Bár a rendszerváltozás békés (tárgyalásos) átmenet volt, a pártok hamar rezonáltak Schmitt teóriájára. Közös ellenségnek kezdetben ott volt a komcsi, az utódpárt MSZP, egészen a Demokratikus Charta 1991-es létrehozásáig. Akkor azonban a fő címkefelelős SZDSZ ellenséget váltott. A komcsiból váratlanul barát, rajtuk kívül pedig mindenki másból ellenség lett: a komcsi-antikomcsi párost felülírta - ha el nem is tüntette - a népies-urbánus.

Hová álljanak a „belgák”? – kérdezte akkoriban a Fidesz nevében, ha jól emlékszem, Kövér László. Sehova sem állhatnak, derült ki azóta, errefelé belgák ugyanis már nemigen észlelhetők, jó, ha egy-két „tudatlan ténfergő” maradt még belőlük.

Pár év múlva, felülírva a népies-urbánus ellentétet, a helyzet úgymond perszonalizálódott. Egyetlen személy, Orbán Viktor körül kristályosodott ki a legújabb „alternatíva”. Barátod vagy ellenséged-e Orbán, ma már ez itt a kérdés, a dichotómia most úgy szól: orbánista vagy-e, avagy antiorbánista.

Mulatságos látni, mennyire átrendezte ez a korábbi szekértáborokat, mindenekelőtt a „sokszínű” ellenzéket. Ádáz ellenségek váltak hirtelen barátokká, összehozta őket az Orbán elleni indulat. Ennek jegyében az SZDSZ-maradék, amely szívósan őrzi címkefelelősi pozícióját, a Spinoza-házban még a „fasisztáknak” is megbocsátott, lévén ma már természetesen korántsem Vona Gábor, hanem Orbán a „fasiszta”.

Ámbár az sem volt kevésbé mulatságos, amikor Simicska Lajost ölelték keblükre, miután meghirdette, sőt ígéretesen be is üzemelte azt a bizonyos G-napot.

De miért ne lehetne időről-időre, a helyzettől függően barátot, ellenséget váltani? Példa akad rá elég, Angliának, mint tudjuk, nincsenek se örök barátai, se örök ellenségei – léteznek viszont örök érdekei.

Nem is evvel, és nem is Carl Schmitt illúziótlanul pontos teóriájával van a baj.

Az a bökkenő, hogy a magyar politikában mindent átitat a ténylegesen sistergő gyűlölet. Pedig Schmitt sehol se mondja azt, hogy a barátot szeretni, az ellenséget pedig gyűlölni kell, csak megvilágít, leír egy strukturális alaphelyzetet. De konkrét tartalmat mindig a konkrét szituáció konkrét szereplői adnak neki.   

A politika használja (mi több, ki is használja) az érzelmeket, maga a politika mégsem érzelmi struktúra. Machiavelli példáuL egyenesen arra int, nehogy érzelmek rabja legyen a fejedelem, játssza inkább okosan a róka és az oroszlán szerepét, „ezek természetéhez kell (…) hasonulnia.”

Csakhogy a jelenlegi ellenzékből a róka ravaszsága meg az oroszlán ereje egyaránt hiányzik, csupán egy fegyverük van: az elementáris gyűlölet. Ennek csapdájába gabalyodnak idestova tíz éve már bele, képtelenek belőle kikeveredni. Pillanatnyi kielégülések, sorozatos politikai vereségek – valahogy így fest a módszertani mérlegük, s hogyan is festhetne másképp, mikor a racionális politikai látószöget lépten-nyomon alárendelik mentális szükségleteiknek.  S úgy tűnik, ezen ma már nem is igen tudnának változtatni: jelenlegi szereplőgárdájukra a gyűlölet végképp rájegesedett.

Ráadásul ellenségük eközben a politika logikájának megfelelő módon: hűvösen, racionálisan működtette az érzelmeket.

Ezért (is) tölti ki egyfolytában már harmadik parlamenti ciklusát, ezért is nyerheti meg – politikai, gazdasági és média diadalok után – immár a kulturális harcot. 

Amitől  persze Orbánt csak még jobban fogják majd gyűlölni…