéért a Tegyük újra naggyá Amerikát! szlogen alatt, aki minden esélylatolgatás és ellenszél ellenére nem sokkal később el is foglalta a Fehér Házat. Ez a milliárdos a balliberális média szerint a gonosz megtestesítője, a populisták (náluk ez pejoratív jelző) vezére és a nacio­nalisták élharcosa egy személyben.

Ő Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Adott egy másik politikus is, aki 2016 nyarán elsőként a világon jót mert mondani az akkori elnökjelöltről. Ez a politikus 2010 óta saját hazájában a Nekünk Magyarország az első! jelmondat jegyében, elsöprő társadalmi támogatottság mellett sorra nyeri a választásokat, így a balliberális médiától ő is kiérdemelte ugyanazon jelzőket. Ő Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke. A két államférfi hétfőn tárgyalásokat folytatott egymással Washingtonban a balliberális világ össztüze közepette. A fentiek ismeretében mindez kizárólag jót jelenthet, a találkozó valódi jelentőségének megértéséhez pedig – referenciapontként – tanulságos segítségül hívnunk a gyűlölködők táborát.

Ami nem történt az amerikai fővárosban

Orbán Viktor washingtoni látogatása mindenekelőtt a legtriviálisabb álhírre cáfolt rá, amelyet a két politikus rosszakarói régóta kárörvendően hangoztattak, miszerint az amerikai kormányzat valamifajta rosszallása miatt soha nem kerül sor a magyar miniszterelnök meghívására. A látogatás megvalósulását talán egészen addig nem is hitték el néhányan, amíg az Egyesült Államok elnöke a Fehér Ház ajtajában állva, mosolyogva kezet nem nyújtott Magyarország kormányfőjének. Akik a balliberális térfélen ezen még túl tudták tenni magukat, ekkor annak a véleményüknek adtak hangot: a találkozó remek alkalom lesz arra, hogy olyan kérdéseket kérjenek számon a magyar kormányon, amely őket a leginkább foglalkoztatja. Ilyennek vélték a Soros-egyetem ügyét, amely máig akadálymentesen működik Budapesten.

Azt gondolták, megkérdőjelezik majd Magyarország NATO iránti elkötelezettségét, miközben hazánk éppen bővíti hozzájárulását az észak-atlanti szövetséghez. Bizakodtak, hogy az amerikai elnök legalább szóvá teszi a magyar kormány nyitottságát Oroszország irányába, noha ő maga is többször tárgyalt orosz kollégájával. Az ellenfeleknek ebben is csalódniuk kellett, de halvány reményük még pislákolt, hogy az Egyesült Államok liberális elkötelezettségű külügyi elitje az évtizedek alatt megszokott ütőkártyáit még kijátszhatja, és legalább arra rábírják az elnököt, hogy általános, nehezen megfogható módon aggódjon egy kicsit a magyar demokrácia állapota miatt. Három elsöprő választási győzelem fényében ugyan szürreálisnak tűnhet egy ilyen megközelítése a magyar belpolitikának, de a Clintonok uralma alatt ennél szélsőségesebb vádakat is fogalmaztak már meg jobboldali kormányaink ellen. A valóság itt is kiábrándító erővel csaphatta arcon a rosszindulatú reménykedőket.

Végül utolsó szalmaszálként két, már pályája elején levitézlett magyarországi ellenzéki politikus tengerentúli kirándulásába kapaszkodott a teljes magyar kormányellenes holdudvar, hiszen a nemzetközi nyilvánosság ingerküszöbét két ilyen jelentéktelen figura még a szoros hálózati együttműködés ellenére sem lépi át. Talán itt érhető tetten leginkább a balliberálisok csúfos kudarca, hiszen egyetlen olyan hivatalos személyt sem sikerült felmutatniuk, aki névvel és pozícióval vállalta volna, hogy akár csak találkozott is a hazai ellenzék önjelölt képviselőivel, nemhogy még bírálatot fogalmazott volna meg az Orbán-kormánnyal szemben.

