A kommunista ideológiában kódolt a terror az egyház ellen
A kommunizmus számára a legnagyobb, elpusztítandó ellenség a kereszténység, azon belül a Katolikus Egyház volt. (...) Tizenegy olyan katolikus papról tudunk, akiket a hit elleni gyűlöletből végeztek ki.
2019. április 28. 17:43

A közelmúltban a Károli Gáspár Református Egyetemen rendeztek konferenciát a Tanácsköztársaság egyházpolitikájáról. Az esemény egyik szervezőjével és előadójával, Fejérdy András történésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensével beszélgetett a Magyar Kurír Munkatársa, Bodnár Dániel.

– A száz évvel ezelőtt, 1919. március 21-én hatalomra került Tanácsköztársaság mindössze 133 napot élt, és úgy emlékszünk rá, mint a magyar történelem egyik legvéresebb időszakára. Mégis, vezetőik kezdetben rendkívül népszerűek voltak. Mivel magyarázható ez?

– A magyar Tanácsköztársaság az első világháborút követő események egyik következménye. Nem volt egyedülálló Európában, hogy ilyen szélsőséges irányba kerestek kiutat a társadalom különböző csoportjai abból a káoszból, kilátástalan helyzetből, amit a vesztes háború okozott. A társadalom jelentős része Magyarországon kiábrándult a Monarchiát 1918-ig vezető rétegből, és új utakat keresett. Kezdetben három olyan erő volt, amelynek volt mondanivalója, társadalmi bázisa és politikai gyakorlata. A Károlyi Mihály vezette, balközép irányultságú Függetlenségi Párt és 48-as Párt, az erős városi támogatottsággal rendelkező Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az ugyancsak a városokban jelentős Polgári Radikális Párt, amelynek húzóneve Jászi Oszkár volt. A társadalom nagy reményekkel fordult e három, jól szervezett politikai erő felé, amelyek farvizén, a szociáldemokrácia balszárnyaként, szovjet mintát átvéve jelenik meg a kommunizmus is. Mindez szerepet játszott abban, hogy a változásokhoz utópisztikus reményeket fűzve, kezdetben jelentős társadalmi támogatottsága volt a Tanácsköztársaságnak. Az okok között fontos továbbá hangsúlyozni, hogy Magyarország a vesztes háború után a leendő Kisantant országainak területszerző kísérleteinek volt kitéve, és egyértelműen látszott, hogy erre a kihívásra a Károlyi-, majd Berinkey-kormány nem volt képes és talán nem is akar katonai választ adni. Ebben a helyzetben Kun Béláék voltak azok, akik, mint minden hatalommal – így a Kisantanttal szemben is – rebellis erőként felvállalták azt, hogy katonai erővel is megvédelmezik az ország területét. Ezt pártszimpátiától és világnézettől függetlenül a társadalom szinte egyöntetűen támogatta.

– Mivel magyarázható, hogy az egyházak köreiben is voltak olyanok, akik üdvözölték a Tanácsköztársaság hatalomra jutását?

