Plakáton Juncker munkássága
Aki valóban európai, az nem tiltja, hanem támogatja a sorskérdésekről szóló vitákat
2019. március 1. 11:10

Napok óta vezető téma a magyar és a Magyarországgal foglalkozó nemzetközi hírekben a kormány tájékoztató kampánya, amelyben felhívja a „brüsszeli tervekre” a polgárok figyelmét.

Aki a plakátokat az utcán szemléli, a látvány esztétikáján vagy a poszterek mennyiségén töprenghet el, a politikai elemzőt azonban elsősorban az érdekli, miért jelent meg ez az üzenet, igazol­ható-e az állítása és hasznos volt-e a kiragasztása.

Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnök és Magyarország kapcsolata nem most kezdődött, hiszen a luxemburgi exkormányfő ha nem is sztárja, de sztarosztája, azaz régi motorosa a politikának. A közép-európai országok uniós csatlakozásában ezért mindenképpen szerzett érdemeket, bár hőstetteit nem jegyezték fel e téren az emlékiratok.

Sokkal inkább hazájának régi stratégiáját követte, a német–francia megállapodás szerinti cselekvést. Miután Helmut Kohl akarta, Jacques Chirac pedig elfogadta az európai államszövetség keleti nyitását, Juncker is híve lett a bővítésnek.

Legközelebb 2006-ból emlékezhetünk rá, amikor miniszterelnöksége mellett az eurócsoport vezetését is ellátta, s mint ilyen, illetékes volt az uniós csatlakozáskor Magyarország által is vállalt majdani euróbevezetéshez szükséges makrogazdasági feltételek teljesítésének ellenőrzé­séért. Azon új tagállamoknak, amelyek elbuktak a vizsgán, megszorítócsomagot kellett elfogad­niuk.

Ez volt a híres-neves konvergenciaprogram, amelyről Gyurcsány Ferenc a választások után egy hírhedt beszédben győzködte a szo­cialista frakciót Balatonőszödön. Abban, hogy a feketeleves kikanalazásához elég volt a jóléti intézkedések ígéretével megnyert választás után nekikezdenie, Juncker elnök nagyvonalúságának mindenképpen szerepe volt.

De a legdiplomatikusabb megfogalmazás mellett sem állíthatjuk, hogy az Európai Néppárt prominenseként minden eszközével segítette volna párttársa, Orbán Viktor 2006-os választási győzelmét.

Az eurócsoport vezetőjeként Juncker még egyszer fontos döntésen bábáskodott Magyarország szempontjából: amikor 2010-ben, a választási győzelem után – hivatalosan a görög válságtól megijedve – nem járult hozzá ahhoz, hogy hazánk a válságkezelés miatt ideiglenesen mentességet kapjon a háromszázalékos hiánycél teljesítése alól.

A távoli szemlélőnek az lehet a benyomása, hogy a 2006-os alaptalan enyheségét a 2010-es indokolatlan szigorral ellensúlyozta. Orbán Viktor pártjának elsöprő győzelme s egyben világos felhatalmazása után a türelmi idő biztosítása indokolt lett volna, s ismét elmondhatjuk, hogy az Európai Néppárt egyik miniszterelnöke kollégáját, aki akkor egyben az Európai Néppárt alelnöke is volt, nem segítette minden erejével. A gesztusok hiánylistája még hosszan folytatható.

A személyes tapasztalatai és az azóta ismertté lett botrányjeleneteken túl nem csodálkozhatunk tehát, ha Orbán Viktor 2014-ben ellenezte Juncker bizottsági elnökké választását. Ehhez a budapesti értékelés szerint a legitimitás, a kompetencia és a vízió is hiányzott. Könnyen belátható, hogy az érintett ezt követően sem lett barátja a magyar kormányfőnek.

Az Európai Bizottság elnökeként több alkalommal is megfogalmazott nagy terveket, de azok a legtöbb esetben a magyar és a közép-euró­pai államok álláspontjával ellentétesek voltak, nem Európa egységét, hanem megosztását szolgálták. Kísérletei mind az Európai Egyesült Államok létrehozásáról, az uniós döntéshozatalban az egyhangúság felszámolásáról (azaz a kisebb államok vétólehetőségének megszüntetéséről) és az adószuverenitás korlátozásáról szóltak.

