Hová tűntek a nővérek?
Jelenleg csaknem 81 ezer egészségügyi szakdolgozó van az országban, közülük 46 500-an dolgoznak ápolóként.
2018. október 13. 18:11

Aki betegként vagy hozzátartozóként járt mostanság kórházban, láthatta, mennyire kevés a nővér, és vélhetően meg is tapasztalta, milyen következményekkel jár a mindennapokban az utánpótlás hiánya, a pályaelhagyás és a külföldi munkavállalás okozta munkaerőhiány. A főnővérektől, ápolási igazgatóktól sok helyen már az is komoly logisztikát követel, hogy húsz betegre mindhárom műszakba be tudjanak osztani egy-egy ápolót, vagy hogy a műtétekhez legyen megfelelő számú szakszemélyzet.

Nem volt még soha olyan magas a nővérek átlagéletkora hazánkban, mint napjainkban: több mint 44 év. A felnőttápolásban dolgozó mintegy 36 ezer szakember húsz százaléka elmúlt 54 éves, és mivel az idősebb generáció még 16-17 évesen kezdte a pályát, negyven év szolgálati idővel vagy rövid időn belül, vagy már most nyugdíjba mehet.
A műtőkben dolgozóknál még rosszabb az arány, ott az alig 3500 szakemberből több mint 800 betöltötte már az 54. életévét.

Jelenleg csaknem 81 ezer egészségügyi szakdolgozó van az országban, közülük 46 500-an dolgoznak ápolóként. Ágnes egy fővárosi kórház krónikus belgyógyászati osztályán. Jövő júniusban lesz negyven éve, hogy – még szakiskolásként – belépett ugyanennek a kórháznak a kapuján. Mostanra elfáradt, kiégett.

Vágják a centit

– Rossz ezt kimondani, de elég volt. Nem bírom már a három műszakot, azt, hogy minden második hétvégén dolgozom, hogy van, amikor egy hónapban egyetlen hétvégém szabad. Nem akarok már állandóan túlórázni azért, mert sosem vagyunk elegen, és mindig be kell ugrani valaki helyett. Megbeszéltük az ápolási igazgatóval, hogy jövőre nyugdíjba megyek a nők – 40 év kedvezménnyel. Már vágom a centit, és reménykedem, hogy lesz még néhány jó évem.

Az egészségügyben, ahol a szakdolgozók 95 százaléka nő, a többség már nem várja meg az öregségi nyugdíjkorhatárt, amint megvan a negyven szolgálati éve, távozik. A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) elnöke szerint ezzel nem is lenne baj, ha legalább annyi pályakezdő jönne, ahányan nyugdíjba mennek. Csakhogy az életkori görbék alapján a kilépők száma még évekig meg fogja haladni az új belépőkét, Balogh Zoltán úgy számol, a mélypont 2020-2022 táján várható.

Akkor a jelenlegi 8,5-9 ezerrel szemben legalább tízezer szakemberrel kevesebb lesz a szükségesnél csak a felnőttápolásban, tehát a belgyógyászati, sebészeti, nőgyógyászati, urológiai stb. osztályokon, és további ezer szakdolgozó hiányzik majd többek között a gyermekellátásból, a műtőkből, a laborokból, és akkor még nem beszéltünk a már most sokkal rosszabb helyzetű szociális ellátásról.

A Mérték címmel tavaly publikált átfogó kormányzati jelentésben az áll, hogy nemzetközi összehasonlításban Magyarország az egészségügyi dolgozók lakosságszámra vetített arányát illetően összességében ugyan az európai uniós átlag közelében helyezkedik el, ám az ápolókat illetően 25 százalékos az elmaradásunk az EU-átlagtól. Az egészségügyi szakdolgozóknál ráadásul probléma a fiatal korosztály fogyatkozó létszáma.

– Annak ellenére, hogy a központi bérintézkedésekkel, a szakképzés újraindításával, az ösztöndíjakkal és a munkakörülmények javításával elindult egy építkezés, a most megtett lépéseknek csak négy-hat-tíz év múlva lesz meg a látszatjuk – jelzi Balogh Zoltán. A MESZK közelmúltban rendezett konferenciáján ismertetett felmérés szerint a vidéki kórházaknak – legalábbis rövid távon – nem kell komoly munkaerőhiánytól tartaniuk, mert a kilépők és az új belépők aránya és képzettsége is kiegyenlített, a korábbi pályaelhagyó középkorú szakképzett ápolók közül is vannak visszatérők.

