Arany János, 200
Ne kerteljünk: Arany János maga a magyar nemzeti kód. Életével és életművével együtt.
2017. március 2. 09:14

Hajdani professzorunk, aki a kevés iskolateremtő tanárok egyike volt a pesti bölcsészkaron, és aki jelentős, sokakat inspiráló, habár nem mindig vitathatatlan észrevételekkel gazdagította az Arany-kutatást, Németh G. Béla egyik nagy összefoglalását így kezdi (1971-ben): „Arany János az európai magyar olvasó legnagyobb bánata: Európa nem vette tudomásul.” Ez az észlelet pontos és megfellebbezhetetlen, noha nem egészen világos, hogy mit is kellene értenünk „európai magyar olvasón”. Ismerve néhai tanárunk ízlését és észjárását, alighanem olyan magyar értelmiségit kell ideképzelnünk, aki az itthoni teljesítményeket, jelesül esetünkben az irodalmi műveket szívesen látja az európai irodalom háttere előtt, sőt talán annak értékrendjéhez igazítva. Lehetünk azonban talán nem is kevesen, akik úgy gondoljuk, hogy Arany János és Ady (meg a többiek) esetében elégedjünk meg azzal, hogy „magyar olvasók” vagyunk, és nem látjuk feltétlenül szükségét annak, hogy Aranyt Baudelaire, Adyt – mondjuk – Rilke „felől” olvassuk, noha mi sem mondunk le sem a korszakos francia, sem a máig sugárzó prágai osztrák költő verseiről.

Ne kerteljünk: Arany János maga a magyar nemzeti kód. Életével és életművével együtt.

És ha vajmi kevéssé érdekel, hogy Csontváry­ Baalbekje vagy Kodály Psalmus Hungaricusa ott van-e az európai kultúremberek tudatában (szándékosan nem nyelvhez kötődő alkotásokat hoztam példának), akkor miért foglalkoznánk azzal, hogy a világ egyetlen nyelvére sem lehet lefordítani azt, hogy „Állata őrzeni…”? És nem állom meg, hogy ide ne írjak egy mondatot attól a költőtől, akinél érdesebb modorú, pátoszra kevésbé hajlamos, nemzeti közhelyektől idegenkedőbb nemigen volt az utóbbi évtizedekben.

Nemes Nagy Ágnes mondja szikáran: „Híve vagyok annak a mondásnak, hogy egy dologért biztosan érdemes magyarnak születni, azért, hogy Arany Jánost eredetiben olvashassuk.” Idézzünk még egy bölcs és rajongásra szintén kevéssé hajlamos öregembert, aki ráadásul prózát írt. Déry Tibor állítja kései emlékiratában: „Arany János, nyelvünk máig legnagyobb művésze azért oly kiváló fordító, mert azt hiszem, jobban tudott magyarul, mint Shakespeare angolul, Arisztophanész görögül.”

Ki tudja, hogy a mai magyarság mennyire van átszőve azzal a „tudással”, amelyet a most kétszáz éves Arany János neve szimbolizál? Tudjuk, hogy a jelen idő mámorában élő mai világ szeretne minél távolabb kerülni a hagyományoktól, amelyek olykor mintaként működnek, olykor bizony kötelességet rónak ránk; és egyszerűbb olyan nyelvet használni, amely nem terhel régi szavakkal. Most mégis engedjük meg magunknak, hogy ugyanúgy „zárójelbe tegyük” a romló, kopárodó közízlést, mint azt, hogy értesült-e Európa a Toldiról vagy a Buda haláláról.

És hogy mit is értsünk most „nemzeti kódon”? Másfél évszázad magyar írói, olvasói, néprajztudósai, történészei egybehangzóan vallanak erről. Ha valaki végigjelölgetné, hogy az 1939-ben megjelent, immár klasszikus érvényű Mi a magyar? című nemzetkarakterológiai esszégyűjteményben kit emlegetnek legtöbbet a szerzők, Babits Mihály és Szekfű Gyula, Ravasz László és Kodály Zoltán, aligha kétséges, hogy Arany Jánost. Ő a mi Tóránk, mondta az emigrációban (a bujdosásban, a babiloni fogságban – ahogy tetszik) Cs. Szabó László, és jó azt is tudni, Teller Ede végső betegsége utolsó idejében legszívesebben Arany verseit hallgatta. És éppen száz évvel ezelőtt írja róla Krúdy Gyula ezt a három csodálatos mondatot: „Ez a férfitípus volt az, amely Magyarországot fenntartotta, téli sarat elbíró csizmában viselte el a megpróbáltatásokat, zsoltáros hittel bízott a jövendőben, és halk rajongással gondolt a nemzeti ideálokra. Ez az embertípus őrizte meg helyét a földrészen a kő szilárdságával, a só nehézségével és a tölgyfa életkorával.” Arany arca? „Oly egyszerű volt ez az arc, mint a felhő árnya a régi, napsütéses Magyarország felett.”