Vitát vita követett folyamatosan. Lehet, hogy a föderalista Juncker még örült is a szuverenista Nagy-Britannia kiválásának, de legalábbis nem tett meg mindent a britek benntartásáért. Igaz, Junckernek nem is volt egyszerű dolga, személye annyira vitatott a brit szigeten, hogy sem a brexit barátai, sem ellenzői nem kértek támogatásából.

A bizottság elnökének tehát már régen nem volt jó híre sok választó előtt. Az igazi fordulat azonban a bevándorlással kapcsolatos. 2015 őszén, amikor egy időre felgyorsult körülöttünk a világtörténelem, a Juncker-bizottság hozta meg azt a döntést, amely minden eddiginél jobban megosztotta az európai kontinenst. Amikor az állam- és kormányfők úgy határoztak, hogy nem tudnak egyhangúlag sem a menedékkérők elosztásáról, sem az őket befogadó tagállamokban tartásáról megállapodni, végül úgy döntöttek, hogy nem döntenek.

Ebben a feszült helyzetben Juncker ravasz cselt alkalmazott, és villámgyorsan előterjesztett egy javaslatot a kötelező betelepítési kvótákról, amelyet a tagállami kormányok tanácsa többségi döntéssel ugyanolyan sebesen el is fogadott. A csel lényege az egyhangúság megkerülése volt: itt már elég volt a német–francia-tengely fölénye, nem volt a közép-európaiaknak vétójoga.

Igaz ugyan, hogy a közép-európaiak ezt a trükköt nem fogadták el, nem hajtották végre, s ez azóta is feszültségforrás a nyugat- és a közép-európai tagállamok között. Nem meglepő módon a luxemburgi székhelyű bíróság szentesítette Juncker lépését. Tehát a kötelező betelepítési kvóta és annak kudarca Juncker személyes érdeme.

Az i-re a pontot viszont az tette fel, amikor tavaly decemberben kiderült, hogy az amerikai–magyar állampolgárságú nagytőkést, Soros Györgyöt többször is fogadta az elmúlt években, és többek között a migrációs elképzeléseit is megvitatta vele.

Talán ezen beszélgetések hatása, hogy a bizottság elnöke előszeretettel beszél a legális migráció szükségességéről. Ezek után egy kampány során azt állítani, hogy Junckernek és Soros Györgynek vannak tervei újabb migránsok befogadására, amelyekről jó, ha tud minden állampolgár, egész egyszerűen tényszerű.

Más kérdés, hogy szabad-e ilyen plakátokat kiragasztani. Ha ugyanis a világ összes elhallgatott igazságát be szeretnénk mutatni, még Magyarországon se volna elég poszterhely hozzá. Ugyanakkor egy olyan országban, ahol a polgárok 80 százaléka ellenzi a betelepítési kvótát, a nyolcmillió felnőtt lakosból 3,3 millió ellene szavazott, 2,8 millióan pedig támogatták azt a kormánypártot, amely ellenük küzd, bizonyos értelemben kötelező, s nem egysze­rűen szabad a migráció veszélyeire felhívni a figyelmet.

Úgy is lehet fogalmazni, hogy a Magyarországra irányuló migráció elleni fellépés az egyértelmű, tartós és magas társadalmi támogatás miatt államcél. S mint ilyen, az állam tájékoztatási kötelezettségébe tartozik a felvilágosító kampányok szervezése. Aki nem hiszi, gondoljon bele, hogy más államcéloknál, a banki hitelek konstrukciójától a dohányzás visszaszorításáig milyen hasonló tájékoztatási kötelezettség terheli az államot.

Halkan azt is meg kell jegyezni, hogy az unió is aktívan részt vesz az Európai Parlament közelgő választásában tájékoztató anyagokkal. A brüsszeli intézmények vezetői tonnaszámra rendelik s bőszen finanszírozzák az unió nagyszerűségéről szóló felvilágosító irodalmat.

