A hatalmából kiebrudalt Gy-ben fortyog a gyűlölet. Sértődöttsége – hogy korábbi döntései okán felelősségre kívánják vonni – végtelen. A pixisből kicsöppen filozófusok is bosszúért lihegnek. Mögöttük azok a százak, akik a nyolcéves lenyúlások paradicsomából kirekesztve revansra készülnek. Kuncze Gábor a Szabadelvű Polgári Egyesület (SZPE) új elnökeként kíván visszatérni a politikai életbe, mint „liberális” revansista. Káröröm önti el hasonszőrű ismerőseim arcát minden országunkat ért Európa Bizottság-csapás – majd azt írtam, hogy NATO csapás - hallatán. Személyes sértettségüket kozmikussá stilizálják. Képtelenek eddigi önmaguk fölé emelkedni. Az emberségig, a patriotizmusig.

„Hogyan kell a Politikával foglalkozni?” – teszi fel 2400 évvel ezelőtt a kérdést a cinikus iskola megalapítójaként ismert Antiszthenész. Válasza: „Tégy vele úgy mint a tűzzel, ... ne menj hozzá nagyon közel, mert megégsz, nagyon messze se, mert megfázol.” A fentebb említettek annyira elmerültek a politizálásban, hogy teljesen kiégették magukból mind a patrióta, mind az emberség értékeit.

Ha már a görögöknél tartunk, Platón meggyőződése is ide kívánkozik. Észrevétele szerint nem csupán magához a dologhoz - esetünkben hazánk ügyeihez - szükséges pozitív hozzáállás. A közügyek állásának, sorsának megvitatása személyek közt végbemenő folyamat, ezért – így Platón - szükséges a partnerrel szembeni jóakarat (eunoia) is. A Gorgiász címet viselő dialógusában mutatja meg, hogy a Szókratész és Kalliklész közti vita során azért szakad meg a valódi kommunikáció, mert Kalliklész képtelen jóakarattal viszonyulni vitapartneréhez. Tehát igazi, termékeny gondolatcsere csak ”jóindulatú ellenvetések” (eumenészisz élegkhoisz) formájában vezethet eredményre.

Valami hasonlót üzent a minap Szájer József is Neelie Kroes-nak, amikor azt írta: „Kérem Önt, hogy légből kapott, alaptalan, kettős mércével mérő nyilatkozatokkal ne rombolja a magyar emberek hitét a közös Európa eszméjében!”

Mindezek után ismét csak múlt heti írásunk hőséhez, a The Independent legendás közel-keleti tudósítójához, Robert Fiskhez fordulunk.


Nézzék meg jól e fotót! Ez maga Robert Fisk 2001. novemberében, valahol Afganisztán határvidékén. A vele ott megesettekről így kezdi tudósítását:
„Előbb hadonászni kezdtek. Mi „Szalaam aleikum”-mal – Béke áldása rajtatok”-kal - köszöntünk, aztán elzúgtak az első kövek az arcom mellett. Egy gyerek megragadta a csomagomat. Majd egy másik is nekiesett. Eztán valaki hátulról fellökött. Majd egy fiatalember eltörte a szemüvegem és a markában lévő kővel az arcom s fejem kezdte verni. Nem láttam a homlokomról a szemembe folyó vértől. És ekkor mindent megértettem. Nem hibáztathatom őket (I couldn't blame them) azért, amit velem tesznek. Ha én is Kila Abdullah-i afgán menekült lennék a Pakisztán-Afgán határ közelében, magam is ezt tenném Robert Fiskkel. (I would have done just the same to Robert Fisk ) Vagy bármelyik nyugatival, akit itt találok. Hát ezért tudósítok az engem ért terror és az erőszak szülte felháborodás néhány percéről, melyet vérezve és állatként ordítva éltem át, mert száz és száz, vagy már ezernél is több ártatlan civil esik az amerikai légicsapások áldozatául Afganisztánban, midőn a „Civilizáció háborúja” pusztítja és nyomorítja a kandahári pastukat, rombolja le házaikat azért, mert a „jónak” győzedelmeskednie kell a „gonosz” fölött?!

A menekültektől elszenvedett megverettetésem e szennyes háború minden gyűlöletének és őrültségének a szimbóluma” – vonja le a végső következetetést.

Mi üthetett ebbe a Robert Fiskbe?! – kezdtük egy héttel ezelőtti (Bankárok a Nyugat diktátorai) írásunkat s fejeztük aztán be ugyane mondattal. Nos, kényszerű fordulattal ezen tudósítását olvasva azt válaszolhatjuk: a végsőkig elkeseredett afgán menekültek köve ütött Fiskbe. Azok kövezték meg, akik ügyéért, életéért, biztonságáért emelte fel szavát.

S emeli fel az óta, az elmúlt évtized szinte minden írásában, riportjában, kerekasztal beszélgetésében. Megkövezetten, de nem kiégetten.