Petőfi híd 80 - Márai Sándor is köszöntötte
Nyolcvan éve, 1937. szeptember 12-én adták át a forgalomnak a hetedik budapesti Duna-hidat, az akkor Horthy Miklós hídnak nevezett Petőfi hidat.
2017. szeptember 11. 23:15

A híd felépítését Budapest lendületes fejlődése tette szükségessé. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa már 1906-ban javasolta, hogy a Nagykörút folytatásában – Boráros téri híd néven – épüljön híd a Dunán. A beruházás adminisztratív és pénzügyi okok, majd az első világháború kitörése miatt eltolódott, de a napirendről nem került le. A munkálatok megkezdését a Horthy Miklós kormányzóvá választásának tizedik évfordulóját megörökítő 1930. évi XI. törvénycikk rendelte el, amely arról is rendelkezett, hogy a leendő hidat (számos más intézmény mellett) Horthyról nevezzék el.

A Magyar Királyi Kereskedelmi és Közlekedésügyi Minisztérium által meghirdetett tervpályázatra tíz tervező 17 pályatervet nyújtott be. Ezek közül hármat díjaztak, további hármat megvettek, de végül a minisztérium hídosztályának vezetője, Álgyay-Hubert Pál irányításával készült felsőpályás, rácsos szerkezetű, háromnyílású hídterv megvalósítása mellett döntöttek. A költségek egyharmadát az állam, kétharmadát a főváros viselte, a pénz a Duna-híd alapba került.

A kivitelezést a budai oldalon 1933-ban, a pestin 1934-ben kezdték meg a mélyépítési munkálatokkal. Ekkor alkalmaztak Magyarországon először a parti pilléreknél nagyméretű vasbeton keszont (túlnyomásos légterű, alul nyitott süllyesztőszekrényt), az alapozást a Magyar Rádió élő adásban közvetítette a folyó fenekére lesüllyesztett légnyomásos keszonból. Az acélszerkezet gyártását, valamint a vasszerkezet szerelését és fedőmázolását a MÁVAG végezte, a híd kivitelezési munkáit Kováts Alajos építőmérnök irányította, a szerelési munka 1936-ban fejeződött be.

A különleges karcsúságú, háromnyílásos, négy fő tartószerkezetű híd 112, 154 és 112 méteres medernyílásokkal hidalta át a Dunát. Feljárókkal együtt a hossza 514 méter, teljes szélessége 22,7 méter volt, ebből 15,7 méter a fakocka burkolatú kocsipálya, két villamosvágánnyal a közepén. Oldalról két 3,5-3,5 méter széles járda fogta közre, amiből 1-1 méter kerékpárút volt, magasságilag mind az úttesttől, mind a járdától elkülönítve. A villamos felsővezetékek és az úttest fölé függesztett izzólámpatestek közös tartóoszlopait a járdaszegélyek mellett helyezték el. A budai hídfőt az osztrák-magyar haditengerészet emlékműve díszítette, a fiumei világítótorony kicsinyített másával, a pesti oldal északi részén állt az Elevátor-ház, itt volt a 6-os villamos kör alaprajzú végállomása is. A próbaterhelést 1937 augusztusában két mozdonyból és négy húsztonnás vagonból álló szerelvénnyel, valamint 32, egyenként 11 tonnás locsolókocsival tartották, az átadásra 1937. szeptember 12-én került sor. A híd és tartozékainak építése az ellenőrzési költségekkel együtt kereken tízmillió pengőbe került.

A második világháború végén, 1945. január 14-én a visszavonuló német csapatok felrobbantották a hidat. A szovjet hadsereg egy ideiglenes hadihidat emelt a hídroncsra, az 1945. április 5-én átadott szükséghídon vezetett át az a gázcső, amely a pesti oldal gázellátását biztosította. A hídroncsokat 1946-ban emelték ki, a helyreállítási munkálatokhoz 1951-ben fogott hozzá a MÁVAG. Az alépítményekben a robbantás során nem esett lényeges kár, csupán a pillérek felső részeit kellett pótolni és kijavítani, az acélszerkezet mintegy felét kellett újra legyártani.

Az új átkelő a réginél szélesebb, ennek ellenére könnyebb lett, az újjáépítés során 500 tonna acélanyagot takarítottak meg. Az úttestet 18 méterre, a kerékpárúttal ellátott járdákat 3,8 méterre szélesítették. Az úttest fölé fénycsöves világítótesteket függesztettek a régi izzólámpák helyébe. A hidat 1952. november 22-én nyitották meg a forgalom előtt, ekkor kapta új nevét is Petőfi Sándor tiszteletére.