Végül azt kell körbejárnunk, érdemes-e ilyen plakátokat kiragasztania a kormánynak, nem ­kell-e túl nagy árat fizetnie értük. Vagy még egyszerűbben: maradhat-e a magyar kormánypárt az európai kormánypárt tagja? A válasz egyértelmű. Egyrészt, mikor máskor jelenjenek meg az ilyen gondolatok, mint amikor az állampolgárok döntés előtt állnak?

A demokrácia része a választás komolyan vétele, a választási alternatívák felvázolása. Másrészt az Európai Néppárt liberális kisebbsége ettől függetlenül is a Fidesz kizárásán dolgozott, senki ne higgye, hogy az elmúlt napok verbális attakja váratlan fordulat a svéd vagy a belga néppárti politikusoknál. Más kérdés, hogy ezek az országok valóban megkockáztatják-e a közép-európai kollégájuk eltávolítását vagy csak nyomást akarnak rá gyakorolni, esetleg a hazai liberális sajtójuk elvárása szerint cselekednek csupán.

A baden-württembergi zöld miniszterelnök azzal a kifogással fújta le a magyar külügyminiszterrel tervezett pénteki találkozóját, hogy Európa-ellenes plakátokat ragasztott ki a magyar kormány.

De vajon nem inkább az őszinteség és a valódi vita keresése az európai hagyomány? Az a mentalitás, hogy csak a fontos, kényes és vitatott kérdésekről nem beszélünk, Brüsszelt nem különbözteti meg Moszkvától. Magyarországon és Európában hamarosan választásokat tartanak, amelyeknek nagy tétjük van.

A nyugat-európaiak visszasírják azokat az időket, amikor még ők határozták meg, ki és mi európai, s ki és mi nem. Az újraegyesített Európában azonban a nyugat- és közép-európai országoknak új egyensúlyba kell kerülniük, hogy az unió hosszú távon is fennmaradhasson.

Aki valóban európai, az nem tiltja, üldözi és nehezményezi, hanem támogatja és szorgalmazza a sorskérdésekről szóló vitákat. S ha ezt elfogadjuk, abszurditássá válik egy plakátkampány ellenzése.

Mráz Ágoston Sámuel

A szerző a Nézőpont-csoport vezetője

magyarnemzet.hu
  • A nyugat-európai liberálisok vallása a hungarofóbia
    Annyira nem bigottak, hogy ezért a vallásért Husz Jánosként a máglyára menjenek. Nem akarnak mártírok lenni, noha a mártír legyőzhetetlen ellenfél. Az ő vallásuk másról szól. Vallásuk másik fontos rítusa ugyanis: sorakozás a kasszánál.
  • Horror bohózat a párizsi ügyészségen
    Noha maguk a rendőrök sem mernek behatolni a város jó néhány területére, az ügyészség egy sokkal súlyosabb bűncselekménnyel foglalkozik: a német WDR köztelevízió 37 éves munkatársa szerint Giscard d'Estaing a párizsi irodájában rögzített interjú során háromszor is megérintette a fenekét.
  • Semjén Zsolt: Trianon
    Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke beszédet mondott Csurgón a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából, Szászfalvi László kereszténydemokrata országgyűlés képviselő meghívására a helyi országzászlónál.
  • Tisztifőorvos: kedvező tendencia látható az idősotthonokban
    Kedvező tendencia látható az idősek otthonaiban, nem nőtt a fertőzéssel érintett intézmények száma - mondta az országos tisztifőorvos a koronavírus-járvány elleni védekezésért felelős operatív törzs szerdai online sajtótájékoztatóján.
  • A jövőt illetően hinni kell az egy isteni örök igazságban
    A száz éve a Nagy-Trianon-palotában halálra ítélt Magyarország és magyar nemzet nemcsak él, hanem olyan teljesítményt tett le a világ asztalára egy évszázad alatt, amely Kövér László szerint jogos büszkeséggel tölthet el bennünket.
MTI Hírfelhasználó