Néhány szó Lovas Istvánnak
Mindig ugyanaz volt és maradt, kőkeményen nemzeti és kőkeményen radikális. Átlátta a brüsszeli politikát, átlátta az amerikai politikát, mindent átlátott.
2018. június 13. 02:49

Már majdnem kész voltam a cikkel, az MSZP agóniárójól kínlódtam valamit. Arról, hogy van egy egyetemi tanár, akit valamikor a hallgatók az év tanárának választottak (van-e ennél nagyobb elismerés és dicsőség, nincs). Aztán ez a tanár MSZP-elnök lett, majd a választmány elnöke, amiről épp a napokban mondott le fantasztikus indokkal, hogy nem vették figyelembe korszakalkotó javaslatait a szocialisták választási programjába. Aztán arról akartam bibelődni, hogy az éppen Brüsszelben alkotó MSZP-fenegyerek miket mond saját pártjáról. Aztán meg arról, hogy ez a se hús, se hal Bertalan frakcióvezető ma is ott folytatja, amit a választások előtt csinált. Na meg arról, hogy a vitatott, de mégis tapasztalt Mesterházyval szemben képes elindulni a szocik Honhy Hannája, Tóth Gabija, a diplomáját máig nem bemutató nagy (és volt) budapesti elnök, Kunhalmi Ágnes.  

Szóval épp ezt akartam - teljesen feleslegesen - elemezni, amikor jött a hír, hogy meghalt Lovas István.

Egy napig vártam a folytatással, de most úgy érzem, abba kell hagyni ezt az eltévedt cikket. Fenébe az elfuserált MSZP-vel.

Eddig nem büszkélhedhetünk a nekrológokkal, egyedül a Jobbik, a szétzilált Jobbik adott ki sajtóközleményt, amelyben a részvétnyilvánítás mellett hangsúlyozta, hogy a  kiváló újságíró hazai és nemzetközi szinten hiánypótló munkát végzett több évtizeden keresztül, kíméletlenül őszinte és bátor stílusban világított rá fontos összefüggésekre.

Kedves Lovas Pista, te őszinte rávilágító!

Kétszer találkoztunk, amire biztosan nem emlékeszel. Az egyik tizenöt másodpercig tartott, amikor a Pest Megyei Hírlap szerkesztőségébe egy vasárnap délben behoztad a cikkedet. 93-ban volt, jó régen. akkor meg nem volt online, gépelt papíron kaptuk a cikkeket, amiket bájos titkárnők persze újra begépeltek. Ez az írás arról szólt, hogy a csehek megoldották a lusztrációs törvényt, hogy a kommunista érában vezető érdekeltek ne viselhessenek semmiféle állami és kormányzati pozíciót. A cikkből persze vezércikk lett, máshol talán nem lett volna. (Tudni kell persze ehhez, hogy a kilúgozott Új Magyarországból a Pest Megyei Hírlapba ment, menekült több tucat újságíró, mígnem 95-ben, Horn Gyula alatt megszűnt a lap.  Aztán persze az Új Magyarország is, a Napi Magyarország is, de ezek más történetek.)

Kedves Pista, te rávilágító!

Második találkozáunk (szintén 93-ban) már hosszabb volt. Legalább három percig tartott, akkor a folyosón elmondtam neki, milyen jó, hogy van egy ilyen nagy külföldi tapasztalatú, rengeteg nyelvet beszélő és krikikus nyelvezetű valaki, ez csak az épülő magyar demokráciát szolgálja. Igen - mondta és elviharzott.

Emlékezve erre most úgy érzem magam, mintha egy rocksztárt akartam volna dicsérni és értékelni.

Pedig nem tudja, hogy azóta is állandón olvastam. Hol a Nemzetben, hol Brüsszelből, hol mostanában a Magyar Időkben. Ebből máris lehetne kritikusan következtethetni, hogy mindig váltott.

Dehogy. Mindig ugyanaz volt és maradt, kőkeményen nemzeti és kőkeményen radikális. Átlátta a brüsszeli politikát, átlátta az amerikai politikát, mindent átlátott.

Ez fakadt persze a Szabad Európás tapasztalatból, az amerikai évekből. Nagy idők nagy tanúja volt. De azért ne feledjük,  más magyarok is voltak Szabad Európások, jónéhányan már meghaltak, mások meg a mai látens SZDSZ-t hirdették, amiről meg mi, akkori naívak nem is tudtunk.

Lovas István életműve egyirányú és fájdamas halála ellenére is egész. Látta a múltat, látta a jelent, és ahogy elnézem utolsó írásait, a jövőt is. De két nagy bűne volt, kérlelhetetlenül anikommmusita és antiliberális volt. Ennél rosszabb konstelláció a mai politikai korrekt világban nincs. Neki Hillary Clinton és a sötét háttér ugyanazt jelentette, mint a dicső Bajnai Gordon. Mert a háttért is látta és láttatta.

Olcsó, de szokásos reflex a gyászbeszédekben, amikor a szónokok pótolhatatlan vesztségről beszélnek. Ez a reflex most élővé válik, hiszen Lovas István valóban pótolhatatlan. Ha megnézzük a mai magyar újságíró bagázst, pláne. Olvassuk csak a fiatalokat a megszámlálhatatlan portálokon, máris elképedünk. KIderül, hogy az ment el, aki a legnagyobb.

Nehéz ember volt, valljuk be, amit a rendszerváltás utáni Magyarország igazán nem fogadott be. Semelyik kormány, semelyik hatalom, semelyik újság. Volt MTI-tudósító (meghalt már szegény), aki elmondta, életében a legnagyobb élmény az volt, hogy láthatta - bár elkésett, de beengedték a függöny mögé - Leonyid Brezsnyev holttestét. Van a mostani, volt Népsabadságos MÚOSZ-elnök, akinek minden írása az általa igazgatott szervezet és a maga nevében kétnaponta gyalázza hazája kormányát és miniszterelnökét. Aztán vannak a többiek, hosszú tömött sorban, akik ugyanezt teszik.

Drága Pista, Te legalább ellensúly voltál. Nekünk egy pici remény és optimizmus, nekik meg idegbaj.

Hiányod ellenére is remélem, hogy ez megmarad. Tehát a remény, nekik meg az idegbaj.

De azért nem tudom elfogadni, hogy elmentél.

(szék)
  • Infantilizmus a parlamentben
    A gyönyörű épületet nem bohócoknak tervezte Steindl Imre, az építők, a művészek nem azért formálták csodálatosra, hogy hígvelejűek tombolhassanak benne „szabadon”, brekeghessenek, röföghessenek, nyeríthessenek.
  • Séta egy holland zöldinnel
    Írni, véleményt mondani, okoskodni nem olyan nehéz, de ha itt vagyok kettesben valakivel, akiről és akinek beszélni kellene, óvatosabb az ember.
MTI Hírfelhasználó