Csurka István után nem is egy, hanem két kaszás érkezett, mielőtt a 77. életévéből átfordult volna a következő, a 78. esztendejébe. A két kaszás kijár neki, miután éltének évtizedei alatt annyiszor el akarták kaszálni, és, ha színműveinek hazai, azaz magyarhoni sorsát vesszük alapul, ez évtizedeken át sikerült is.

Csurka nem vala kedvence a Kádár-korszaknak, be is sorolták fél esztendőre a recski munkatáborba 56-os szerepvállalása miatt, kényszerhelyzetben aláíratták fele a III/III-as ügynökség vállalását is, amelyről, az elsők között maga nyilatkozott még a 90-es évek elején, azt is elmondva, hogy a kényszerfogadalomnak soha nem tett eleget, amiért aztán törülték arról a bizonyos listáról, mint „használhatatlan” egyént. Persze ezt ennyivel nem úszta meg, aki az internetes keresőbe beüti a nevét, ott egyesek még most is gargalizálják ügynök-múltját. Joggal, mert a gyakran szilenciumra is fogott termékeny író valóban „besúgó” volt a szónak abban az értelmében, hogy olvasói és nézői ezreinek hangosan „besúgta” a rendszer monopolhelyzetben lévő elvtársait, majd urait és ezek környezetét. Általában a magyar romlást.

Jellemző, hogy most, mikor a két kaszás kórházi ágyán utána suhintott, akkor is a konfliktusok kereszttűzében viaskodott számos ellenlábasával, akik nem tudták és nem akarták elviselni, hogy a harminc budapesti színház közül, amelynek az intendánsi státuszát megpályázta és elnyerte, egy olyan is legyen a magyar fővárosban, amely a Csurka hirdette magyar nemzeti eszme letéteményese.

Huszon és egynéhány esztendeje folyamatosan azt vetették a szemére, hogy írjon színpadi műveket és ne politizáljon, és most, amikor az Új Színháznak akarta szentelni hátra lévő életét – igaz, hogy a politizálást sem hagyta abba -, akkor az volt a baj, hogy „újfasisztaként” mit keres a színpad körül.

Csurka István teljes kiőrlésű életet élt, olyan volt, mint az ilyen lisztből sütött kenyér, amely megőrzi a vitaminokat, a kenyér jó ízét, tápláló erejét, s a jó emésztéshez szükséges rostokat.

Jómagam, illetve mi, erdélyiek barátságát is megízlelhettük, humorába is belekóstolhattunk, magyarságmentő ügyködését nemcsak megismerhettük, hanem vállaltuk is, amikor az otthoni színpadi függöny nem nyílhatott szét és csapódhatott össze darabjainak bemutatói után. Sepsiszentgyörgyi színházigazgatóként a 70-es évek elejétől ismertem. Az 1981/82-es évadban Sepsiszentgyörgyön a Házmestersiratót játszottuk, óriási sikerrel, mindig zsúfolt színházi közönség előtt. Természetesen egyik brassói fellépés után a színházat ezért is feljelentették. Az abszurd elemekkel is megspékelt fordulatos darab bemutatójával kapcsolatosan az volt a „vád”, hogy a sepsiszentgyörgyi színészek a színpadon a magyar Himnuszt éneklik.

Bukarestbe rendeltek, ahol, mintha magából a Csurka-darab abszurd helyzeteiből ihletődtem volna, elmondtam, hogy ezek szerint a magyar Himnusz így kezdődik: Kossuth Lajos azt üzente...A Kossuth-nótát a mi előadásunkban olyan interpretációval kornyikálják, fejtegettem, hogy ha így élünk tovább, az alkohol, a szegénység, nyomor következménye az lesz, hogy „mindnyájunknak” - az egész magyarságnak - „el kell menni” a fenébe, a pusztulásba.