– Ez talán elsősorban a protestánsokra volt jellemző. A katolikus klérus egy része inkább az 1918-as őszirózsás forradalomra tekintett reménykedve, hogy abból valami jó is kisülhet számára. A korabeli katolikus klérus ugyanis erősen hierarchizált volt: az akkori bécsi nuncius, Teodoro Valfré di Bonzo is kitér a jelentéseiben arra, hogy komoly szakadék tátong a felső- és az alsópapság között, mind társadalmilag, mind anyagilag. Az arisztokrata életmódot folytató prelátusok, püspökök a társadalom felső réteghez tartoztak, legtöbbször nem is volt személyes, atyai kapcsolatuk az alsópapsággal. Mintegy főnökként irányították az egyházmegyéjüket, miközben sok plébános, káplán érezte úgy, hogy ő az, aki éhbérért az Úr szőlőjében ténylegesen dolgozik. Ez az alsópapi réteg a saját társadalmi-anyagi lehetőségeit szerette volna tágítani, és lehetőségként tekintett a politikai változásokra. Egyúttal azt a szempontot sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a jozefinizmus örökségeként a katolikus egyházon belül a papság egy része társadalmi-hivatalnoki funkcióként tekintett a saját papságára. Sokaknak nem volt olyan mély lelkipásztori elhivatottsága, amely elvárható lett volna egy paptól. Ők arra kívánták felhasználni a társadalmi változásokat, hogy lazítsanak a papi kötelezettségeken, például töröljék el a cölibátust, a breviárium-mondásokat. Érdekes ugyanakkor, hogy a korabeli megfigyelők nem választották el élesen az őszirózsás forradalmat és a Tanácsköztársaságot. Az egri ciszterci katolikus főgimnázium 1918/19-es évkönyve például egyetlen folyamatként írta le az események sorát, és úgy értékelte, hogy az őszirózsás forradalommal hatalomra került baloldali és radikális erők már kezdettől a kommunizmus uralmát készítették elő. Ennek annyi alapja kétségtelenül van, hogy mind az őszirózsás forradalomban, mind a Tanácsköztársaságban vezető szerephez jutott politikusok a 19. század végétől kezdődően egy olyan egyház- és valláspolitikát képviseltek, ami döntően antiklerikális alapokon állt, pozitivista, marxista, darwinista világképből építkezett. A szociáldemokraták, a radikálisok, a szabadkőművesek radikálisabb irányzatai már a századelőn nyíltan megfogalmazták, hogy a progresszióhoz, Magyarország fejlődéséhez szükséges a fennálló társadalmi rendszer, azon belül az egyházak, a vallás teljes felszámolása. Ugyanakkor egy különbség is látható, amit a kortárs szemlélők talán nem vettek egyértelműen észre. Az őszirózsás forradalom egyházpolitikai programja is az antiklerikális, szekularizációs alapokon állt, de a vezetés, felmérve a helyzet összetettségét, nem tekintette legfontosabb feladatának az Egyház és az állam radikális, francia típusú szétválasztását, hanem olyan politikai programként tekintett rá, mint amit fokozatosan, lépésről lépésre meg kell valósítani. Ezzel szemben a Tanácsköztársaság legelső intézkedései között ezt a nagyon radikális, marxista, sőt – talán mondhatjuk –, leninista alapokon álló szétválasztást és egyházellenességet propagálta, jóllehet ugyanakkor a vallásszabadság elvét is hangoztatta.

– Abban, hogy az alsópapság egy része rokonszenvvel fogadta a Tanácsköztársaság hatalomra jutását, mennyire játszott szerepet az, hogy a kommün a valóban égbekiáltó társadalmi-gazdasági igazságtalanságok megszüntetését ígérte, a szegények, a gyengék védelmét, ami a kereszténység egyik alaptanítása is?

– Az tény, hogy a marxista kommunista világnézet bizonyos elemei nagyon közel álltak a 19–20. század fordulóján jelentkező keresztényszociális mozgalom által hirdetett elvekhez. A Katolikus Egyházon belül az 1890-es évektől kezdődően színre lép egy nagyon erős szociális érzékenységgel rendelkező papi generáció, amelynek programja döntően XIII. Leó Rerum Novarum kezdetű enciklikájára támaszkodik. Ugyanakkor magam nem találkoztam a korabeli dokumentumokban olyan, katolikus paptól származó írással, aki bármiféle egyenlőségjelet tett volna a marxista alapokon álló evilági megváltás, illetve a krisztusi megváltást valló, de egyúttal a társadalmi-gazdasági viszonyokon változtatni kívánó katolikus program között. A sajtóban is aktív papok éppen hogy inkább a marxizmus veszélyeire figyelmeztetnek. Elvétve nyilván olyan papok is akadhattak, akik opportunizmusból, karriervágyból üdvözölték a Tanácsköztársaságot.

– Említette az 1891-ben megjelent Rerum Novarumot. Mennyire hatotta át ennek az enciklikának a szellemisége a korabeli Katolikus Egyházat?

– Általános programmá a 19–20. század fordulóján nem vált, de mint említettem, egy nagyon erős keresztényszociális irányzat jött létre a magyar Egyházon, azon belül, a klérus egy részében is. Prohászka Ottokár, Giesswein Sándor, Kanter Károly tartoztak ebbe a körbe, és körülöttük kialakult egy politizáló, a társadalmat átalakítani akaró réteg, ami azonban abszolút kisebbség volt az Egyházon belül.

– A Tanácsköztársaságot nem lehet azzal vádolni, hogy eltitkolta volna egyházellenességét, hiszen egy hónappal hatalomra kerülésük után, áprilisban létrehozták már a Vallásügyi Likvidáló Bizottságot, vagy Hivatalt. Melyik a helyes?

