Berlin, Párizs együtt London ellen
Érhető, hogy Heiko Maas német külügyminiszter, módosítva Merkel kancellárasszony korábbi megengedőbb álláspontját, figyelmeztette Nagy-Britanniát, hogy októberben ne számítson a brexit határidejének újabb meghosszabbítására.
2019. április 19. 11:20

Ez csak a kilépési szándék visszavételének szándékaként értelmezhető, vélte Maas, márpedig ez immár nem kívánatos fejlemény lenne; ha már egyszer megszavazták a kilépést a britek, tartsák is magukat hozzá.

Reméli továbbá a külügyminiszter, hogy Theresa May még a májusvégi EP-választások előtt elfogadtatja a válási megállapodást a brit parlamentben, hiszen „béna” lenne, ha egy ország, amely távozni készül az unióból, részt venne annak parlamenti választásán.

Utóbbi egyértelműen aktuálpolitikai remény: Maas is tudja, ha a britek májusban voksolnának, az csak tovább bonyolítaná az egyébként sem könnyen prognosztizálható erőviszonyokat az EP-ben. Az Európai Néppártnak (s benne a CDU/CSU-nak) ebből csak kára származna, hiszen a britek voksai a Szocialista frakció, valamint a szuverenisták közé sorolt Európai Konzervatívok és Reformerek esélyeit növelnék, márpedig Maaséknak egyik sem volna jó, hát még a kettő együtt.  Manfred Weber helyett akár Frans Timmermans is lehetne Juncker utóda, és annyira azért nem nagy a szerelem a két nagy középpárti frakció között, hogy a néppártiak ezt könnyedén lenyeljék. Mint ahogy az sem kívánatos nekik, hogy a szuverenisták még erősebbek legyenek, mert netán még eszükbe jut, hogy frakcióikat egyesítve létszámukat tekintve veszélyesen megközelíthetik Weberéket.

Mindez nagy koppanás lenne a regnáló német kormánynak, nem csoda, hogy a választások közeledtével Maasék egyre idegesebbek.

Van azonban egy stratégiai horizontú megfontolás is a német szigor mögött.

A brexittel Nagy Britannia mintegy kiiratkozna abból a történelmi szerepkörből, hogy szigetországként mindig saját érdekeinek megfelelően alakíthassa Európa sorsát. Ha a kontinensen X és Y állam szövetségre lépett, London egész biztosan Z mellé állt, nehogy valamely ország túlságosan megerősödjön, avagy meggyengüljön, hiszen számára csak az volt a fontos, hogy fennálljon valamiféle „európai súlyegyen”, amit mindig London eme áldásos kiegyensúlyozó szerepe biztosított, többnyire a távoli „rokonnal”, az USÁ-val is egyeztetve.

Nos, ennek lehet most vége.

Ha más nem, a 2008-as pénzügyi válság egyértelműen bebizonyította, hogy az európai súlyegyen elbillent Németország felé, a német hegemónia immár vitathatatlan, az unió föderális átalakításának német terve ennek csupán „jótékony” adagolását hivatott szolgálni. A franciák ehhez csak asszisztálhatnak, dédelgethet bármilyen látványos álmokat Emmanuel Macron, a francia katonai erő, a nukleáris arzenállal együtt sem képes Németország gazdasági-politikai túlsúlyát érdemben befolyásolni. Macron valójában már azzal is beérné, ha a közösen szőtt föderális lepel alatt a támolygó francia gazdaságot német segítséggel valamelyest ki tudná egyensúlyozni.

Igaza lehet azoknak, akik a német-francia tengely helyett sokkal inkább azt hangsúlyozzák, hogy Párizs csak amolyan „szárnysegédi” feladatokat lát el az unió jövőjének alakításában, a tengely tábornokait érdemesebb Berlinben keresni.

Londonnal is azért keménykedett először Macron, hogy a német külügyminiszter szóban forgó intelmeit kellően elő lehessen készíteni.

Galló Béla

politológus

mozgasterblog.hu
MTI Hírfelhasználó