Krúdy mondataiban ott az a két szó, amely emlékezetünk Arany Jánosát pontosan leírja: az „őrizni” és a „Magyarország”. Mit őrzött meg Arany Magyarországból, és mit a magyarság számára? Megőrizte a nyelvet. Tudjuk, hogy nemcsak szókincse áll versenytárs nélkül gazdagságában és választékosságban, hanem, s ez talán még nagyobb erénye: a poéta érzékenységével, a törzsökös népi értelmiségi elkötelezettségével és a tudós alaposságával a magyar nyelv szókötéseinek, a magyar szó jelentéstanának olyan mélységeibe hatolt, ahova még követni is nehéz. És ez érvényes költészete szinte tékozló ritmusgazdagságára is.

Csak a legrejtettebb nyelvi törvények ismeretében alkothatta meg a maga nyelvét, amely mindig műfajhoz és helyzethez igazodó. Eposzai és balladái látomásos nyelvi nagyszerűsége mellett („Mint ha pásztortűz ég…) lírájának szóválasztási egyszerűsége mögött is bámulatos képi mélységek nyílnak meg („Szív, örömtől elszokott szív, / Múltak gyászos özvegye…). Ez a nyelvi „beágyazottság” lehet a magyarázata annak, hogy köznyelvünkbe annyi Arany-fordulat, szólás szivárgott be, ma már jórészt észrevétlenül: „Ki az? mi az? vagy úgy”, „Ki kopog? Mi kopog?”, „Vadat és halat”, „Mindenki gyanús nekem, aki él”, „Este van, este van” stb.

Ottlik Géza, ez az ironikus katonaember sem fogja vissza magát: „Arany Jánosnak véletlenül sincs olyan porcikája, szétszedett szövegfoszlánya, ami ne lenne varázslat.”

Mit őrzött meg Arany? A nemzeti mitológiát. Amelyet, ha nem is talált meg, legfeljebb törmelékesen, nyomokban, hitte, hogy volt, és olykor – magabízóbb pillanataiban – magát vélte alkalmasnak arra, hogy újraalkossa azt, ami elveszett. Ez a hite „naiv eposzunk” valahai meglétében íratta meg vele a Toldit meg a hun eposz darabjait. A Toldi még a szabadságharc (és annak bukása) előtt született, és egy pillanatra a derűs kor magával ragadta a melankóliára hajlamos költőt is. A Toldi történetében és tájaiban, alakjaiban és mondataiban nincs, ami ne keltené bennünk a természetes otthonosság benyomását.

Egy igazi „magyar” karriertörténet, ahol az erő és erény diadalmaskodik, az örök legkisebb fiú emelkedik a legmagasabb hely közvetlen közelébe, város és falu, falu és természet aránya, erő és érzelmesség viszonyának rajza hibátlanul pontos. És tudjuk, hogy a történelmi hagyományban meglévő és a nép által megőrzött hősi eposz mögött és a keresztény moralitás alatt a mélyben pogány táltostörténet is zajlik, a magyar tér legyőzendő farkasa és bikája ősi keleti totemállataink, amelyek ott élnek valahol az alföldi magyarság lelkében. És ugyanez a történelmi-mitologikus tudás vitte a költőt a hun magyar őstörténet felé, utolsóként örökítve meg – „Száll a madár, száll az ének” – azt, ami a néphagyománynak biztos pontja volt, s aminek a lerombolását az úgynevezett akadémiai tudományosság részéről az akadémiai főhivatalnok költőnek oly sok keserűséggel kellett tudomásul vennie.

S mit őrzött meg Arany, a magyar költő? Azt a nehezen megfogalmazható morált, mely áthatja a mindennapok életvezetését, amely tudja, hogy az élet mindenekelőtt kötelességek teljesítése. És amellyel igazodni tudunk családunk, fajtánk, vallásunk százados üzeneteihez. Hogy ez a meggyőződés mennyire volt „korszerű” a XIX. század közepén? („Hogy tempóz Arany”, biggyeszti a szót Ady…) Arany sok keserű lírai vallomása, hosszú elhallgatásai bizonyítják, hogy nehéz volt egyeztetnie alkata parancsait és a „modern” időket. Nem talált olyan szerepet (ahogy más se a korban Petőfi után), amely folyamatosan alkalmassá tette volna alkat és vers harmonikus együttállását. Utolsó versei, az Őszikék, amelyet Babits és kortársai a modern magyar líra kezdetének tartottak, ezt a végtelen egyszerű, tét nélküli harmóniát sugallják. Saját magának írja őket. De azért befejezi közben a Toldi szerelmét. Ezt meg a nemzetének.

Alexa Károly

A szerző irodalomtörténész

magyaridok.hu
  • A nyugat-európai liberálisok vallása a hungarofóbia
    Annyira nem bigottak, hogy ezért a vallásért Husz Jánosként a máglyára menjenek. Nem akarnak mártírok lenni, noha a mártír legyőzhetetlen ellenfél. Az ő vallásuk másról szól. Vallásuk másik fontos rítusa ugyanis: sorakozás a kasszánál.
  • Horror bohózat a párizsi ügyészségen
    Noha maguk a rendőrök sem mernek behatolni a város jó néhány területére, az ügyészség egy sokkal súlyosabb bűncselekménnyel foglalkozik: a német WDR köztelevízió 37 éves munkatársa szerint Giscard d'Estaing a párizsi irodájában rögzített interjú során háromszor is megérintette a fenekét.
MTI Hírfelhasználó