– Teljesen következetlen a névhasználat, nevezték bizottságnak és hivatalnak, sőt, más neveken is. Ez egy helyi szervezetekkel is rendelkező központi szerv volt, amely az állam és Egyház szétválasztását, és az egyházi vagyon államosítását tekintette legfőbb feladatának. Fáber Oszkár, egy egykori piarista papnövendék volt a vezetője, a helyettese pedig az ugyancsak egykori piarista papnövendék, Apáthi György. Egy bizonyos szinten az Egyházat belülről is ismerték, de kiábrándult emberek voltak. Vitatott ugyanakkor, hogy mennyire elvi meggyőződésből, illetve inkább karriervágyból vállalták a feladatot, az egyházak és a vallás likvidációját. A gyakorlatban mindenesetre nagyon következetlenül, nehézkesen zajlott a likvidáció. Sok múlott a helyi bizottságok, hivatalnokok hozzáállásán. Az általam a közelmúltban vizsgált egri viszonyok között például egyértelmű, hogy az egyház- és oktatáspolitikát irányító direktóriumi tagok – akik részben meg voltak bízva az egyházak likvidálásával –, elszabotálták a feladatot. Egyre csak halogatták az egri ciszterci gimnázium vagyonának a felmérését és egyúttal annak a nyilatkozatnak aláírását, amelyet a rendszer követelt a tanító papságtól. A nyilatkozat értelmében az aláírók elfogadják az oktatás teljes államosítását, a világnézeti „semlegességet”, és állami szolgálatba lépnek. A nyilatkozat szerint tehát a szerzetes tanároknak – nőknek és férfiaknak egyaránt – meg kellett tagadniuk vallásosságukat, alá kellett írniuk, hogy laikus státusba lépnek át. A pap tanároknál ez egészen konkrétan aposztázia (hittagadás) vállalását jelentette. Sokak számára lelkiismereti problémát okozott az, hogyha nem írják alá a nyilatkozatot, akkor elbocsátják őket, az iskola ott marad tanár nélkül, ki tanítja a fiatalokat? Ha viszont aláírják, akkor mennyire tekinthető ez aposztáziának, hiszen kényszer hatására történt. Az egri ciszterciek például először a zirci főapáton keresztül kívántak felmentést kérni a nunciustól, hogy aláírhassák ezt a nyilatkozatot. A főapát azonban válaszában egyértelműen rámutatott, hogy az aláírás aposztáziával egyenértékű, így mindenkinek a lelkiismeretére bízza, hogy ezt vállalja-e, vagy sem. Ezt követően június végén az egri ciszterci gimnázium tantestülete összeült, és írásban rögzítették: függetlenül attól, hogy megkövetelik-e tőlük a nyilatkozat aláírását vagy sem, megtagadják azt. Mindezt az érsek felé is jelezték. Esetükben végül azért nem követelték tőlük a nyilatkozat aláírását, mert az egri és Heves megyei direktórium tagjai a jóakaróik voltak. Egyik tagjuk, Markovics Miklós az egri cisztercieknél tanult, a másik, Kalovits Alajos náluk tanított korábban. Miután az egri direktórium több figyelmeztetést kapott, hogy miért nincs még aláírva a nyilatkozat, többszöri módosítást követően július 15-ét jelölték meg a nyilatkozattétel végső határidejeként. Néhány nappal korábban a likvidáló bizottság egyik tagja, Láng József fölment Budapestre, Fáber Oszkárhoz, hogy beszéljen vele a ciszterciek érdekében. Egy egri ciszterci szerzetes korabeli naplója szerint azzal érvelt: azért nem tudják aláíratni Egerben a nyilatkozatot, mert ahhoz kétezer katonára lenne szükség, akkora az ellenállás. Más rendeknél történtek aláírások, a piaristáknál például – az arra kötelezettek közül – mintegy hatvan százalékban aláírták a nyilatkozatot. A nunciusi jelentés szerint a leginkább érintett rend a premontrei volt, de ez mélységeiben nincs még feltárva. Hozzáteszem, hogy a piaristáknál is előfordult, hogy testületileg nem írták alá a nyilatkozatot, mint ahogy megtörtént az is, hogy a fiatalok nem írták alá, az idősek igen, mégsem bocsátottak el senkit. A Vallásügyi Likvidáló Bizottság működése, az egyházpolitikai rendelkezések végrehajtása tehát teljesen következetlen volt. Ezért is mondják egyesek, hogy Tanácsköztársaság helyett helyesebb lenne „tanácstalan köztársaságról” beszélni, mert az ideológiai elvek gyakorlati végrehajtásában rendkívül sokszínű a tényleges helyzet, a helyi erőviszonyok, személyi tényezők függvényében.