Budapesten azonban legkésőbb nyolc-tíz éven belül drasztikus méreteket fog ölteni a nyugdíjba vonulók miatti létszámhiány, és egyre nehezebb lesz kellő számú szakképzett ápolót beosztani, mert ha egyáltalán, mindinkább csak szakképzetlen fiatalok jelentkeznek az álláshirdetésekre. Itt komoly gond az is – teszi hozzá Balogh Zoltán –, hogy mivel rengeteg a munkahely, csak az Üllői út mentén tucatnyi lehetőség választható. Ezt a munkáltatók ki is használják, és egymásra licitálva gyakorlatilag egymástól lopják a nővéreket. Erre még rátesznek egy lapáttal a magánszolgáltatók, akikkel viszont már fizetésben, munkakörülményekben nem tudnak versenyezni az állami intézmények.

– Aggódva figyeljük, hogy hamarosan megnyílik egy nagy magánkórház Budapesten, ahol többtucatnyi orvosra, ápolóra lesz majd szükség. De a kamara sem ez ellen, sem a „bérnővér-foglalkoztatás” ellen nem tud mit tenni, pedig akik vállalkozóként vagy munkaerő-közvetítőkön keresztül vállalnak munkát több intézményben is, egyszerűen nem rendelkeznek kellő helyismerettel. Csakhogy a nővérhiány miatt az intézmények még az ilyen félmegoldásokba is belemennek. A kórházak ápolási igazgatói már úgy fogalmaztak: komoly morális kihívás elé állítja őket a biztonságos betegellátás megtervezése. A Magyar Kórházszövetség elnöke, Svébis Mihály pedig arról beszélt már hónapokkal ezelőtt: a legsürgetőbb feladat elérni azt, hogy minél többen válasszák az ápolóképzést.

Csakhogy mára igencsak megkopott ennek a valaha elismert hivatásnak a fénye. Ezért éppen úgy okolhatók az utóbbi évekig megalázóan alacsonyan tartott bérek, a javuló, de a fővárosban még mindig kritikán aluli munkakörülmények, a külföldre távozottak és a pályalehagyók meg a közben idősödő lakosság miatti növekedő munkaterhelés, mint maguk az ápolók. Nekik ugyanis sikerült olyan sötétre festeni a helyzetüket, hogy még azoknak is elvették a kedvüket attól, hogy nővérnek tanuljanak, akiknek esetleg ez megfordult a fejükben – ismeri el Csordás Adrienn. A győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház ápolási igazgatója közelről látja, hová vezetett mindez.

– A kétezres évek közepéig, amikor rendszeresen 180-200 közép- és felsőfokú ápoló végzett Győrben minden esztendőben, nem okozott gondot szakképzett ápolót találni. Ma, amikor évente összesen húszan végeznek, már azokat is igyekszünk idecsábítani és legalább kisegítőként munkába állítani, akik még tanulnak. Ez szakmailag komoly kompromisszum, és sok-sok túlórát igényel a tapasztalt kollégáktól, hiszen ezek a fiatalok még nem állíthatók önállóan műszakba, ott kell lenni mellettük, fogni a kezüket. Ennek ellenére nincs más megoldás, hiszen a nyugati határ mentén élőkre Ausztria, Németország óriási elszívó hatással van a mai napig, és azzal a 2500-3000 euróval, amelyet egy jól képzett műtősnő vagy aneszteziológiai asszisztens odaát megkeres, a magyar kórházak ma sem tudnak versenyezni – magyarázza.

Ezrével kellene a fiatalokat megnyerni az egészségügynek, a szakképzésbe és segédápolónak is – veti fel Csordás Adrienn. A szakfeladatok – a gyógyszerosztás, a katéterezés, az infúziók bekötése, a sebek kezelése meg a rettentő sok adminisztráció – mellett ugyanis annak a kevés nővérnek, aki egy-egy osztályra egy-egy műszakra jut, a klasszikus ápolási feladatokra már egyszerűen nem marad ideje. A betegek és a hozzátartozók pedig jogosan kifogásolják, ha nincs mindig tiszta ágynemű vagy pelenka.

Az ápolási igazgató azt mondja, próbálnak helyben toborozni, de azért ezt a mindennapi betegellátás, oktatás mellett nem lehet elvárni a kórházaktól. Győrben rendszeresen tartanak nyílt napokat pályaválasztás előtt álló iskolásoknak, még kisfilmet is készítettek Legyél te is ápoló!, majd egy másikat Legyél műtőssegéd! címmel. A fővárosi Uzsoki Utcai Kórházban is rendszeresen fogadnak pályaválasztás előtt álló fiatalokat a Hivatásunk éjszakája című rendhagyó rendezvényeken. A szakdolgozói kamara pedig szintén elkészítette a maga kampányfilmjét, de nyilván ez sem jut el mindenkihez úgy, mint egy esetlegesen az országos médiában megjelenő társadalmi célú hirdetés.