Ami valójában történt

A két fél nyilatkozatai és a megjelent képek tanúsága szerint a kétoldalú találkozó kiváló hangulatban zajlott. Trump méltatta Orbán Viktor és Magyarország eredményeit, kiemelték kölcsönös elkötelezettségüket a NATO és a biztonságpolitikai kérdések mellett, külön hangsúlyt kapott a közös platform az illegális migráció megállításában, valamint az üldözött keresztények megsegítésében. Sőt a látogatást követő napok hírei egy cseppet sem gyengítették a találkozó napján közvetített üzeneteket, hiszen az amerikai elnök saját Twitter-oldalán osztotta meg a tárgyalásokról készült videót, hivatala pedig később egy további felvételt tett közzé saját felületén a közösségi médiában. De még ezeken is túltett David Cornstein, az Egyesült Államok Magyarországon akkreditált nagykövetének napokkal későbbi interjúja, amelyben további dicséreteket fogalmazott meg a magyar kormányfőről azzal, hogy felidézte Trump kijelentését, amelyben azt mondta Orbán Viktorról, hogy úgy érzi, mintha ikrek volnának.

Néhány ki nem mondott szempont viszont még ezen deklarált egyetértéseken túlmenően is kiemeli Orbán Viktor meghívásának jelentőségét a Fehér Házba. Egyrészt a számtalan előzetes találgatás ellenére nem volt szükség látványos megállapodások megkötésére vagy azok bejelentésére ahhoz, hogy jó hangulatú légkör uralja a találkozót. A két vezető szemmel láthatóan jól megértette, kölcsönösen tisztelte egymást és elismerte a másik eredmé­nyeit. Másrészt, ami még ennél is jelentőségteljesebb, a látogatás időzítése. Két héttel az Euró­pai Unió és így Európa jövője szempontjából sorsdöntő európai parlamenti választások előtt egy demonstratívan baráti – materiális érdek, értsd: üzlet nélküli – találkozó egyértelmű támogatás Orbán Viktornak és az általa fémjelzett politikának mind Magyarországon, mind pedig a kontinensen, egyben világos üzenet a vele szemben állóknak belföldön és külföldön egyaránt.

Akiknek csak a fanyalgás maradt

Az amerikai elnök és a magyar kormányfő találkozójával kapcsolatban a hazai és nemzetközi balliberális ellenfeleknek semmiben sem termett babér, dermesztően rossz hetet zárhattak. Nem véletlen, hogy az igazmondásukban megrendült balliberális felületeken, a CNN televíziós csatornától kezdve a New York Timeson keresztül a Washington Postig mindenhol csak a tehetetlen düh szavait hallhatjuk és olvashatjuk az olyan, a magyar kormányt támadó szerzőktől, mint Charles Gati, Kim Lane Scheppele vagy Anne Applebaum.

Csalódottságukban ismét meghirdették a liberális dzsihádot, és a legszélsőségesebb vádakhoz tértek vissza. Tények, sőt most már politikai támogatottság hiányában újra a kalandorokról, demagógiáról, szélsőjobbról szóló régi lemezüket tették fel, amiket saját közegükön kívül már senki sem hisz el nekik.

Előkerültek a „magukat megnevezni nem akaró”, névtelen források is, amelyek feltételes módban beszélnek állítólagos amerikai kormányzati tervekről, magyar kormányközeli személyek esetleges kitiltásáról. De ahogy a lassan feledésbe merülő balliberális megmondóembereknek, úgy a csak feltételes módot tartalmazó álhíreknek és azok terjesztőinek sem hisz már senki. Mert a valóság az, hogy hétfőn a Fehér Házban két erős ország erős vezetője nézett egymás szemébe, fogott kezet és biztosította támogatásáról a másikat, ahogy az lenni szokott és lennie kell két sikeres, szövetséges ország államférfiai között.

Boros Bánk Levente

A szerző politológus, a Médianéző Központ igazgatója

magyarnemzet.hu
  • Két majom
    Az érdekes, hogy mindketten beleszóltak, mit beleszóltak, próbáltak beleavatkozni a magyar belpolitikába.
  • Hollywoodi csőcselék a demokrácia ellen
    Jót derülhetnénk rajta, de az emberiségellenes akcióban óriási a kockázat. Megszűnhet a demokrácia mint az egyik már-már utolsó rendező elv. Egy antihumánus propagandaközpont fölbérelte az agyonfizetett söpredéket, hogy hisztériázzanak a demokrácia ellen.
MTI Hírfelhasználó