Prohászka Ottokár domborművénél
Csodálkozunk tehát, hogy Prohászka életművét két irányból is erőteljes támadások érték, s érik mind a mai napig?
2018. október 14. 10:41

„Mikor a nyirkos éjszakák novemberben-decemberben megfosztják az erdőt lombjaitól, azt gondolnók, hogy meghalt az élet. S mikor letaroljuk a tölgyest, s kitermeljük a fáját, úgy látszik, hogy nem a fáját, hanem a lelkét szaggatták, hasogatták szét a szekercék. De sem abban a novemberi-decemberi éjszakában nem halt meg az élet, sem abból a letarolt tölgyesből ki nem vész a jövendő tavasz, hanem a fölületről a mélységbe száll, és annak a letarolt tölgyesnek a gyökerei nem a korhadás kriptáiba, hanem egy új tavaszt megalapozó rétegek mélységeibe vonulnak, és biztosak vagyunk róla, hogy lesz élet, lesz virág, lesz szépség a földön megint!” És valóban: egyéni és közösségi tragédiáinkat elszenvedve hányszor vagyunk kénytelenek erőt meríteni újrakezdéseinkhez a természet csodálatos megújulásának példájából, ahogyan ezt Prohászka Ottokár is tette. Hányszor hisszük azt, hogy mindennek vége, mindent elveszítettünk, miközben az élet kíméletlenül megy tovább. A természet folytonos megújulása egyszerre ad erőt saját feltámadásainkhoz, s egyszerre figyelmeztet bennünket életünk kicsinységére és végességére. Minden új levél, minden friss hajtás, valamennyi kipattanó rügy élő, lüktető felkiáltójel: a megújulás és megmaradás kulcsa az élet továbbadásának Istentől kapott képességében van. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, a természet végtelenségével és hatalmas erejével való szembesülésünk nem jelenti azt, hogy lemondhatunk az alakításának jogáról, lehetőségéről. Az ember kiváltsága, hogy a maga képére alakítsa a környezetét, hogy kultúrtájat hozzon létre.

Prohászka szerint fennmaradásunk érdekében a Jóisten a természet legyőzésére kötelezett bennünket. A mai harcias környezetvédők számára szentségtörés az, amit a természettel együtt élő, gazdálkodó ember felismert: „a természetnek mondvacsinált s megtömjénezett racionalista tökéletességével s szentségével szemben áll a mi öntudatunk, melynek más a szentsége s más a tökéletessége, s ezek alapján mi sok esetben a természetnek nem legyezgetésére, hanem legyőzésére köteleztetünk. Sőt maga a világi s lelki kultúra is a természet fölött való uralkodásban, annak nemesítésében s tökéletesítésében áll. A természet nem szent, hanem ösztönös és nyers. A természet nem ember s nem emberi; nem is lehet az, hiszen az ember csak egy darabja a természetnek, kinek azonban a nagy természet feladataitól eltérő, új igényei, s új feladatai s egészen új távlatai vannak. Neki nem szabad nyersnek, ösztönösnek s kegyetlennek lennie. A természet vak s kemény, azt irányítani s mindenféleképpen enyhíteni kell. E fölé a vak, nyers, kegyetlen természet fölé mi egy új világot teremtünk, melyben az ember szerint módosított s a céljaira hasznosított természet mint kultúrvilág mutatkozik be.”

 Ma éppen azért vagyunk itt, mert tudjuk, hogy éltek és járnak köztünk olyanok, akiknek azért adott talentumot és több terhet a Jóisten, hogy mások életére is hatást gyakorolva aktívan alakítsák természeti és társadalmi környezetüket. Akik meghazudtolva a természeti törvényeket, szavaikban, mindent átható tanításaikban, eleven alkotásaikban élnek tovább közöttünk s bennünk. Akiknek a bronzba öntött portréja csak egy jel, ami mögött meg kell keresni a művet. Prohászka szerint „ne akarjon s ne várjon az ember mindent a környezettől, hanem adjon magából is s vigyen bele valamit a világba. Hiszen az ember is részét képezi annak a nagy rendszernek, melyet világnak s természetnek hívunk; neki is vannak erői; ugyanazok a törvények illenek rá, a részre, melyek kormányozzák a természetet, azt a nagy egészet: következőleg az embernek önfegyelem, nemesbülés s átszellemülés által kell a természeten lendítenie. Az ember nem bábu, melyet a természet rángat, s nem paprikajancsi, mellyel az ösztön játszik. Tegyen tehát mindent, ami tőle telik; tegye meg a természettel szemben is kötelességét. Legyen aktív s ne csak passzív!”