A hídon 1966-70-ben villamosvasúti vágánycserét és kisebb javításokat végeztek, és teljesen újramázolták. 1979-80-ban a hídpályát is felújították, a teljes pályaszerkezetet átépítették. Megszüntették a kerékpárutat és az úttest szélességét 20,4 méterre növelték, a villamosvágányok sávját az úttesttel egy síkban alakították ki, hogy az autósok is használhassák, a híd így gyakorlatilag háromszor három sávossá vált. Amikor 1982-ben a Boráros teret átépítették, a villamosmegállókat középperonos aluljáróval egészítették ki.

Az utolsó komolyabb felújítás 1996-ban történt, kicserélték a budai pillér saruit, átépítették a villamospályát, amelyről leterelték a közúti járműveket, a híd így ismét kétszer kétsávos lett. A 2010-ben végzett fővizsgálat szerint a Petőfi híd felújításra szorul, mert jelentősek a korróziós károsodások, a csapadékvíz-elvezetés tönkrement. Utoljára 2013 augusztusában végeztek javításokat a Petőfi hídon, a nagykörúti villamosvágányok felújításakor.

2016. március elején tégla méretű kő- és vasbetondarabok, a változékony, csapadékos időjárás miatt meglazult útburkolati elemek hullottak a hídról a budai alsó rakpartra. Ez is mutatja, hogy milyen sürgős a Petőfi híd rekonstrukciója, amelyre a tervek szerint csak a Lánchíd felújítása után, tehát 2020-nál előbb nem kerülhet sor.

  A híd                                                                                                              

                                                                                                                                                                                                           „A Duna győzi s adja még”

                                                                                                                                                                                                           Arany: „Hídavatás

    Most már csaknem tökéletesen elkészült az új híd: vasrészeit még bekenik míniummal, s valamilyes szürkéskék festékkel, fellobogózzák, a szónokok megtanulják az ünnepi beszédeket, s aztán belepik a gyalogjárók, a gépkocsik és a villamosok. Délelőtt, mikor az új Duna-híd teherbírását méregették, elmentem és megnéztem. Egy nagy város életében, minden budapesti ember életében jelentős esemény a hatalmas, új híd, mely a város egyik pezsgő negyedét, nyugtalan sugárútját köti össze az új, kezdeti körvonalaiban derengő városrésszel; esemény ez az új híd, s nemcsak közlekedési esemény. Az ilyen híd évszázadokra készül; pillérei és hatalmas vasívei állanak még, mikor mi már régen nem leszünk, új és új nemzedékek kelnek át minden nap e hídon, mely a távoli, hatalmas Budapest új negyedeinek lesz egyik jelképe és összekötő pántja. Nem is olyan régen még csak hajóhíd vezetett át Pest és Buda között a Dunán. Még élnek emberek, akik emlékeznek – mert szemtanúk voltak -, a Lánchíd felavatására. Ami közben épült a Duna felett, a csodálatos szépségű Erzsébet-, a néhány évtized alatt szűknek bizonyult Margit- és Ferenc József-hidak, a vasúti összekötő hidak, ezek a klasszikus pántok és abroncsok, melyek történelmi múltat és köznapi jelent kapcsoltak össze eleven valósággá, amelyek Pestből és Budából Budapestet, két vidékies jellegű városból milliós fővárost kötöttek össze, a város időtlen, s a lakosok időhöz rögzített életének jelképei már hozzáidomultak a forgalomhoz, melyet a világ Budapestről alkotott. Az új híd még nem része hivatalosan a városképnek; a milliós városban sok ember él, aki nem is tudja, hogy a Duna fölött új híd köti össze a Nagykörutat és a Lágymányos vidékét. Az új híd még nem él; ezért megálltam a pesti hídfő tövében s mielőtt megkezdi hivatalos életét, alaposan szemügyre vettem.