Az ugyancsak fontos közfeladatot ellátó katonákhoz vagy rendőrökhöz hasonlóan itt is nagy szükség lenne központi toborzó akciókra – veti fel Balogh Zoltán. Az elnök ugyanakkor azt is tudja, a fiatalok megnyerése csak az első fontos lépés, ám korántsem elégséges. Merthogy jelenleg a szakképzés is komoly problémákkal küzd, és hiába jönne az utánpótlás, ha a gyakorlati képzés színvonala finoman szólva is egyenetlen.

Annak a kevés nővérnek, aki egy-egy osztályra egy-egy műszakra jut, a klasszikus ápolási feladatokra már nem marad ideje Fotó: Bach Máté

Sokadik púp

A 18 éves Rebeka az egyik budapesti humán szakgimnázium egészségügyi tagozatának végzős osztályába jár. Ha év végén leérettségizik, általános ápoló és egészségügyi asszisztens végzettséget szerez. Négy évvel ezelőtt Rebeka mellett még harminchárman kezdték meg itt a tanulmányaikat ugyanabban az osztályban. Mostanra huszonöten maradtak, közülük most tízen gondolják úgy, hogy ápolók vagy asszisztensek lesznek, de csupán ketten akarnak állami kórházban dolgozni.

A többiek, köztük Rebeka, a magánegészségügyben képzelik el a jövőjüket, „mert ott jobban fizetnek, és megbecsülik az embert”, illetve ketten azt tervezik, hogy tovább tanulnak, felsőfokú képesítést szereznek, és azután döntik el, merre tovább. Rebeka azt mondja, az évek során főleg azok morzsolódtak le, akik 14 évesen még nem tudták eldönteni, mit tanuljanak. Akik viszont végigcsinálják, azok közül sokan azért nem mennek végül ápolónak, mert elriasztotta őket mindaz, amit a gyakorlatok során tapasztaltak.

Hogy mik is ezek a tapasztalatok, arról egészen friss felmérést prezentált a szakdolgozói kamara már említett kongresszusán a MESZK XIII. kerületi elnöke. Kökény Lászlóné öt végzős szakgimnáziumi osztály tanulóit kérdezte meg többek között a gyakorlati oktatásról, amelyet a többség elégtelennek ítélt meg. „Csak elméletet tanultunk, a gyakorlat semmi tudást nem adott!” „A gyakorlati helyek közül volt, ahol semmibe vettek minket”, és Semmelweis hazájában 2018-ban még olyan is elhangzott, hogy „ne vegyél fel kesztyűt a pelenkázáshoz – az pocsékolás!”.

Hogy hogyan jutott el az ápolóképzés idáig, arról Balogh Zoltántól a következőket tudjuk meg.

– Kétezernyolc táján az akkori kormányzat szakiskolák tucatjait, csak a fővárosban több mint tíz szakképző helyet záratott be, és megszüntették a szakoktatóképzést is. Majdnem egy évtizedre teljesen szétesett a képzési rendszerünk. Négy éve megtörtént ugyan az irányváltás, ám még hosszú időbe telik, mire ismét egyenesbe kerül a szakképzés, az oktatóképzés, és a gyakorlóhelyeken is megfelelő minőségű szakoktatásban részesülnek a fiatalok.

Ez utóbbihoz az is kellene a MESZK elnöke szerint, hogy a kórházakban ismét legyenek függetlenített szakoktatók. Mert ha valaki sokadik púpként kapja a hátára, hogy a napi betegellátás, adminisztráció mellett még ápolóhallgatókat is oktasson, mentoráljon, az nem fog menni. Fontos az is, hogy akik ezt a kitüntetett feladatot vállalják, anyagilag ne járjanak rosszabbul, mint ha betegeket látnának el, márpedig most elesnek a műszakpótléktól, amelyet – szemben az orvostanhallgatókkal foglalkozó gyakorlati oktatóktól – az ápolóknál nem ellentételeznek semmivel.

További gond, hogy míg az orvosképzésben már a hiányszakmák ismeretében, tudatosan határozzák meg a hallgatói keretszámokat, a felsőfokú ápolóképzésben nincs ilyen megkötés. Ezért még mindig tömegével tanulnak a fiatalok a külföldön és a magánszektorban is keresett gyógytornásznak vagy dietetikusnak, miközben ezeken kívül voltaképpen az összes ápolói és asszisztensi terület hiányszakma.