– Mennyire tehető azoknak a katolikus papoknak, protestáns lelkészeknek a száma, akiket a hit iránti gyűlöletből gyilkoltak meg a Tanácsköztársaság idején?

– Protestáns vértanúról nem tudok –, ugyanakkor tizenegy olyan katolikus papról tudunk, akiket a hit elleni gyűlöletből végeztek ki. Valamennyiükre igyekeztek azonban valamiféle vádat rábizonyítani, bár legtöbbjüket nem tényleges rendszerellenes tevékenység okán ölték meg, hanem pusztán azért, mert papok voltak. Két nagy csoportról beszélhetünk: az egyikhez tartozók a marxizmussal, a Tanácsköztársasággal szembeni ellenállásuk, akár a kommünt megelőző álláspontjuk miatt kerülnek a rendszer célkeresztjébe. Egyszerűen egy ellenséges ideológia, és egyúttal az ancien régime képviselőiként tekintettek rájuk, akik a proletárdiktatúra megvalósításának útjában állnak. Ők azok, akiket bármilyen incidens esetén elővettek, függetlenül attól, hogy részt vettek-e abban, vagy sem, és rajtuk csattant az ostor. A másik csoportba azok tartoznak – és a tizenegy fő között ezek vannak többségben –, akiket ugyanilyen megfontolásból, de konkrét, rendszerellenes, „ellenforradalmi” megmozdulások megtörténte után vettek elő, mint bűnbakot. Május-júniusra ugyanis mind több településen történtek megmozdulások, amelyek a Tanácsköztársaság – legalább helyi szintű megbuktatását, a „világ rendjének” helyreállítását célozták. Ezek valóban nagyon sokszor a templom körül szerveződtek. Így például Szentendrén már a Tanácsköztársaság uralomra jutásának napján, március 22-én megkezdődött annak szervezése, hogy a megfelelő pillanatban fellázadjanak a rendszer ellen, és megállapodtak abban, hogy az összehangolt ellenállás megkezdésére a harang félreverésével adnak jelet. Ennek megfelelően Kada Mihály plébános az egyik hívőnek oda is adta a templomtorony kulcsát. A harang végül június 24-én szólal meg, és kezdetét vette az ellenforradalmi megmozdulás. Budapest közel van Szentendréhez, így a Ludovika Akadémián kibontakozó, a szentendrei ellenállásra is indítékul szolgáló budapesti fegyveres ellenforradalmi kísérlet leverését követően azonnal útnak indult egy különítmény a leverésére. A megtorlás során a helyi feljelentések nyomán a gyanú nagyon hamar a fiatal káplánra, Kucsera Ferencre terelődött, aki korábban helyi lapokban publikált marxistaellenes cikkeket. A hatalom célja az volt, hogy kiszedje belőle: ki adta át a templom kulcsát, ki adott jelet az ellenforradalmi megmozdulásra? Ő azonban csak a saját szerepéről volt hajlandó beszélni, másra terhelő vallomást nem tett. Ezért a karhatalom emberei kivitték a Duna-partra és június 25-én meggyilkolták. Egerben május 1–4. között zajlott le ugyanilyen jellegű ellenforradalmi megmozdulás, amelyre az is bátorítólag hatott, hogy egészen közel volt a korabeli magyar-cseh demarkációs frontvonal. Egy Mezőkövesdről érkező ezerfős alakulat mindenesetre hamar alatt leverte a lázadást, amelynek során néhány gyilkosság is történt. Például menekülés közben lelőtték a megmozdulás katonai parancsnokát, Mészöly Géza őrnagyot. Egyházi áldozat nem volt, de jellemző, hogy a vasútállomás közelében lelőtt Mészöly Géza holttestéhez kicipelték az idős egri érseket, Szmrecsányi Lajost, és azt mondták neki: így fogsz megdögleni te is, te kutya! A lelki presszionálás tehát ebben az esetben kifejezetten egyházi személy ellen valósult meg, de nem került sor gyilkosságra, mint Kecelen, Jászakarajenőn, vagy éppen az említett Szentendrén.