    S mert nem értek hozzá semmit, talán szabad megmondanom, hogy nekem nagyon tetszett. Egyszerű a híd és időszerű; nincs benne semmi felesleges lendület, semmi hivalkodás; széles és kényelmes, s olyan zeneien céltudatos, mint a nagy korszerű technikai alkotások általában; ívében van valami egy andante lassú hullámából. A Lánchíd, igen, az Erzsébet-híd, ezek a felfüggesztett, lelkes és kecses lendületű óriási ötletek tetszetősebbek; az új híd puritán és szűkszavú. Nem akar semmi mást mutatni, csak azt az elegáns célszerűséget, mely e kor nagy építészeti alkotásainak mind meggyőzőbb jellegzetessége; a görögök építettek ilyen szűkszavú klasszicitással, mint ahogy az új technika és az új építészet iparkodik formába önteni a célszerűt. A gótika, a reneszánsz és a barokk volt a semmi, mikor pesti vállalkozók velencei képeslapokról másolt reneszánsz építették be a Nagykörutat. Vidéken, óvatosan, építették tovább azt a „gentry-empire”-t, amelynek volt aránya és kellemessége; Pesten ma is csak ott pihen a szem, ahová Ybl keze nyúlt. A régi Pestből csak négy-öt házat szeretek; azt a sima palotát a Ferencz József-tér és a Dorottya-utca sarkán, a Sándor-palotát fenn a Várban, a kertészházat a Margitszigeten, s néhány múltszázad-közepi bérházat a Nádor- és a Sas-utcában. Mikor Clark Ádám, utánozhatatlan lendülettel, megépítette a hidat, melyről Széchenyi álmodott, s e kapcsolódó mozdulattal, melyben van valami álomszerű, megteremtette Budapestet, kevés pesti épület volt méltó az új alkotáshoz. A vándor, ha pihentetni akarta szemét a pesti kőrengeteg után, kénytelen volt felrándulni a Várba, az Úri-, a Fortuna-, s a Verbőczy-utca kis, akkor még kevéssé cikornyásan restaurált palotái közé. Aztán oly gyorsan nőtt Budapest, oly önfeledten és gondtalanul, oly aránytalanul, néhol korcsan, annyi embernek kellett hely, a annyi helyet és anyagot pazaroltak a század vége felé, hogy időbe tellett, amíg a mohó város megint ráeszmélt stílus-igényeire. A háború után kezdődött valami: sokszor zavaros, néha üres és túlzott tárgyilagosság, amelyből most, legutolsó időben, Európa-szerte kezd kialakulni az új városkép. Amit zsenik, mint a német Poelzig és a francia Le Corbusier megálmodtak, most kezd valóság, most kezd élő stílus lenni.   Ez az új stílus pátoszmentes, monumentális és egyszerű. Párizsban építettek most, a kiállítás alkalmából egy új szépművészeti múzeumot; akik látták – s amennyire fényképek után ítélni lehet, igazuk van a lelkendezőknek -, egyhangúan mondják, hogy ebben az épületben az új Európa megajándékozta önmagát valamivel, ami egészen a mi időnkhöz illik, s amiben a régi görög építészeti remekek aránya és egyszerűsége él tovább. Az építészet mindig messzire mutat; s a háború után most először mutat új, nyugodt és zárt formák felé.

    Az új híd ebben a szellemben épült. A világ egyik legrégibb országútját, a Dunát természetes fölénnyel öleli át, kényelemmel és bőséggel, készen reá, hogy századokon át viselje egy újfajta Budapest forgalmának strapáit és terheit. Hidakkal úgy van az ember, hogy idővel személyes köze lesz hozzájuk. Vannak hidak a világon, melyeken nem tudok áthaladni szívdobbanás és megilletődés nélkül; minden délután átmegyek a Lánchídon, s mindig eszembe jut valami, amit szavakkal már nem is gondolok el, s tartalma talán annyi, hogy ez a híd nemcsak kocsikat és embereket, hanem egy időtlen eszmét lebegtet két part között, a Duna és az idő fölött. Van egy híd Firenzében, nem a régi, hanem a Ponte Trinita, mely összeköti a Via Tornabuoni-t az ottani budai oldallal; ennek a hídnak vonalában megszólalt, századok előtt, egy ötlet, s azóta is tovább zeng benne valami. Így megyünk át a londoni Tower-hídon; így a Pont neuf-ön a Szajna fölött, így a megszámlálhatatlan velencei híd-miniatűrök némelyikén, így a vashídon, mely puritán és kemény, s Köln előtt robog át acéltestén a Rajna fölött a vonat. Mikor az ember elhagy egy várost, melyhez köze volt, hidakra emlékezik legélesebben. Ezek a hidak Európát jelentik, ahogy számunkra a pesti hidak jelképek, nemcsak forgalmi lehetőségek. Hidakon lehet közlekedni, hidakon meg lehet állani és lebámulni a vízbe, hidakról lehet a halálba ugrani. A hídban van valami sorsszerű. Mikor az új híd elnyúlik hatalmas és arányos testével az örök folyó felett, a laikus, aki sorsát összekötötte mindennel, ami sors a Duna két partján, nem szabadul az érzéstől, hogy személyes köze van a történelmi pillanathoz.

