Orfeo és Orfeo
Nagyívű szónoklatot intézett a nemzethez Alföldi Róbert. A várt siker ezúttal sem maradt el: citálják és cibálják.
2016. július 10. 10:39

Előre jelzem, hogy a mai magyar vitakultúránk párbajkódexében az van napirenden, hogy aki igyekszik nem elveszíteni a fejét, azt lenyakazzák. Nálunk ugyanis semmit sem lehet anélkül elemezni, hogy egyik vagy másik szekértábor teljes vehemenciával neki ne rontana a megszólalónak, de esetleg mind a kettő. Hát még, ha eleve indulatkeltés a szándék. Sejtelmem sincs. Kiderül.

Nagyívű szónoklatot intézett a nemzethez Alföldi Róbert. A várt siker ezúttal sem maradt el: citálják és cibálják aszerint, mely fórum melyik oldalán foglal helyet a szabadságjogok értelmezése körüli ideológiai lövészároknak. Retorikai tekintetben semmi kivetnivalót nem találni az orációban, a felszólaló még a meggyőzés olyan, nagy hatótávolságú fegyvereit is bevetette, mint a személyes érintettség bátor bevallása, és ami ennél is merészebb húzás: a rokonszenvkeltés bizonyos magánéleti tragédiák fölemlegetésével. A hallgató/olvasó/néző ilyen esetben mit tehet egyebet: a rétor pártjára áll a sebezhetőség, a veszteségérzés mindenkitől tiszteletet követelő, egyetemleges megindultságában. Ahol halált emlegetnek, ott minden más kérdés súlyát veszti. Könnyűszerrel átcsusszanhatnak hát az apró csúsztatások.

Magam is szabadkozva ragadok tollat. Mindenekelőtt is sohasem kívántam a rendező lelki életével bíbelődni, a nemi identitásával meg még annál is kevésbé. Művészembert a művészeti megnyilvánulásai alapján ítéljen meg a szélesebb közönség, helyezzen el értékskáláján a köztudat. Kritikus voltomban nem egyszer állást foglaltam működése kapcsán. Volt, hogy lelkesített, még többször ingerelt – elemző tárgyú írásaimban hangot is, indoklását is igyekeztem adni mindannak, amit munkássága kiváltott bennem. Így van rendjén: a művész dolga, hogy hatást keltsen, a műítészé meg az, hogy a lehető leghiggadtabban elemezzen katarzist, froclizást, humbugot és döbbenetes élményt. A művésszel való ebbéli hivatalos összeköttetésünk nem is eredményezett olyas, alpári üzenetváltásokat, amelyekre Thália más papjai és ministránsai ragadtatják magukat nem is oly ritkán. Ez is így van rendjén: ki-ki végzi a maga dolgát, a maga neveltetése, igénye, érzelmi intelligenciája és önuralma szerint.

Csakhogy legutóbbi föllépésével Alföldi nyilvánosan lemondott a minden művészembert megillető mentelmi jogáról. Nem a művészet nyelvén, de hangsúlyosan privát érintettként fogalmazta meg zavarba ejtő nyilatkozatát, amelyhez művészi pályafutása és ismertsége csupán felhatalmazásul szolgál. És ebben a pillanatban le is hullt a maszk. Csalódnom kellett Alföldi profizmusában.

Nem más, de maga Sík Sándor írja, hogy a művész nem csupán megteheti, hogy művének esztétikai keretében gyónásként megvallja az élet minden konfliktusát, de kötelessége is ez éppúgy, ahogy a gyónó sem titkolhatja el legbensőbb motivációit. Ami a többségétől eltérő szexuális beállítottság kérdéskörét illeti: elég csak egyet elolvasnunk André Gide, Yves Navarre és más érintettek irodalmi vallomásai közül; belelapoznunk Mednyánszky báró följegyzéseibe, hogy elénk táruljon nemi szerepükkel az átlagosnál jóval többet viaskodó embertársaink kereszthordozó vívódása, életre szóló passiójárása. Már aki vívódik, nem pedig ágál. Á propos passiójárás. A világ legmegrendítőbb Jézus-filmjét jegyző Pasolinit szántszándékkal említem az utolsó helyen: amit az Olajban megenged magának, az maga is szétfeszíti a művészi átszellemítés kereteit, és inkább terapeutáért kiált.

