Válaszok a kívülállóknak
Megszólal az igazi pedagógus is
Folyik a parttalan, végeláthatatlan ellenzékgenerált vita a magyar oktatásról, aminek alig leplezett célja a kormányellenes propaganda.
2016. április 4. 07:40

Somogyi János nyugalmazott ügyvéd Tanárok és pedagógusok című cikkére nem tudok nem reagálni (Magyar Idők, március 23.). Egyrészt egyetértek vele abban, hogy a „tanszabadság” bajnokai valójában igen távol állnak a mai iskola világától, és külön köszönöm, hogy szóvá teszi bizonyos tanárok órai visszaéléseit. Módszertani tanácsai viszont nem sokat segítenek nekünk, gyakorló pedagógusoknak. Arra mégis jók, hogy néhány tényleges problémára felhívják a figyelmet, és elindítsanak egy mindenképpen hasznos párbeszédet pedagógusok és nem pedagógusok között.

Az idegennyelv-tanítás kérdéseivel foglalkozzanak azok, akik ehhez értenek. Magam a szerző által felvetett három témára szeretnék kitérni: 1. szeretet, 2. érdekes előadásmód, 3. büntetés.

A 34. évet töltöm pedagógusi pályán, de szomorúan látom, hogy akár a liberális, akár a konzervatív kívülállók szólalnak meg, a „szeretet” bűvös szavát vágják a fejemhez, anélkül, hogy az ehhez tartozó másik bibliai fogalom, az „igazság” elhangzana. Ha bármelyiket kijátsszuk a másikkal szemben, bajok vannak.

Régi nagy tanáregyéniségekkel én is tudok példálózni. Velük vélik megmagyarázni, hogy nem kell a gyerekeket büntetni, ha van „felkészültség, rátermettség, kiváló előadásmód”. Csak azt felejtik el, hogy azok a nevelők milyen munkafeltételek között tették a dolgukat, és milyen körülmények között vagyunk mi pedagógusok. A békebeli középiskolai tanár legfeljebb három órát tarthatott egyfolytában törvény szerint, utána feltétlenül lyukasóra következett, és nem délután négy körül szédült ki a nyolcadik órájáról. Ha én meglobogtatnám a tankönyvet, hogy „ezt nem kell megtanulni”, másnap a szülők bejönnének az iskolába, hogy miért vásároltattuk meg velük. Érdekes, hogy a szerző által említett lenyűgöző előadó éppúgy biológia szakos volt, mint az én tanárom, akinek az óráján meg tudtuk jegyezni a tananyagot. Vajon a matematika, a magyar nyelv és a kémia tanára megtehette volna ezt ugyanígy?

A szerző bizonyára csak azt akarta kiemelni, hogy megfelelő módszerrel nagyon meg lehet szerettetni a témát, és meg lehet könnyíteni a diákok dolgát. Én viszont azt fűzném hozzá, hogy kíváncsi lennék, a régi nagy tanáregyéniségek hogyan találnák fel magukat a mai körülmények között. Ismertem olyan kollégát a 80-as években, aki elaludt a saját óráján, mégsem lett belőle botrány. Mások voltak az emberek…

Tanítottam irodalmat, nyelvtant, történelmet, hittant, társadalomismeretet; voltam tanár általános iskolában, különféle szakközépiskolákban, 4, 6 és 8 osztályos gimnáziumban, a felnőttoktatás néhány változatában, működtem osztályfőnökként és kollégiumi nevelőként, tanítottam magyarra idegen anyanyelvűt, tartottam egyetemi előkészítőt és fakultációt, korrepetáltam lemaradókat, és tettem mindazt, amit rám bíztak.

Talán tudok érdekesen és gyermeknyelven beszélni, ha le tudtam kötni egy 400 fős általános iskolás közönséget megadott történelmi témáról; olyan gyerekekről van szó, akik még nem tanultak történelmet, és akikkel akkor találkoztam először. Soha nem láttam még olyan figyelő tekinteteket és leesett állakat! De a szemem sarkából azokat a kisdiákokat is észrevettem, akiknek még az is nehezükre esett, hogy fél óráig megüljenek. Nem hiszi el a kívülálló, hogy a pedagógusnak mekkora energiájába kerül a küzdelem a sokféle adottságú gyermekkel!

Sok minden voltam, de sajnos szociálpedagógus és gyógypedagógus nem vagyok. Pedig úgy látszik, annak kellene lennem. Liberális oktatási nagyjaink jóvoltából mindenki mindenhová integrálva van, és így mindenkit, kiválót és lemaradót egyaránt lehúznak a körülmények. Igen sok a különböző sajátos nevelési igényű diák, és kevés az ilyen irányú pedagógusképzés. Ha Németh László ma élne, és ismét felméréseket végezne a „Medve utcai polgáriban”, döbbenetes eredményre jutna a gyermekek testi és mentális egészségét illetően. Ha nekünk, anyanyelvtanároknak nem hisznek, kérdezzék meg a testnevelőket.

