Így került Erdély a románokhoz
December 1. ma Románia legnagyobb nemzeti ünnepe.
2016. december 1. 10:18

Erdélyt már jó másfél évvel Trianon előtt elveszítette a magyar állam, amikor 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott a Román Nemzeti Tanács a népek önrendelkezési jogára hivatkozva kinyilvánította Erdély elszakadását Magyarországtól és csatlakozását a Román Királysághoz, míg ugyanezen a napon kiáltották ki Belgrádban a délszlávokat egyesítő új jugoszláv államot, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, amelyhez Dél-Magyarország 6 vármegyéjének kisebb-nagyobb területe is beletartozott. December 1. ma Románia legnagyobb nemzeti ünnepe. De hogyan foglaltak állást a két területen élő más etnikumok, nemzetek, például a magyarok, és mennyiben felelt meg valójában az erdélyi és a vajdasági nemzetgyűlés határozata a népek önrendelkezési jogának? Először is nézzük sorra, hogyan vezetett az út a világháborús vereséggel párhuzamosan a román és a szerb nemzetek elszakadó határozatáig.

Az összeomlás

Alexandru Vaida-Voevod, a Román Nemzeti Párt egyik vezető országgyűlési képviselője 1918. október 17-én ismertette a pesti Országházban pártja 12-i nagyváradi deklarációját, melyben a Román Nemzeti Pártnak vindikálta a kizárólagos jogot, hogy a majd’ hárommillió magyarországi románt képviselje, így kétségbe vonva a magyar törvényhozás és kormány jogát a románok feletti hatalomgyakorlásra.

Bár a deklaráció az önrendelkezési jogra hivatkozott, az elszakadás kérdését még óvatosan kerülték. A Monarchiában ekkorra már sorra alakultak meg az ún. „Nemzeti Tanácsok”, többek között a Károlyiék vezette magyar, október 25-én. A Román Nemzeti Tanács megalakulására az őszirózsás forradalom idején került sor, a fővárosi Vadászkürt-szállóban, a Román Nemzeti Párt, illetve a Magyarországi Szociáldemokrata Párt román szekciójának 6-6 tagjából. A Román Nemzeti Tanács eleinte együttműködött a magyarral, sőt Jászi Oszkár nemzetiségi-miniszter a közigazgatást is ezen „spontán társadalmi akció” támogatására szólította fel.

A Vaida-Voevodék ráhatásával spontán szerveződő román nemzetőrséget a Károlyi-kormány tudtával a katonai parancsnokságok finanszírozták és fegyverezték fel – ahogy a magyar nemzetőrséget is, amellyel ekkor még közösen tartották fenn a forradalmak alatt megingott rendet. Előfordult ugyanis, hogy román parasztok feldúlták, vagy elfoglalták a nagybirtokosok földjeit, aminek áldozatul estek a magyar tulajdonosok mellett a Román Nemzeti Párt számos vezetőjének, valamint a balázsfalvi és nagyváradi görög katolikus érsekségek birtokai is. A román vezetők november folyamán egyre inkább igyekeztek a népmozgalomnak nemzeti irányt adni, amit megkönnyített, hogy a nagybirtokok négyötöde magyar volt, a háború idején „kiszipolyozó” közigazgatás és az erőszakszervezetek túlnyomó többségben pedig magyarok által működtettek.

A Román Nemzeti Tanács elérkezettnek látta az időt, hogy fokozatosan átvegye a helyi közigazgatást az ország románlakta vidékein. November 9-én ultimátumot adtak át a Károlyi-kormánynak, ebben a 14 erdélyi és 9 szomszédos vármegye teljes, Békés-, Csanád-, és Ugocsa-vármegyék pedig egyes területeire a „teljes kormányzói hatalmat” kérték, elutasítás esetén minden további együttműködés megszakítását helyezték kilátásba. Leszögezték ugyanakkor, hogy ezen „román impériumon” más népekkel szemben tiszteletbe fogják tartani a wilsoni elveket.

Másnap, november 10-én a Iaşiba igyekvő küldöttségük a román királyi hadsereg beavatkozását kérte, I. Ferdinánd román király ezen felbátorodva pedig proklamálta „az összes román egyesítését egy szabad és hatalmas államban”. Ezzel párhuzamosan a magyar kormány együttműködési szándékát jelezve 13-án Aradra küldte Jászit, aki előállt a híres „Keleti Svájc” tervezetével, amely széleskörű önállósággal bíró kantonok révén oldotta volna meg az erdélyi nemzetiségi kérdést. Engedményként elismerte a tanács által átvett közigazgatást a főispáni és kormánybiztosi szinteken, de javasolta, hogy ezen kívül a régi hivatalnoki kar maradjon, és a Román Nemzeti Tanács küldjön képviselőt a magyar kormányhoz. Jászi emellett a személy- és vagyonbiztonság garantálását is elvárta az immár elismerten hatalmi centrummá váló tanácstól, de garanciát kért arra is, hogy nem veszik igénybe Románia katonaságát.