Végül is együtt nevettünk a Színházak Igazgatóságának vezérkarával, akiknek, némi gondolkodás után azért az volt a véleményük, hogy ha a nézőtéren azt hiszik, hogy ez a himnusz, akkor az ugyanannyi, mintha valóban a Himnuszt énekelnék, s ezért, néhány előadás után minden ricsaj nélkül vonjuk ki a műsorrendből, amiről aztán természetesen megfeledkeztünk.

Persze volt valami pláne abban, hogy mi, kortárs drámaként Csurka darabot is játszottunk. Egy vidékinek hitt színház kitörési kísérlete volt ez, ami, hitem szerint sikerült is. Ha Csurka-darabokat otthon nem játszhattak, játsszunk mi! Ezt a luxust a román színpadi szerzőkkel is megengedtük magunknak, mert ebben az esetben azt firtatták, hogy játszunk-e román szerzőtől darabot, vagy nem? Arra már nem figyeltek, hogy a megcenzúrázott eredeti szövegeket mi visszaloptuk, nem egyszer a szerzők ámulatára, és az eredeti változatot játszottuk.

A trükk bevált. Emiatt egyszer sem jelentettek fel, pedig előfordult, hogy a darabhoz Bukarestben hozzáíratott zárójelenetet, amelyben a tengeralattjáró személyzete, halála előtt, táviratban kérte, hogy vegyék fel őket a pártba, egyszerűen kivágtuk.

Csurka nálunk mindig „formában” volt. Bohém, jó humorú, nagyvonalú író, akivel üdítő és pezsdítő volt minden beszélgetés. Több évtizedes ismeretségünk során egyszer zörrentünk össze, egy vodkával bőségesen megöntözött bemutató után. Mégpedig azért – már ahogyan az én emlékezetemben a történet megragadt -, hogy szerző vendégünk váltig azt erősítgette, hogy a lengyel demokráciáért folyó küzdelem a mérce, nem a mi vidéki nemzetiség-mentésünk. A társadalom egészének demokratizálására van szükség, és nem ilyen színházi toldozásra-foltozásra. Én azért erősködtem, hogy a mi „kicsinyes” küzdelmünk és az általános demokratizálódásért folyatott küzdelem nem kizárja, hanem felerősíti egymást. A rész-és egész viszonyáról van szó.

Hát, hogy is mondjam, a jelenet záróakkordja nem igényli a nyomdafestéket.

De harag, neheztelés köztünk soha sem volt.

Veszprémi bemutatónk után egy harminc literes hordó bort hengergettetett be a balatonparti Annabella szálló egyik szobájába. Más alkalommal családostul vendégelt meg a balatonedericsi kastélyában, ahol színészöccse, Laci egy nyolckilós pontyot filézett a nagy vendégsereg számára. Gurgulázó nevetése most is a fülemben cseng, amint azt meséli, hogy Moszkvában, a Magyar Kultúra Hónapjának szerzővendégeként ezer bilétát kért a lovarda pénztáránál. A Tarasz Bulba bajszú szelvényárus mikor végre megértette, hogy valóban ezer papírfecnit kér és fizet, nekifogott tintaceruzával egyenként kitölteni a papírokat. Aztán megegyeztek, hogy félnap múltán visszatér a lovardához átvenni a bilétákat.

Bennem ezek az emlékképek élnek róla, olyan életszerű elevenséggel, mint ami a témakezelésére, felpörgetett párbeszédeire, humorára jellemző.

Én hinni merem, hogy most már egy más dimenzió színházi intendánsaként játszani fogják darabjait, amelyek a kortárs magyar drámairodalom élvonalát képezik. A két kaszás – 77 év – ugyanis nemcsak utána suhintott, hanem, reméljük, rendet is vágott azokon az ideológiai meredélyeken, amelyekre ez a szó mindenféle értelmében nagy súlyú alkotó és nemzetféltő, nemzetet eligazító ember életében sziszifuszi munkával görgette a sziklákat.

Mindig fel, a hegyre.