– Lehet azt állítani, hogy a kommunizmus számára a legnagyobb, elpusztítandó ellenség a kereszténység, azon belül a Katolikus Egyház volt?

– Mindenképpen. A katolicizmus nemzetközi jellegénél fogva, az ugyancsak nemzetközi dimenziókra törő proletárdiktatúrának a megfelelő ellentétpárja, fő ideológiai ellenfele, és 1919-ben Magyarországon ez különösen így volt, hiszen a Katolikus Egyház erős társadalmi beágyazottságával jelentős, meghatározó tényezőnek számított. Ehhez még hozzájött, hogy a korabeli Katolikus Egyház gazdag volt, tehát az ideológiai szembenálláson túl a gyakorlati, szociális alapú, a gazdagokkal, a burzsoáziával való leszámolás terve miatt is célkeresztbe került. A kommunista ideológiában kódolva van a terror az egyházakkal, a vallással szemben. 1919-ben a nagyobb pusztítást két tényező hiúsította meg: a rövid, 133 napos időkorlát, valamint a nemzetközi tényezők összetettsége, így a hadihelyzet. A másik hátráltató tényező pedig az volt, hogy bár elvi szinten rendelkeztek egy pusztító programmal, de annak gyakorlati végrehajtása nem volt kidolgozva. A második világháború végére viszont, felhasználva a szovjet tapasztalatokat is, már jól kidolgozott stratégiával lépnek fel, amint ez az 1945–49 közötti folyamatokból világosan kiderül. A kifinomultabb taktika példájaként említhetjük a földosztást, bár tudják, hogy a kiosztott földeket idővel kollektivizálni fogják, de a társadalom jelentős részének megnyerése érdekében nem haboznak elsőként az erre vonatkozó jogszabályt megalkotni.

– A bevezetőben említett, közelmúltbeli, a Tanácsköztársaság egyházpolitikájával foglalkozó konferencián elhangzott, hogy az egyház- és keresztényellenesség ma is létező valóság, csak más, ravaszabb formában, mint az 1919-ben és aztán később, a kommunista államokban történt.

– Kétségkívül létezik egy vallási-kulturális alapú keresztényellenesség, és egyúttal egy olyan világnézet, amely a liberális, szekuláris felfogást nem egyszerűen az állam és Egyház szétválasztásaként értelmezi, hanem a 18–19. századi francia minta alapján egy laicista ideológiával egészíti ki: a keresztény társadalomképet egy keresztényellenes, laikus társadalomképpel kívánja felváltani. A probléma az, hogy ők úgy gondolják, hogy a pluralizmus megőrzésének ez az egyetlen lehetséges módja, noha ez nem így van. A plurális társadalomban a vallásszabadság biztosítása – amelyet a Katolikus Egyház fokozatosan, különböző konfliktusok tapasztalatai nyomán végül a II. vatikáni zsinaton fogadott el – nem azt jelenti, hogy az állam kizárja a közéletből az egyházakat és a vallást, hanem azt, hogy egyforma teret enged nekik, és a nem vallásosaknak is. Ez a Katolikus Egyházra azt a kötelezettséget rója, hogy a saját tanítását igyekezzen olyan formában is megfogalmazni, ami egy laikus társadalom számára is értelmezhető. Természetesen ez nem az evangéliumtól való elszakadást jelenti, hanem az evangélium tanításának modern, jogi, etikai, filozófiai nyelvezetre való mindenkori lefordítását. Az Egyház és állam szétválasztásának egyoldalú értelmezése nyomán valóban van a jelenlegi közéletben egyfajta vallásellenesség, ami mögött nemegyszer ideológiai érdekcsoportok állnak, akik a saját nézetrendszerüket kívánják a szekularizáció örve alatt általános társadalmi érvényre juttatni, ami megint csak nem biztosítja a teljes lelkiismereti szabadságot. Aki ugyanis velük ellentétes nézeteket vall, azokat gyakran eleve negatív színben tüntetik fel. Sokszor az érvek nem egyenlő rangúként jelennek meg, mert aki vallásos alapon fogalmaz meg etikai érveket, az már eleve gyanús, mert csak a szigorúan racionális és aktuális konszenzusra épülő érvrendszer az, ami a demokráciában legitimnek látszik, pedig egyáltalán nem kellene, hogy ez így legyen.

magyarkurir.hu
MTI Hírfelhasználó