Elkéstünk az ajánlatokkal

A föderációs tervezet azonban bármilyen szépnek is hangzott, 1918-ban már nem volt elég a románoknak. Jászi tárgyalásaival egyidőben kötötte meg Károlyi a hírhedt belgrádi konvenciót, amely Magyarország egyharmadát, köztük Erdély jelentős részét juttatta a fegyverszüneti vonal mögé. A román hadsereg be sem várva a hírt, már november 12-én megindult, hogy birtokba vegye a területet. A bevonulók a román lakosságnak nyújtandó segítségre és a bolsevizmus veszélyére hivatkoztak. Ezek után nem meglepő, Románia fegyveres támogatásának biztos tudatában a Román Nemzeti Tanács elutasította Jászi ajánlatait.

A magyar kormány még mindig bizakodott: válaszlépésként mindössze a román nemzeti gárdának való fegyverkiszolgáltatást szüntette be november 18-án, de az anyagi támogatástól még nem zárkózott el. A románok elszakadása már 20-án világossá vált, amikor a Román Nemzeti Tanács franciára is lefordított kiáltványban leszögezte szándékukat, miszerint „az erdélyi és magyarországi román nemzet semmi körülmények között sem akar a magyar nemzettel továbbra is bárminő állami közösségben élni (…) az általa lakott területen szabad és független államot létesít”. 21-én pedig nemzetgyűlés összehívását rendelte el december 1. napjára. A Károlyi-kormány válaszproklamációjában demokratikus reformokkal, földosztással és közigazgatási autonómiával igyekezett visszacsábítani a „nem magyarul beszélő” népeket.

Ebben a helyzetben ült össze Gyulafehérvárott a magyarországi románok nemzetgyűlése. A gyűlés 1228 tagjának több mint felét az egyházak, iskolák, egyletek, kultúr- és munkásegyesületek delegálták, míg 600 fő a román választók révén jutott be. A magyar kormány a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermét bocsátotta a gyűlés rendelkezésére és vonatokat is biztosított a képviselők utazásához.

A nemzetgyűlésen három irányzat dominált a Romániával való egyesülés kérdésében. A szociáldemokraták Románia demokratikus átalakulását szabták a csatlakozás feltételéül, a Stefan C. Pop körül tömörülők Erdélynek Románián belüli autonómiájáért álltak ki, míg a nemzetgyűlés többsége a feltétel nélküli egyesülés híve volt. Ez utóbbit támogatta az egyház mellett a Román Nemzeti Párt Alexandru Vajda-Voevod, és az 1944-es rémtetteiről ismert Iuliu Maniu vezetésével.

A nemzetgyűlés végleges határozata az azonnali csatlakozást mondta ki, de „az új román állam alapvető elveként” egy sor demokratikus követelést is tartalmazott, mint a teljes nemzeti szabadság az itt élő népeknek, sajtó- és egyesülési szabadság, agrár- és választójogi reform. A döntés kapcsán a románok erdélyi számbeli többségükre hivatkoztak. A Gyulafehérvár utcáin összegyűlt százezres tömeg éljenezve fogadta a csatlakozási határozatot kihirdető szónokokat. Az egyházi és nemzeti dalokat éneklő sokaság román, antant és vörös zászlókat lobogtatott.

A nemzetgyűlés egy 200 fős újjáalakított Román Nemzeti Tanácsot választott, amely pedig Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent) alakított. Amíg Romániával nem rendeződött a helyzet, addig ez a két szerv volt Erdély parlamentje, illetve kormánya. A román hadsereg csak december közepére érte el a Belgrádban kijelölt demarkációs vonalat (aminek Gyulafehérvár még így is a magyar oldalán maradt), így a Maniu vezette 15 fős kormány Nagyszebenbe tette székhelyét. Ferdinánd király december 11-én ünnepélyes külsőségek között Bukarestben átvette, majd 26-án kihirdette a gyulafehérvári határozatot, így Erdély és Románia egyesülése utóbbi részéről is hivatalossá vált.

Az egyesült Románia végleges megszervezéséig Erdély az említett törvényhozó és végrehajtó szerveivel autonómiát kapott, de Bukaresté lett a külügy és a hadügy mellett a vasút-, a gazdaság-, és postaügy. A központi kormányba emellett meghívták a Román Nemzeti Párt három tagját is. 1920-ra azonban az „Ó-romániai” kormányzat kivette az országos hatalmat az erdélyi románok kezéből.

„Ellen-nemzetgyűlés”

Az erdélyi magyarok december 22-re, Kolozsvárra hívták össze a Magyar és Székely Nemzeti Tanácsot, a gyulafehérvári ellensúlyozására. A több tízezer résztvevő között voltak bánáti svábok és elszórtan román szocialisták is, akik „nem akartak román imperialista elnyomás alá kerülni”. A magyar nemzetgyűlésen szintén fölmerült egy önálló erdélyi köztársaság terve, Jászi kantoni beosztása alapján. A gyűlés végül egy demokratikus Magyarország keretein belül határozta meg Erdély hovatartozását, minden nemzet számára egyenjogúságot és autonómiát adva.