A média által nevelt gyermeket már nem lehet a régi eszközökkel nevelni. Aki szinkronizált filmen tanulta az anyanyelvét, annak nemcsak az írás és olvasás, hanem már a beszédészlelés is probléma. Lehetne még sorolni a szemrontó tableteket és képernyőket, a fülrontó fülhallgatókat, a mozgáshiányra nevelő mindenféle eszközöket, a figyelem- és memóriazavar megannyi forrását. A gyermeknek már az anyaméhben károsodik az idegrendszere a külső behatásoktól.

Erről miért nem beszél a közvélemény? Higgyék el, kedves kívülállók: azok a tanárok, akik maguk is szülők, ismerik gyermekeiket és saját koruk szellemiségét, eleget törik a fejüket, vajon mi érdekes a mai agyonszórakoztatott gyerek számára! És vajon mi érdekes nem egyszer, hanem tartósan! Ebben kellene őket segíteni!

A büntetés és fegyelmezés nagyon összetett probléma. Arról nem beszél senki, hogy fejkvótáért és tankötelezettségért hány olyan diákot takargatunk és melengetünk, akiket a nagy tanáregyéniségek idején már régen kitettek volna az adott iskolatípusból. Arról sem, hogy a diákönkormányzatok milyen erőt jelentettek, maguk a tanulók milyen eredményesen és milyen öntudatosan tudták fegyelmezni egymást.

Nagyon örvendetes, hogy vannak még konzervatív értékeket valló emberek, akiket érdekel az iskolaügy. De vajon a konzervatív értékeket lehet-e liberális módszerekkel és liberális jogi környezetben átadni? Ezen kellene együtt gondolkodni.

Goór Judit

A szerző tanár

---------------------------------------------------

Kedves Tanárnő!

Köszönöm az írásomnak szentelt megtisztelő figyelmét. Nincs különösebb vitám önnel, nem gondolom, hogy manapság könnyű helyzetben lennének a gyermekeket lelkiismeretesen nevelő tanárok, oktatók. Az általam említett problémák létét ön sem vitatja, bár a szeretet és az igazság fogalmát összekapcsolja. Szerintem viszont a nevelés alapfeltétele a szeretet, ami nélkül nem lehet eredményt elérni. Az iskolában sem. Ehhez képest a gyermekek szeretetének fontossága minimális szerepet kap a pedagógusok képzésében és az iskolák oktatási-nevelési gyakorlatában.
Szívélyes üdvözlettel:
Somogyi János

--------------------------------------------------------

Tanárok és pedagógusok

Folyik a parttalan, végeláthatatlan ellenzékgenerált vita a magyar oktatásról, aminek alig leplezett célja a kormányellenes propaganda. A Tanítanék mozgalmár zsoldosai azt hirdetik, hogy az „oktatás szabadságáért” szállnak síkra, de valójában csak a pedagógusok hergelése, az utcai tüntetések, sztrájkok szervezése érdekli őket, a valóban meglévő gondokról a kormányzattal tárgyalni sem akarnak. Nem csoda, hiszen hazánkban tanszabadság van, legfeljebb a tanrendben az 1919-es „patkánylázadás” nem dicső Tanácsköztársaságként, az ’56-os forradalom és szabadságharc nem ellenforradalomként szerepel.

Az sem véletlen, hogy ezek a mozgalmárok mindig a magyar nemzeti ünnepekre (március 15., október 23.) hívják tüntetni az utcára híveiket. Jelezni akarják ezzel is, hogy nekik ez a nap nem ünnep. Ilyenkor sem büszkék a magyar identitásukra, ha van nekik, a magyarok nemzeti hőseire, mert talán számukra nem is azok.

A diákokról kevés szó esik. Legfeljebb csak a túlterheltségüket emlegetik a diákság megnyerése végett. Pedig lenne miről értekezni, különösen, ami a pedagógusi nevelési módszereket illeti. Sok pedagógus elég kényelmes, és a tanulók nevelése során a leghatékonyabb eszközről, a szeretetről hajlamos megfeledkezni. Pedig szeretet nélkül legfeljebb csak idomítani lehet, vagy még azt sem. Sokkal egyszerűbb viszont büntetni vagy büntetéssel fenyegetőzni.

A szolnoki Széchenyi Istvánról elnevezett gimnáziumában nyílt kormányellenes agitáció folyik a tanórákon, egyes pedagógusok például történelemórán ismertetik és kommentálják a nevezetes 25 pontot. De azért már szaktanári figyelmeztetés jár, ha a diák kommentárt fűz (poénkodik) az órán elhangzottakhoz, vagy engedély nélkül beszélget. A diák ne érezze jól magát, ne nevessen az iskolában. Hátra tett kézzel, fegyelmezetten, némán csüggjön a pedagógus ajkán. Pedig le lehetne kötni a tanulók figyelmét más módon is, mint büntetéssel. Szakmai felkészültséggel, rátermettséggel, kiváló előadásmóddal átadni a tudást a diáknak.

Hajdanában a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium biológiatanára, Körtvélyessy László úgy kezdte az első biológiaóráját, hogy elővetette a tankönyvet, és közölte, hogy ez az a könyv, amit nem kell megtanulni. A tankönyv öl, butít és nyomorba dönt, mondta, ami akkortájt az alkohol szlogenje volt. Erre még a megátalkodottan rossz gyerek is felkapta a fejét, de Laci bácsi azzal folytatta, hogy aki az óráján odafigyel, és az órán hallottakat feleléskor visszaadja, az megkapja az ötöst. Még a legcsintalanabbak is úgy okoskodtak, hogy ez milyen jó, hiszen nem is kell tanulni, csak órán odafigyelni a tanárra.

Laci bácsi kiváló előadó volt, még a virág bibéjéről is úgy tudott beszélni, hogy arra nem lehetett nem odafigyelni. Körtvélyessy tanár úr nem maradt sokáig a gimnáziumban, mert kinevezték a tanárképző főiskola módszertani tanszékére a leendő tanárokat oktatni arra, miként kell a diákoknak a tudást átadni. Napjainkban Körtvélyessy tanár úrnak vajon hány hallgatója van a tanári pályán? Az is több mint furcsa, hogy a nyolc éve igazolt versenyzőként vízilabdázó gimnazistának, aki naponta kétszer edz (reggel és délután-este), a hétvége egyik napján az egyesület ificsapatában, másik napján az egyesület felnőtt ob I/B csapatában játszik, testnevelésből hármas (közepes) érdemjegyet írtak a bizonyítványába.

Persze ha a diák az iskolai tornaórán, a reggeli edzés után, a délutáni edzés előtt, lagymatagon teljesíti a 2000 méteres síkfutást, vagy elvicceli az ugrókötelezést, és mindez többet nyom a latban, mint a vízilabdás napi kétszeri kemény edzés és a hét végi meccsek, sőt, az iskola színeiben szerzett diákolimpiai, megyei úszóbajnoki eredményt nem is említve, akkor nem lehet apelláta a hármas osztályzat miatt. Szó eshetne még arról is az oktatási reform kapcsán, hogy vajon mennyire célszerű a középiskolákban két idegen nyelvet oktatni heti három-három órában, mert garantáltan biztos, hogy így egyik idegen nyelvet sem lehet elsajátítani, még alapfokon sem, nemhogy a középiskolai elvárás szerinti középfokon.

Sokkal hatékonyabb és célszerűbb lenne csak egy idegen nyelvet oktatni, de azt legalább heti hat-nyolc órában, és akkor már esélye lenne a diáknak a sikeres középfokú nyelvvizsgára is. Hacsak nem az a cél, hogy a diák ne tudjon megtanulni egyetlen idegen nyelvet sem az iskolában. Legfeljebb iskolán kívül, pénzért, különórákon. Hasonlatos ehhez Romániában a magyar gyerekek románnyelv-oktatása. Az iskolai oktatás részeként szinte kizárt, hogy a magyar diák megtanuljon románul, noha többszöri magyar kérés és román államfői ígéret ellenére az iskolában nem hajlandók idegen nyelvként tanítani a román nyelvet, hanem úgy tesznek, mintha a magyar gyerekek anyanyelve a román lenne. De úgy sem lehet idegen nyelvet megtanulni, hogy az általános iskola 5. osztályába járó tanuló ugyanabban az iskolában az előző négy évben először angolul, azután németül tanult, ötödikben már franciául, mert az iskola nyelvtanári lehetőségei így alakultak.

Lennének tehát valós megbeszélni való oktatási problémák is. Mindez azonban a kockás inges mozgalmárokat és pedagógusokat nem érdekli. A kockás mozgalmárok csak balhézni, sőt kormányt buktatni, a kockás pedagógusok inkább szakmai felügyelet nélkül csak kényelmesebben dolgozni, élni szeretnének.

Somogyi János

A szerző nyugalmazott ügyvéd

magyaridok.hu