Akárcsak Alföldi Róbert bizalmaskodása, amellyel apukájának szólítja a székesfőváros főpolgármesterét. Ami legyen a kettejük, na jó, analitikus közbeavatkozását is idevéve a hármójuk gondja (már az ősszel sem voltam biztos benne, vajon Alföldi a legkiválóbb specialistára bukkant-e Sarastro doktor személyében, Varázsfuvolájában). Abba a parttalan vitába sem kívánok belészállani, kellően reprezentáltak-e közgondolkodásunkban, színpadainkon, filmvásznon és a képernyőkön az úgynevezett szexuális kisebbségek. De a keresztény szeretetparancsra való hivatkozás ebben a túlhabosított hajcihőben egyáltalán nem vall jó ízlésre. És nem az elmondottak miatt.

Hanem a körülmények okán.

Alföldi vérbeli színházi ember, tehetséges és rutinos teátrista. Tudnia kell, hogy a díszletezés, a szituálás mennyire döntő egy üzenet célba juttatásánál. Ráerősíthet egy gondolat önértékére, de súlytalanná is teheti. És szerény megítélésem szerint ezennel alaposan mellényúlt a helyszín kiválasztásakor. Elmondhatta volna ugyanezt a gondolatmenetet úgy is, hogy közben minden körülmény csak tetézi fenyegetettségét: esernyők hevenyészett oltalmában, mint anno Demszky, embertelen indulatok kereszttüzében. Hősként dacolva a sorssal, elveiért. Kockázatvállalón, bátran. Vagy – alternatív forgatókönyv – lefegyverző őszinteséggel, smink nélkül szemünkbe fröcskölve ama veszteséget, amire szónoklata végén, kissé homályos utalások formájában hivatkozott. Megsemmisítőn. Hisz fenyegetettségről, megalázottságról, másodrendűvé alázó bánásmódról szólt. És a végén – ha jól dekódoltam – gyászról. Orfeo panaszát hallhattuk Orfeóért – ha helyesen értelmeztem; a művész a beszédben ezúttal kissé metaforikus lantot pengetett.

Miközben egy fél BAZ-megyényi szivárványszínekben tündöklő, cicanadrágos ifjonc riszálta magát köröskörül, vagy éppen provokálta a bámész járókelőket.

Ez az elem tett végképp tanácstalanná, miként is értékeljem megindítónak szánt feltárulkozását. Tanácstalanságom pedig régen nem a szónoknak, még csak nem is lelkiismeretünkre apelláló intelmeinek szól. Hanem az egész másság-jelenségnek. Hisz már a neve is! Lehet-e önazonos, magával megbékélt az, aki mindenáron a másokkal szembeni különbségét teszi meg önértékelése alapjául, és folyton azt hangsúlyozza egész addig a fokig, hogy azzal már a nem másokban kelt bűntudathoz hasonló, diszkomfort érzést? Aki élettragédiáját, üldöztetéseit és sebzettségét akként emelné tragikus magasságokba, hogy ezenközben félpucéran kelleti magát a főutcán? Komolyan gondolják, hogy lelkük mélyén ilyenek: tiritarkák, ledérek és émelyítően giccsesek? Vagy ez csupán áldozati kosztüm? Az emberi méltóság harcosainak tógája-talárja? Talány. Az ellenben nem csoda, ha jóérzésű ember – függetlenül vallási, politikai, és igen: nemi hovatartozásától is – berzenkedik közéjük vegyülni. Neonszínekben tündöklő Tisztelt Uraim, Hölgyeim és Egyéb Hovatartozású Feleim! Ezen kellene alaposan elgondolkodnunk. Ugyanis kilóg a – lóláb.

Marton Árpád író, újságíró, mediahorizontblog.hu
  • EURO-2020 - Nyolcvannégy percig tartott a müncheni csoda
    A magyar válogatott hiába vezetett kétszer is, végül 2-2-es döntetlent játszott a német csapat vendégeként Münchenben a részben budapesti rendezésű labdarúgó Európa-bajnokság csoportkörének szerdai zárásán, így negyedikként zárt a csoportjában, és kiesett.
  • Magyarország fényekben
    Magyar nemzeti színekkel világított az ország a Németország-Magyarország labdarúgó-mérkőzés alatt 2021. június 23-án.
  • Orbán Viktor: az Európai Bizottság elnökének közleménye szégyenletes
    "Az Európai Bizottság elnökének közleménye szégyenletes, mert valótlan állításokra épül. A nemrég elfogadott magyar törvénytervezet védi a gyermekek jogait, garantálja a szülők jogait, és nem vonatkozik a 18 éven felüliek szexuális orientációval kapcsolatos jogaira, így semmilyen diszkriminatív elemet nem tartalmaz" - áll Orbán Viktor miniszterelnöknek az MTI-hez eljuttatott nyilatkozatában.
MTI Hírfelhasználó