Antall József és Sargentini
Amikor nagy a zűrzavar, a cosmos helyett chaos van, amikor a szervezetlen rotyogás uralkodik, nem árt, ha fogódzót keresünk, ha pedig megtaláljuk, akkor annak örülhetünk.
2018. október 16. 02:49

Rohan az idő, mindjárt itt a december és negyedszázada lesz annak, hogy elhunyt a hivatalában lévő magyar miniszterelnök, Antall József.

Jönnek persze majd az emlékezések, a méltatások, a világsajtó is említeni fogja, nem beszélve a magyarról, és olyan hazai orgánumok is hódolnak majd emléke előtt, akik életében csak gyalázták.

Nem megyünk elébe a nagy megemlékezéseknek, csak a mai, megbolondult Európa forgatagában nem haszontalan néhány dologra felfigyelni.

Amikor nagy a zűrzavar, a cosmos helyett chaos van, amikor a szervezetlen rotyogás uralkodik, nem árt, ha fogódzót keresünk, ha pedig megtaláljuk, akkor annak örülhetünk.

25 éve, hogy meghalt a miniszterelnök, mint esendő földi lény, de mostanában egyre inkább megvilágosodik, hogy szellemisége és akarata ebben a chaosban az egyetlen kiút.

S hogy ez nem szervilis méltatás, kesergő nosztalgiázás, vagy udvarias emlékezés, ezt a mai helyzettel könnyen bizonyíthatjuk. Kérjük csak fel Őt, hogy pillantson le a mostani világra. Örülni is fog, meg szégyenkezni is.

Első pillantás

Legelső miniszterelnöki beszédében hangzott el a híres mondat, hogy „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”. Fel is háborodott ezen a liberális nyugati sajtó, a magyar meg egyenesen őrjöngött. Évekig citálták ezt a mondatot támadva, gúnyolódva, pitiáner rosszindulattal, sovinizmussal, irredentizmussal, meg minden egyébbel vádolva.

Aztán eltelt két évtized és a mai magyar nemzeti kormány legfontosabb és legsikeresebb alapvetése a nemzetpolitika. Új élet lehelődött a Kárpát-medencébe, az állampolgársággal megvalósult a magyar nemzet közjogi egyesítése, magyar óvodák és iskolák épülnek, vagy újulnak fel, egyházi és történelmi műemlékek mentődnek meg a pusztulástól, gazdaságélénkítési és családsegítési programok segítik a határon túli magyarokat, akiket évtizedeken keresztül másod- vagy harmadrendű állampolgároknak tekintett az ottani hatalom. Ismét van jövőkép, élet lehelődött a Kárpát-medencébe. És azért, mert a mostani miniszterelnök megértette és megvalósította az antalli kívánalmat és kötelességet, lélekben valóban 15 millió magyar miniszterelnöke.

Ezt persze nem érti a liberális nyugati sajtó, a magyar meg egyenesen őrjöng, de ez csak azt bizonyítja, hogy helyes, nagyon helyes és sikeres a magyar nemzetpolitika.

Második pillantás

A történész miniszterelnök egy középkori, 1335-ös, Károly Róbert által kezdeményezett visegrádi találkozót újított fel 91-ben. És ez az elképzelés, ez a látomás maga a zsenialitás. Mert a ma visegrádiak a megroggyan unió egyetlen józan és prosperáló közössége. Persze ez sem ment könnyen, szegény Göncz Árpád már akkor sem értette, hogy nálunk a kerekasztal a német modellt hagyta jóvá - gyenge elnöki és erős miniszterelnöki jogkör -, nagyon oda akart ülni az asztalhoz, majd a kedvére csináltak egy külön ceremóniát, hogy ő is aláírhasson valamit. De aztán hosszú évekig hamvába holt a visegrádiak együttműködése, míg most  Főnix-madárként ismét megújultak.

Kellett ehhez persze a másfél évtizedes EU-tagság minden rossz tapasztalata, Brüsszel látható elbizonytalanodása és útvesztése. És ez összehozta azt a kohéziót, amit a négyek a diktarúra, a négy évtizedes moszkvai uralom alatt már külön-külön, de mégis közösen megéltek.

Hála az égnek, hogy a mai vezetők felismerték sorsközösségüket és ma együtt egyre erőteljesebben képviseli a közös érdekeket.

De kellett még más is. Az, hogy egy történész mélyrelátóan felismerje és létrehozza ezt a közösséget.

Harmadik pillantás

Brüsszelben ma hideg szelek fújnak, a felülről (?) irányított nagy testület, a Bizottság és a Parlament arra készül, hogy a fantasztikus 7. cikkely alapján megleckéztesse, kivesse, megszégyenítse szép hazámat, Magyarországot.

Szegény Antall József most megráncolhatja a homlokát. Örülhet, hogy él a magyar nemzetpolitika, örülhet, hogy élnek a visegrádiak, de ezt talán még ő sem érti.

Persze hogy nem, hiszen az ő idejében még Jacques Delors volt, nem egy Juncker, Helmut Kohl volt, nem egy Merkel, Jacque Chirac volt, nem egy Macron, Catherine Lalumiére volt, nem egy Tusk.

Most ezek vannak. És ezzel érthető is, hogy hideg szelek fújnak Brüsszelből.

És van még valaki, egy holland hisztérika, aki az egész cirkuszt felvállalta.

Nem tudom, hogy a bölcs tanár mit mondana ennek a nyikhaj Judithnak, de elképzelem. Nem tudom, hogy a bölcs történész mit mondana, de elképzelem. És azt sem, hogy mit mondana a bölcs politikus, de azt is elképzelem.

De hogy nem lennék a szerencsétlen holland helyében, az biztos.

(szék)
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó