Ég a ház, de a lakók még népszínházat rendeznek. Az unió immár második felvonásban biztosította a szórakozást Európa demokrácialetéteményeseinek, miközben 2008 óta valójában semmilyen választ nem tud adni arra a világgazdasági válságra, amely rossz esetben mélyebb és hosszabban elhúzódó lesz, mint az 1929-es.

Az európai demokráciafelfogás pillanatnyilag úgy néz ki, hogy általam fizetett, de meg nem választott tisztviselők és minősíthetetlen színvonalat produkáló EP-képviselők, köztük az évtizedek óta pártról pártra, ideológiáról ideológiára vándorló, számos magyar kollégájához hasonlóan elkopott tehetségét (amúgy igen kifizetődő módon) politikai megélhetéssé transzformáló Daniel Cohn-Benditek oktatják a megválasztott magyar miniszterelnököt és leckéztetik a magyarok által megválasztott kormány tagjait.

Az EP csütörtöki ülésén a Klubrádió hallgatottsági adatait, a rádió történetét és a körülötte zajló eseményéket nagyon-nagyon kreatívan prezentáló Arató András lényegében kimondta: a rádió az ellenzék politikai szócsöve (természetesen objektíven), és felőlem legyen is az. Nem kereskedelmi rádió, hogyan is lehetne az, hiszen – óh, irgalom atyja, ne hagyj el – az állam már nem tartja el hirdetésein keresztül, mint tette azt az elmúlt 12 évben.

Na ja, eltűnt az MSZP és az SZDSZ magát dagadtra szívó gazdasági holdudvara, vélhetően azért, mert nem látják megtérülőnek a balliberális oldalba történő befektetést; azok a Klubrádió-rajongók pedig, akikre számítottak, 3000 fős segélykoncert-részvétellel, 5000 darabos segélycédé-vásárlással, úgy látszik, nem fogják megváltani a médiumot.

Mellékesen pedig az általuk amúgy elnyert 92,9 frekvenciát éppen a közösségi formátumú rádióra írták ki, nem kevés előnyt kínálva azzal, hogy a műsorszolgáltatás díja zéró. („Az Index a pályázathirdetésről szóló beszámolójában egy dologban biztos téved. Abban, hogy, hogy ezzel a frekvenciával takarékosabban működhet a Klubrádió. Az igaz, hogy az elnyert frekvencia mentesül a műsorszolgáltatási díj fizetési kötelezettségtől, hiszen közműsorszolgáltató lesz, ami azonban azt is jelenti, hogy sokkal szigorúbbak az üzleti feltételek, amelyek között működnie kell, vagyis csak sokkal kisebb lehet a kereskedelmi bevétele – idézet a Klubrádió honlapjáról 2010 áprilisából.) Ezt, a Klubrádió által elnyert frekvenciát végül azért nem használhatták (a bírósági döntés még hátravan), mert nem voltak hajlandók lemondani a 95,3-asról. Nyilván tudták, hogy miért.

A dolgok elfajulásában a médiahatóság szerepe sem csekély. Vállalni kellett volna és kimondani a tényt: a Klub nem egy a sok kereskedelmi rádió közül, hanem az ellenzék megnyilvánulási fóruma, s mint ilyen, jogosult egy frekvenciára. (Hogy aztán ennek következtében törvénynek kellene biztosítani a mindenkori parlamenti ellenzék számára egy (több?) frekvenciát, s hogy ezen osztoznia kéne az összes parlamenti pártnak vagy mindenki külön-külön jogosult lenne egyre, az más kérdés.)

Az uniós népszínházi előadás immár egy éve tart (kockázata nem kevés, hiszen ma már azok is felkapják a fejüket az unióból érkező permanens Magyarország-pocskondiázásra, akiknek korábban az is újdonság volt, hogy hazánk a nagy európai közösség tagja), az országot nagy hullámokban érő támadássorozat pedig mégiscsak felidéz egy 22 évvel ezelőtti eseményt.

„Pár nappal a sikeres választás után dolgom akadt a Demokrata Fórum Bem-téri székházában.

Belépek a kijelölt, de még hivatalosan be nem iktatott miniszterelnök előszobájába. Ugyanebben a pillanatban lép ki ő is a szobájából. Halálsápadtan, vértelen szájszéllel. Mi történt? – kérdezem tőle óvatosan. „Hogy mi? Most jelentette be hat bankár, hogy ideiglenesen kivonja a Magyarországnak kölcsönzött több százmillió dollárját, és csak akkor hozza nyugodtan vissza, ha a két győztes párt: a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége olyan biztonságos, politikai helyzetet teremt az országban, amelyben ők is biztonságban érezhetik a pénzüket”. Mindezt szépen, szelíden hozták a miniszterelnök tudomására, de bizonyára tudták, hogy ha ennyi pénzt, rögtön a választások után, kivisznek az országból, az új kormányfő cselekvési terét zsugorítják össze. Magyarán szólva: még mielőtt nagyarányú munkába kezdene, megbénítják. S így pedig hiába omlott össze a régi rend, a szovjet hódoltság, a behízelgő, fölpuhult diktatúra, helyét a szerencsétlenkedés diktatúrája foglalja el. A nincstelenkedésé és a helyben futásé! Sehol egy hangos szó, ajtóbecsapás, fenyegetés; sehol egy nyilvánosságra hozható fölszólítás.

Ellenkezőleg: csupa belátást kereső mondatok. A bankárok nem politizáltak, csak a pénzükért aggódtak… Különös csak annyi volt számomra, hogy miért kezdtek éppen egyidőben aggódni. Úgy tettek, mintha valamennyien ugyanahhoz a jósnőhöz jártak volna. De azt sem értettem, hogy miért nem várták meg az új kormány beiktatását, s miért nem annak jelentették be hivatalosan szándékukat? Talán azért nem, mert egy kormány mégicsak egy „testület”, amelyre nem olyan könnyű ráijeszteni, mint egyetlen emberre?

Máig előttem van, hogy a fanyarsággal és az epés megjegyzésekkel mindig jól gazdálkodó Antall József ebbe a váratlan csapdába lépve, nemcsakhogy szótlan maradt, de továbbra is krétafehér. Állt csak és hallgatott, mintha egy ólomkamrában állna, amelyből nemsokára elkezdik kiszivattyúzni a levegőt. Mivel én teljességgel járatlan voltam a kérdésben, de áttételesen érintett, a volt miniszterelnökhöz, Németh Miklóshoz fordultam tanácsért. Azt kérdeztem tőle, hogy egy nagyobb gyakorlattal rendelkező kormányfő mit mondhatott volna a pénzük jövőjéért „szorongó” bankároknak? Németh Miklós három tőmondatban fogalmazott. Szerinte annyit kellett volna csak mondani a jelentkező pénzembereknek, hogy nagyon sajnáljuk, hogy elviszik a pénzüket. Köszönjük, hogy eddig itt tartották, de megpróbálunk máshonnét kérni. Németh Miklós kemény, egyértelmű szavai még ma is ott árválkodnak 1990 áprilisának magasában. Senki se mondta ki őket újra.”  (Csoóri Sándor visszaemlékezése)