Balogh Zoltán szerint az is probléma, hogy bár csak a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán, ahol ő oktat, legalább négyszeres a túljelentkezés, a felvett 160 hallgató húsz százaléka eleve be sem iratkozik, majd újabb húsz-harminc százalék félbeszakítja a tanulmányait. Azokról sem tudjuk azonban, hogy végül hol helyezkednek el, akik elvégzik az egyetemet vagy valamelyik középiskolát, erről ugyanis annak ellenére nincsenek adatok, hogy a jogszabály 2009-től írja elő az egységes ágazati humánerőforrás-monitoringrendszer működtetését. Ennek az elsődleges célja az egészségügyben dolgozó szakemberek nyomon követése lenne, „elősegítve ezzel az egészségügyi humánerőforrás stratégiai tervezés megalapozását”.

Ám nemhogy stratégiai tervezésről nem beszélhetünk, de a rendszert működtető Állami Egészségügyi Ellátó Központnál (ÁEEK) sem tudtak válaszolni lapunknak arra a kérdésére, hogy mennyien helyezkednek el még a végzés évében a hazai egészségügyi szolgáltatónál olyanok, akik addig nem dolgoztak az ellátórendszerben (tehát nem a munka mellett végezték el az iskolát). Pedig – ahogyan Balogh Zoltán is hangsúlyozza – éppen az ilyen és hasonló részletes információk segítenének abban, hogy a munkaerőpiaci helyzetre, a hiányszakmákra, a nyugdíjazásokra stb. is figyelemmel készüljön el végre egy átfogó ágazati humánerőforrás-stratégia, amelynek csak egy, bár kétségtelenül fontos eleme a bérfelzárkóztatás.

Lélektani határ

Most egyvalamit biztosan tudunk az ÁEEK adatai alapján, azt, hogy 2017-ben összesen 243 770 egészségügyi szakdolgozó szerepelt az alapnyilvántartásban (ők azok, akiket egészségügyi szakképesítéssel egyáltalán nyilvántartanak), de csak 106 318 a működési nyilvántartásban szereplők száma (ahová azoknak kell bejelentkezniük, akik bármely magyarországi egészségügyi szolgáltatónál munkát vállalnak, legyen az állami vagy magán). De hogy hol van a kettő közötti több mint százezer ember, azzal kapcsolatban legfeljebb találgatni tudunk.

Szinte biztos, hogy közülük ezres nagyságrendben jelenleg is külföldön dolgoznak. Az Egészségügyi Nyilvántartási és Képzési Központ éves statisztikái alapján csak a 2005 és 2015 közötti tíz esztendőben több mint négyezer ápoló és szülésznő kérte ki a külföldi munkavállaláshoz szükséges jóhírnév-igazolást, ami nem jelenti azt, hogy élt is a lehetőséggel, ám erről nincs információ. Az ápolók elvándorlásáról hivatalosan közzétett adatok azonban csak a jéghegy csúcsát mutatják, és a kamara elnöke szerint messze járnak a valóságtól. Sokan vállalnak ugyanis olyan állást külföldön, amelyikhez nincs szükség az igazolásra, például idősgondozást vagy gyermekfelügyeletet. Az állásportálokon jelenleg is rengeteg németországi nyugdíjasház, angliai ápolási otthon, osztrák kórház hirdet.

– Az ápolók elvándorlása továbbra is reális veszély. A lakosság elöregedése miatt egyre több nővérre lesz szükség a fejlett világban, amely második, sőt harmadik körben is elszívhatja a közép-kelet-európai ápolókat. Ha elérjük azt a bizonyos lélektani határt, amely meglátásunk szerint az uniós bérszint 75 százaléka, talán akkor mérséklődni fog a kivándorlási kedv – véli Balogh Zoltán.

Az elmúlt években végrehajtott béremelések nyomán a helyzet most az, hogy egy kezdő érettségizett ápoló besorolási bére 191 865 forint, egy húszéves tapasztalattal rendelkezőé 226 599 forint, míg egy már 35 éve a pályán lévőé 255 544 forint. Diplomával kezdőként 237 500 forintos alapbért lehet kapni, húszéves tapasztalattal 286 970 forintot, egy már 35 éve a pályán lévő diplomás ápoló besorolási bére pedig 328 320 forint. A besorolási illetményhez jön még az ágy melletti pótlék, amely 24, illetve 30 ezer forint az osztály specialitásától függően, valamit a műszakpótlék, amely átlagosan további 25-40 ezer forint havonta. Mindez bruttóban, ami a korábbi évekhez képest jelentős növekedés ugyan, de még messze nem versenyképes a jelenlegi osztrák vagy német bérekkel.

magyaridok.hu
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó