Földkárpótlás magyar módra
Dányi László: Az Áchim L. András utcai fiúk könyvének bemutatása a RETÖRKI-ben
2019. május 10. 18:32

Egyesek gazdasági bűncselekménynek, mások kényszerlépésnek, ám nagyjából mindenki a magyarországi rendszerváltozásnak mondott esemény utáni magánosítás egyik lényeges elemének tartja a 1992-ben megkezdődött földkárpótlást. Privatizálás, vagy reprivatizálás? Kik támogatták, kik és miért ellenezték a földárveréseket és a licitrendszert? – ezek a kérdések is felvetődtek szerdán, amikor Dányi László: Az Áchim L. András utcai fiúk könyvének második átdolgozott kiadását mutatták be a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) konferenciatermében.

Az ötszáz oldalas második kiadvány gazdag képanyagával főleg a mezőgazdaság és a közélet iránt érdeklődők számára íródott. A kötet – természetesen vitákat gerjesztve – arra mutat rá, mi történt az elmúlt 30 évben az agrárszektorban és körülötte.

Dr. Kávássy János Előd történész, a RETÖRKI tudományos munkatársa elmondta, hogy ez a könyv nem a RETÖRKI-sorozat része, és ennek második kiadására 2016-ban került sor. Az 1989-es emlékévhez kapcsolódva az intézet vezetése felvállalta a könyv budapesti bemutatását. Kávássy azt is elárulta, hogy ezt a kötetet másfél éve hetente forgatja a kisgazda-anyag felgöngyölítésekor. Mivel az első és az átdolgozott kiadás is a földmagánosítással és a kárpótlással foglalkozik, ezért ehhez a kérdéshez mondott adatokat. „A KSH adatsorait tanulmányozva világosan kiderül, hogy a rendszerváltás során a földprivatizáció traumatizálta a vidék gazdaságát és társadalmát.” Kijelentette: „az a fajta kárpótlás, amivel Dányi László foglalkozik könyvében jó keveréktörvény lehetett volna, de helyette korcs lett. 1990-ben Magyarországon 4.9 millió a munkavállalók száma, és 80 ezren voltak a regisztrált munkanélküliek. Így 2% alatt van a munkanélküliek aránya. Két évvel később már megközelíti a munkanélküliek száma a 700 ezret. Az aránypárt használva ez 13.5 %. Ebből látszik, hogy milyen szinten érintette a magyar társadalom egészét az az átalakulás, amely az összes szektorra, így a mezőgazdaságra is vonatkozik.” Hozzátette, hogy a „mezőgazdaságban dolgozók száma a negatív csúcsot 2008-ban érte el.” Azt is közölte, hogy az 1991. nyarán életbe lépett törvény egyik fő célja –főként a reprivatizáció elmaradása okán – az erkölcsi jóvátétel lett volna, ám a gyakorlatban megvalósuló földkárpótlásnak semmi köze nem volt az erkölcshöz, hanem főleg a kapzsisághoz A licitre kerülő földek értékét aranykoronában (AK) határozták meg, 1000 forint/AK kulccsal, ám a földárveréseken jellemzően a törvényileg előírt legalacsonyabb, 500 forint/AK dominált. A kótyavetyélést csak rosszabbá tette, hogy több – a RETÖRKI-s munkatársak által is rögzített – személyes visszaemlékezésből tudhatóan, a fenti névértékű kárpótlási jegyek a liciteken kívül általában 400, gyakran pedig alig 300 forintért cseréltek gazdát. Előfordult az is, hogy valaki a kárpótlási jegyeit hűtőért, mosógépért, televízióért cserélte, adta tovább. Ahogy egy, az ügyek ekkori lebonyolításában érintett ügyvéd megfogalmazott: „észt nem lehetett adni az embereknek.” Ezen a mondaton sokan megbotránkoztak. Kijelentette, „hatalmas hiba volt, hogy nem szabták meg a licitnél minimumként a névértéket, így jó minőségű földek néha áron alul cseréltek gazdát.”

A könyv „főszereplője”, Dr. Zsiros Géza egykor kisgazda politikus és országgyűlési képviselő is jelen volt a könyvbemutatón, ahol Torgyánnal és Antall Józseffel való vitáiról is beszélt és arról, hogy az apját kuláklistára tették, elhurcolták, és ketrecbe zárva mutogatták a karhatalmisták.

Dr. M. Kiss Sándor történész, a RETÖRKI tudományos főigazgató-helyettese: „a fő kérdés, hogy az egyes településeken kik licitáltak, kik vezették a licitet. Egy adott faluban nem csak arról szólt a történet, hogy a TSZ-elnök megbukott, hanem, hogy ennek a bukott figurának milyen volt érdekérvényesítő képessége. S mikor az ő emberei vezették le a licitet, akkor másként történt a licitálás, mint más helyeken.” Kijelentette, hogyha ma valamit meg akar érteni, s hogy mi miért történik 2019-ben, akkor 1867-hez nyúl vissza. Onnantól változik a magyar történelem. „1867-től 1990-ig vajon egy parasztcsalád hányszor mehetett tönkre? Ha ebbe belegondolunk, egyértelmű, hogy nem létezhet földügyben egységes álláspont. Aki 1945-ig földet birtokolt, és azután vették el azt tőle, másként gondolkodik, mint aki az 1920-as, 1930-as években tönkrement, és másé lett a földje. Vizsgáljuk meg, hogy 1867-ben ki egyezett ki kivel. Az osztrák merkantil és a magyar agrár. Mindkettő megosztott volt ebben a kérdésben. Azt is nézzük meg, miként történik a Nagyatádi-féle földosztás, kik lesznek ott a kárpótoltak, mennyi család megy tönkre. (…) A magyar paraszti társadalom 1945-ben sem volt egységes. Ezután azt kell megnézni, ki hogyan, milyen múlttal érkezik el a rendszerváltásig. Így egymás mellett nagyon sok igazság létezik. Nem feltétlenül kell kimondani egyetlen egy igazságot…S minderre rátevődik a politikai haszon. Az 1990 és 1994 közti politikai kormányzatnak nem csak a kárpótlás volt az egyedüli problémás ügye. Az akkori koalíció először a taxissztrájk idején gyengült meg. Onnantól kezdve a túlélés a lényeges, úgy, hogy nem létezik egységes MDF, kisgazdapárt és KDNP.” M. Kiss Sándor úgy értékelt: „a rengeteg esetlegesség és sötét ügy ellenére ma mégis vegyes tulajdon van Magyarországon, az államunk független, a vallásgyakorlás szabad.”

Medveczky Attila / Magyar Fórum
MTI Hírfelhasználó