A kolozsvári nemzetgyűlésnek volt egy hatalmas hátránya. Nem állt mögötte ugyanis olyan erő, ami foganatot szerezhetett volna a határozatnak. Erdélyt ekkor (a Kratochvil Károly parancsnoksága alatt gyülekező székely haderővel együtt) maximum 3-4000 hiányosan felszerelt katonaság védte, míg a Maros túlpartján 40 000 román katona várta a parancsot, hogy meginduljon az ország szíve felé.
Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a román hadsereg a demarkációs vonal átlépésére készült: 15-én meg is indult a Szatmárnémeti-Arad vonal felé. A magyar kormány Vix kérésére, a vérontás elkerülése végett nem fejtett ki ellenállást. December 24-én Gherescu ezredes vezetésével a román hadsereg bevonult Kolozsvárra – pontosan 70 évvel azután, hogy 1848 Szentestéjén Bem tábornok elfoglalta a császáriak és románok által megszállt várost.

A Medgyesen összeülő szász nemzetgyűlés 1919. január 8-án, némi ingadozás után szintén kimondta a Romániával való egyesülést. A román hadseregnek ezután nem lehetett megálljt parancsolni: mint közismert, 1919. augusztus 4-én Budapestre is bevonultak, de egyes egységeik még Győrt/Hegyeshalmot is megszállták.

A mai határokat Trianonban véglegesítették. A Romániának juttatott 103 000 km²-es terület 5,2 milliós lakosságának 53,8%-a volt román, 31,6%-a magyar, míg 10,7%-a német (az 1910-es népszámlálás alapján). December 1. napja 1990 óta Románia hivatalos nemzeti ünnepe. A „Nagy Egyesülés Napját” Románia-szerte katonai felvonulások, hivatalos állami megemlékezések, tömegfelvonulások jellemzik. Az utóbbi időkben azonban az ünnepnap a „minden román egy államban” eszme jegyében telik, ahol a nemzetgyűlésre emlékezés másodlagossá válik és már a kisebbik román állam, Besszarábia (a mai Moldova) csatlakozását propagálják a gyulafehérvári és más felvonulók.

A jugoszlávok ál(la)ma

Az első világháború végén hirtelen elérhető közelségbe kerülő minden délszlávot tömörítő államhoz jelentős, addig a Magyar Királysághoz tartozó területek „kellettek”. Az autonóm Horvát-Szlavónország 1918. október 29-i kiválását a 800 éves államközösségből rögtön elismerte a magyar kormányzat, de a fő kérdés az volt, hogy a Délvidék szerbjei mikor lépnek a cselekvés útjára, ami adott esetben Magyarország területi épségét is veszélybe sodorhatja.

Bánság, Bácska és Dél-Baranya a korabeli Európának nemzetiségileg legtarkább vidéke volt, és az ma is. Tiszta etnikai területeket elkülöníteni szinte a lehetetlennel volt határos. A magyar, a német és a szerb nemzeti tanácsok eleinte itt is együttműködtek, sőt a rendfenntartásból szerb hadifoglyok és német katonák is kivették a részüket.

A szerb hadsereg 1918. november 7-19 között vonult be a később Vajdaságnak nevezett területre. A közigazgatás leváltását és a „rendcsinálást” azonnal megkezdték, és elzárták a közlekedést Magyarország felé. A Károlyi-kormány tiltakozó táviratát – ugyanis ezek már ellentétben álltak a belgrádi egyezménnyel – Franchet d’Esperey tábornok válasz nélkül hagyta.

Az 1918. november 25-én, Újvidéken összeülő „népszkuptsina” kimondta a terület elszakadását Magyarországtól és csatlakozását a Szerb Királysághoz. Azonban az egybegyűltek összetétele egyáltalán nem képezte le a Vajdaság etnikai viszonyait. A 757 fős Újvidéki Nagy Nemzetgyűlésnek 578 szerb, 84 bunyevácz, 62 szlovák, 21 ruszin, 6 német, 3 sokác, 2 horvát és mindössze egy magyar tagja volt. Így a nemzetgyűlés több mint 99%-a szláv, azon belül is 88%-a délszláv volt. Az 1910-es népszámlálás alapján pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz kerülő magyarországi terület (Bácska, Bánság, Baranya egyes részei és a Muraköz) másfélmilliós lakosságának többsége (30%) magyar volt, és a nemzetgyűlés 76%-nyi szerbjével ellentétben a lakosságnak csak a 25,3%-a volt szerb. Jelentős volt még a német (20,1%) kisebbség is.

A szerbet kivéve tehát minden ott élő nép alul volt reprezentálva a népgyűlésen, ami így közel sem tekinthető az önrendelkezési elv betartásának. A megszállt területnek csak az északi és keleti határai voltak képlékenyek a békekonferenciáig. A nagyszerb eszme 1918. december 1-jén győzött: Belgrádban végre kikiáltották a minden délszlávot egy államban tömörítő, de szerb dominanciájú Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Ezzel a Vajdaság elszakadása két évtizedre befejezetté vált.

Csernus Szilveszter
A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és műödtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.
múlt-kor - MTI
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
MTI Hírfelhasználó