   Ezt a hidat négy év előtt kezdték építeni; szívós szándékkal és erőfeszítéssel, mérnökök és tervezők, munkások és kubikosok láthatatlan, névtelen munkájával épült, s amit egy korszak beleadhat tervező szándékban és erőteljes kivitelben egy nagy műbe, azt mind beleadták. A híd négy évig épült, s éppen e négy évben megéltünk olyan pillanatokat, mikor úgy tetszett, elébb dől össze a világ, mintsem megépül a híd. Makacsul épült a híd, csonka teste már kidagadt a Duna fölött, rejtélyes és szívós csendben nyújtotta ki a pilléreken túl ízeit és csápjait; s a nagy híd árnyékában, éppen e négy év alatt, izgatott nemzedékek vitatták az idő politikai és társadalmi jelszavait. A négy évben, amíg a híd épült, néha válságosan beborult az ég a Duna fölött; emberek tűntek fel és buktak a semmibe, hallottunk az új ezredévről, melynek politikai körvonalait sietős körvonalakban vázolták fel mohó kezek, mások siettek likvidálni a közelmúlt korszak uralkodó eszméit, a közéleti hang e négy esztendőben ijesztően durvult, a szenvedélyek sisteregtek, minden sürgős volt, az ország tele volt mohó hídépítőkkel, akik állítólag véglegesen letűnt és sürgősen aktuális új korszakok között ácsoltak átmeneteket. Nyugtalan négy esztendő volt; mi maradt meg belőle? Megmaradt a híd.

     Soha nem marad meg más, csak az, amit szenvedélymentesen épít az a monumentális szándékú, de szótlan és céltudatos szakszerűség, amely nem ígér, de alkot. A híd; igen, megépült e négy esztendőben; megépült, s ha nem is új ezredévre, de az új századra itt marad, nemzedékek használják majd, a közösség gazdagabb egy alkotással.  A híd megmaradt és élni kezd, a közösség szolgálatában, néma és szívós hasznosságával. Akik vitatkoztak, amíg a híd épült, jórészt eltűntek közben arról a rejtélyes szabadtéri színpadról, ami az idő és a közélet. De a híd megépült, s élni fog, mikor mi, akik láttuk épülni, s először jártunk vastraverzei fölött, már régen nem leszünk, mikor a városrész, amely elé épült, már kifáradt palotáival a Duna partján; a híd megmarad, mert a szó és szándék semmi, a tett és az alkotás minden. Ezt gondoltam az új híd pillérének tövében. Nem valami bölcs gondolat. De minden, amit kipróbált régi és beígért új ezredévek között a gyakorlatban tapasztaltam; s kitartok e sovány bölcsesség mellett.

Márai Sándor

Pesti Hírlap   1937. augusztus 22.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                                     

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

MTI -gondola
  • Visszataszító volt Márki-Zay legújabb kijelentése
    A legvisszataszítóbb ebben, hogy ő a fogyatékos szót negatív értelemben használta. Úgy, minthogyha az, hogy valaki így éli az életét, pejoratív dolog lenne, az emberi értékeinek a csökkentségét jelentené – kommentálta a Magyar Nemzet kérdésére a baloldal miniszterelnök-jelöltjének tegnapi kijelentését a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke.
  • Ismét igazolódott, a baloldalon Gyurcsány Ferenc a főnök
    Az ellenzéki pártok próbálják csökkenteni a Márki-Zay Péter által okozott kárt azzal, hogy gyámság alá helyezik a kapitányt, ami azt is jelenti, hogy ismét bebizonyosodott, hogy Gyurcsány a főnök – értékelte az elmúlt hetet a Magyar Hírlapnak Kiszelly Zoltán politológus, aki kitért arra is, hogy miért lett kudarcos a baloldal nép­szavazási kezdeményezése, illetve a polgári kormánynak miért fontos a kultúra és a tudomány.
  • A többség szerint Orbán Viktor jobban képviseli az emberek érdekeit, mint Márki-Zay Péter
    Az országgyűlési választások – április harmadikára kitűzött – időpontjához közeledve egyre inkább felértékelődik a jobb- és baloldal által kínált jövőkép konfliktusának kérdése - mutat rá a Századvég legfrissebb elemzésében.
MTI Hírfelhasználó