Az aktív ember szellemi és fizikai alkotómunkája, a természeti és épített környezetet formáló ereje az alapja a világ fejlődésének. Prohászka nagysága abban is megmutatkozott, hogy a civilizációs, technikai, anyagi jellegű haladást nemhogy nem kifogásolta, hanem a fentiek jegyében egyfajta isteni szándéknak látta és láttatta. Éppen 100 esztendővel ezelőtt, a nagy háború befejezésekor így fogalmazott: „ezt a haladást s ezzel együtt a haladás iránti érdeklődést nem lehet kifogásolnunk, sőt természetesnek kell találnunk. E reális irányban fog haladni s újult erővel megindulni a világ főleg a háború után. Ha valamikor, hát most kell majd dolgoznunk, most teremtenünk s újjáalkotnunk. Veszteségeket szenvedtünk, melyeket nem lehet számokban kifejezni. Lerongyolódtunk s elgyengültünk s így nemcsak anyagi javakat kell teremtenünk, hanem a leromlott életerőt kell óvnunk s ápolnunk. Az egész nép kimerült, testileg s lelkileg rokkanttá lett. Mind e károkat termeléssel s ugyanakkor egyszersmind emberkíméléssel kell kipótolnunk. A munkának produktív munkának kell lennie, ugyanakkor pedig a leromlott és sokat szenvedett embernek pihenőt, otthont, boldogulást kell biztosítanunk.

„Tele van az ajkam csókkal, tele van a szájam ízzel, tele van a szívem vérrel, tele meg a lelkem tűzzel. Miséről jövök…” (Prohászka Ottokár: Napló).

Jobb élet, lakályosabb otthon, a »standard of life«-nak fokozatos emelése, ez végre is az Isten gondolata, aki azt akarta, hogy a földön az ember legyen az úr, s aki neki erre képességet adott, midőn őt egyre jobban kifejleszthető erőkkel megáldotta.”

Csodálkozunk tehát, hogy Prohászka életművét két irányból is erőteljes támadások érték, s érik mind a mai napig? A baloldal, s mára különösen a liberális értelmiség egyes tagjai – a jogosan felemlegetett, ugyanakkor a kontextusából kiragadott, ezáltal túldimenzionált zsidóellenessége mellett – két dolgot bizonyosan nem tudnak megbocsátani neki: egyrészt a szociáldemokrácia és az osztályharc kíméletlen és tűéles, intellektuálisan mélyen megalapozott kritikáját, valamint a haladásra, a technikai, társadalmi és kulturális változásokra, újításokra való nyitottságát. Azt a gondolkodására jellemző korszerűséget, ami rácáfol arra a baloldali toposzra, ami a keresztény konzervatívizmust minduntalan a maradisággal, a múltba fordulással, a fejlődés elvetésével vagy elítélésével akarja azonosítani. Ugyanakkor Prohászkának éppen az volt a tragédiája, hogy saját kora egyházi vezetőinek is megakadt a torkán a fehérvári főpap munkásságának több emblematikus darabja. A modernizmusnak hadat üzenő X. Pius pápa vezette Apostoli Szék 1911-ben elítélte és a tiltott könyvek jegyzékére helyezte három, az egyház korszerűsítését is szorgalmazó írását, s Prohászka minderről a hivatalos sajtóból szerzett tudomást. A sors iróniája, hogy a huszadik század első felének óriási hatású avantgárd költője Guillaume Apollinaire 1912-ben született nagyívű költeményében, az Égövben így írt Piusról: „Európában csak te nem vagy antik ó kereszténység s hiába / A legmodernebb európai te vagy X. Pius pápa”.

Elek Imre szobrászművész alkotása

Mi, kései utódok mindezért vállaljuk a vitát, s megküzdünk Prohászka életművéért, tudva, hogy ami emberi, soha sem lehet teljes és tökéletes, de egykori püspökünk esetében a mérleg pozitív serpenyőjében ezerszer több van, mint a másik oldaliban. Ráadásul mai politikai küzdelmeinkhez is számos érvényes iránymutatást találhatunk nála, különösen is megvédendő keresztény kultúránkra vonatkozóan. Szerinte ugyanis az európai kultúra alapjait, gondolkozásunknak s érzéseinknek az alapelveit „az Evangélium adta, de a tudományos, gazdasági, állami, társadalmi fejlődés további szakaiban az Evangélium iránt változik az érzés s a befogadási képesség. Néha ez nagy, máskor meg alig van belőle, főleg amikor az érdeklődés egész az elkeseredésig földi célok elérésére irányul. Ilyenkor e belső kultúrának csendben kell tovább dolgozni, s meg kell várnia a maga idejét, tudván azt, hogy »még nem jött el az én órám« (Ján. 2., 4.), de azt is, hogy majd megjön.”

Úgy érezzük, éppen itt van az ideje.

L. Simon László

(Elhangzott a kápolnásnyéki Halász-kastély kertjében 2018. október 12-én Elek Imre szobrászművész Prohászka-domborművének avatásakor. Az alkotást Prohászka Ottokár születésének 160. évfordulóján a Fejér megyei közéleti panteon részeként helyezte el a Velencei-tavi Kistérségért Alapítvány. Felavatta s megáldotta: Spányi Antal megyéspüspök.)

latoszogblog.hu
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó