Recsk: Az elfelejtett vasutasok
A recski poklot megjáró vasutasok létezéséről még a kényszermunkára fogott többi rab is keveset tudott
2019. február 25. 00:01

Recsk. Évtizedeken keresztül csak súgva ejtették ki egymás között az emberek az Északi-középhegység vonulatai között megbúvó kis település nevét. A szájhagyományt a rendszerváltás hajnalára csak lassan, nagyon lassan váltotta fel a hivatalos történetírás, megjelentek az első cikkek, könyvek, filmes alkotások, megszólaltak az áldozatok, a tanúk, az elkövetők.

A Recsken fogvatartottaknak a visszaemlékezések szerint három csoportját különíthetjük el. Voltak a rendszer szemében megbízhatatlannak számító ellenségek, a rebellisnek minősített „elhajló” kommunisták, szociáldemokraták és a vasutasok.

Utóbbiak a többiektől teljesen elkülönítve raboskodtak, és kényszermunkára ugyan nem fogták őket, de sanyargatásuk és megalázásuk éppen olyan intenzitással folyt, mint a többi rabé.

Hogy pontosan miért kellett a mintegy kétszáz vasutasnak hónapokat szenvedni Recsken, azt nem lehet tudni, igaz, így volt ezzel a Recsken fogvatartott többi fogoly is.

A recski kényszermunkatábor szögesdrót kerítése Fotó: MTI

A kétszáz ember többnyire MÁV-os főtisztek közül került ki, de voltak köztük más beosztásúak, munkások is. A rendszer megbízhatatlannak vélte őket, sokszor származásuk, családi hátterük, osztályidegen mivoltuk lehetett az ok. Egy kutatás szerint az kapcsolta össze az áldozatokat, hogy legtöbbjük a két háború között az úgynevezett vasúti üzletvezetőségeken dolgozott.

Tartja magát egy olyan vélekedés, hogy a hatalom úgy általában félt az egyenruhától, és a vasutasok nem is egyszer bizonyítottak már a magyar történelemben, hogy képesek önfeláldozóan védelmezni a hazájukat, például Balassagyarmaton 1919-ben. (Csak a vasutasokkal többször is leszámolt a kommunista rezsim, emlékezetes a hatvani vasutasok tragédiája 1950-ből.) A II. világháború alatt létrehoztak katonai egységeket is a MÁV-on belül, s Rákosi Mátyásék ezt az információs hálózatot is szét akarhatták zúzni.

Az, hogy a recski vasutas-csoport tragédiája nem lett annyira ismert a közvélemény előtt, több tényezőnek is betudható. Egyrészt teljesen elszeparálták őket a többiektől, azok alig találkoztak velük, a visszaemlékezésekben ezért sokszor nem is szerepeltek. Másrészt nem akadt köztük a közéletből ismert ember, sorsuk így kevésbé érdekelte a kutatókat. A hozzátartozók beszámolója szerint számos név még az egykori tábor helyszínén 1991-ben felállított emlékműre sem került fel. Elfeledkeztek róluk.

Ugyanakkor a szabadulás után ők sem beszéltek, nem beszélhettek senkivel a történtekről. Beléjük verték, ha bárkinek, akárcsak a családtagjaiknak is elmondják, mit éltek át, bajuk esik nekik és a hozzátartozóknak is.

A fenyegetés hatott, a legtöbben a rendszerváltásig egy szót sem szóltak minderről, és jónéhányuk még 1990 után is hallgatott. Jobbnak látták, ha nem beszélnek.

Csak hat évvel a kommunizmus bukása után jelent meg az első olyan visszaemlékezés az egyik túlélőtől, Szalay Gyulától, amely kifejezetten az elhurcolt vasutasokról szólt. Azóta több kötet is napvilágot látott a témában, kálváriájukat a médiából is megismerhette a közvélemény.

Közvetlenül Sztálin halála után, 1953. március 25-én az éjszakai órákban gyűjtötték be a több mint 200 embert, és internálták őket. A zömében vezető beosztású vasutasok közül a férfiak Recskre kerültek, néhány nőt pedig Kistarcsára internáltak. Sem letartóztatásukkor, sem az úton nem tudták, hová viszik őket, így elterjedt közöttük a hír, hogy a cél Szibéria.

„Reggel ébresztőnél tudtam meg, hogy mégsem szovjet területen vagyunk, és ez volt az egyetlen recski örömöm egész idő alatt” – írta két évvel a halála előtt közreadott visszaemlékezésében dr. Szalay Gyula.

A többi rabtól is elkülönítették őket, végig egy a táboron belül is szögesdróttal védett, kilátás nélküli barakkban kellett lenniük egész nap. Őreik napi szinten kegyetlenkedtek velük szóban és tettben, erőszakban és gúnyban tobzódva. Állandó éheztetés, verés, vallatás. Így teltek a napok, a hónapok.

Családjaik semmit sem tudhattak hollétükről, akik kérdezősködtek, azoknak tudtukra adták, jobb, ha nem teszik többet. Előfordult olyan eset, hogy egy hozzátartozó bement az Andrássy út 60-ba, hogy tudakozódjon elhurcolt családtagja után, de azzal fenyegették meg, hogy legközelebb már nem engedik haza, ha újra kérdezni merészel.

Rekonstruált barakk a Recski Nemzeti Emlékparkban, Recsk közelében Fotó: MTI

A legtöbbjüket fél év után, szeptemberben engedték ki, de egyesek csak novemberben térhettek haza. Néhányukat pedig még évekre börtönbe vetették.

A családos férfiak nem tudhatták, hogyan vészelik át ezt az időt az otthon maradottak, magára kellett hagyniuk feleségüket, kisgyermeküket. Hazatérve az ÁVH utasítását megtartották, nem mertek beszélni az őket ért borzalmakról.

A visszatért rabok hányattatása a szabadulás után sem múlt el, megbélyegzett, kitaszított emberek lettek, legtöbbjüket továbbra is megfigyelte a kommunista hatalom.

Korábbi állását lényegében senki sem kaphatta vissza. Volt, akinek évekkel később sikerült újra vezető pozícióba kerülnie, de sokakat teljesen ellehetetlenített a diktatúra.

A rendszerváltást többen már nem élhették meg közülük. Bár a vasutasok szenvedése ma sem közismert Recsk esetében, az áldozatok és a hozzátartozóik sem felejtettek, végül lassan az ő sorsuk is beépül a köztudatba.

A hivatalos történetírás már ismeri a kálváriájukat. 2018 novemberében a Keleti pályaudvaron emléktáblát avathattak, melyet a MÁV emelt az elhurcoltak tiszteletére.

A 2018 novemberében állított emléktábla a Keleti pályaudvaron Fotó: MÁV Zrt., Fülöp Ildikó

A múlt év legvégén egy új kötet jelent meg a témában. Réthy Endréné Elvitt Gyermekkorok című könyve a családtagok, különösképp az otthon maradt gyermekek szemszögéből igyekszik bemutatni az ártatlanul szenvedők szomorú sorsát.

Recsk mára szimbólum, az egykori szörnyűségek mementójaként immár csak emlékpark terül el ott, ahol a borzalom valamikor valóságnak számított.

Többször is megjelent már a sajtóban, hogy „meghalt az utolsó recski fogoly”, az mindenesetre biztos, hogy nem sokan lehetnek már életben közülük. A családtagok, az utódok viszont soha nem felejtik el az ártatlanokkal történteket, így a vasutas-kontingens szenvedései sem merülhetnek feledésbe.

magyarnemzet.hu
  • Az erdő üzem, tanterem – és örökkévalóság
    Ugron Ákos Gábor: Az erdő fenntartása, kezelése, művelése nem érthető meg rövid távú gondolkodással, ahhoz száz években, vagy éppen az örökké fennmaradó végtelenben kell gondolkodni, mert az erdőre mint örökké változó, de örökre fennmaradó életközösségként kell tekintenünk.
  • A kettős mércés EP-szélsőség
    Győri Enikő nem emlékszik parlamenti vitára és felháborodásra azzal kapcsolatban, amikor a szocialista-liberális Gyurcsány-kormány idején, 2006 októberében, a rendőrség szétverte a 1956-os forradalomra emlékező békés tüntetőket. „A rendőrterror erői ma a legeurópaibb pártnak hazudják magukat, és az EP meg őket támogatja" - emelte ki a Fidesz képviselője
  • Református óvodát adtak át Sárospatakon
    Református óvodát adtak át Sárospatakon szerdán, a létesítmény a kormány anyagi támogatásával a Magyarországi Református Egyház Országos Óvoda Programja keretében épült fel.
MTI Hírfelhasználó