Együttmunkálkodásunk következő lépése a céhtörténeti múzeum létrehozása volt. Az akkori kézdivásárhelyi vezetésre jellemző volt a maximális ügypártolás. Képesek voltak a régi városháza főtéri, tekintélyes nagyságú épületének az átengedésére a létesítendő múzeum számára. Ez meghatározóan fontos, alapfeltétel volt. Egyrészt. Másrészt Incze Laci támaszkodhatott azokra a céhek felszámolása után is élő hagyományokra, amelyek a múlt történelmi értékei, a hagyományok megbecsüléséhez kötődtek. A múzeumszervező Incze László személyi adottságai is megvoltak ehhez. Az kisváros lakosai feltétel nélkül megbíztak benne, és legféltettebb ereklyéiket is a rendelkezésére bocsátották. Ehhez a bizalom mellett társult a szakmai illetékesség, és az átlátható, pontos nyilvántartás. Incze László személyesen is utánajárt minden tárgynak, dokumentumnak. És mindenkivel szót értett. A közadakozás méretei szinte példa nélküliek, méretei imponálóak voltak. Ehhez hasonlatos történetekért 1848-49-ig kell visszanyúlnunk. Akkor volt a városra, Háromszékre jellemző, hogy az ágyúöntéshez még a rézkilincseket, az óranehezékeket is odaadták.

Maga a múzeumavatás Háromszék igazi ünnepe, önmagára találása volt.

Ezt követően a múzeumgyarapítás jellemző története Gábor Áron egyetlen ágyúja hasonmásának az elkészítése volt. Ennek a históriáját a kéziratban lévő könyvemben – munkacíme Gábor Áron emlékezete - részletezem, itt csupán utalok arra, hogy az ágyú hasonmásának készítői valósággal újraélték az 1848-as történetet, s ágyújukkal egyben a forradalom és szabadságharc mellett élő emléket állítottak a különböző mesterségek művelésének, a szakmák összefogásának.

Természetesen az irányítás, a dolgok menetének összehangolása az Incze László tiszte volt.

Gábor Áron szobrának Kézdivásárhelyre menekítése

Incze László és a köztem kialakult személyes kapcsolatok jellemzésére az egyik legbeszédesebb történet Gábor Áron nagyváradi szobrának Kézdivásárhelyre származtatása. Az egykoron a nagyváradi Magyar Királyi Hadapródiskola előtt álló, majd a helyi múzeum belső udvarának hulladékhalmából való kimentése történetének Az Őrnagy hazatér című könyvemben külön fejezetet szenteltem. (Sepsiszentgyörgy, Trisedes Press Könyvkiadó, 1999.) Emiatt most csak a szobormenekítés utolsó fázisára és ebben az Incze László szerepére utalok, és szándékosan mellőzöm a szobor kalandos Sepsiszentgyörgyre juttatását, amelyben döntő szerepe volt dr. Kováts Lajos muzeográfus biológus tanárnak, aki egykori tanítványait, Farkas Árpádot és Magyari Lajost a szobor létéről és sorsáról tájékoztatta, majd közreműködött a szobormenekítés kivitelezésében is.

Az emlékmű sorsának további alakítása megyei művelődési mindenesként az én tisztem volt, amelynek fő sodorvonala a hatóságok egyes képviselőinek megnyerése a szobor Kézdivásárhelyre juttatásának pártolására.

Akkor Sepsiszentgyörgyre, a Gábor Áron térre – ma Mihai Vitezul-tér – egy monumentális Gábor Áron-szoborcsoport állítását terveztük. A nagyváradi szobrot Kézdivásárhely főterére szántuk. Az alkotás hagyományosan klasszicizáló stílusjegyei és Kézdivásárhely épített főtéri környezete erre alkalmas hely volt, s az emlékmű telepítés egyben a Vargaváros régi óhajának teljesítését is szolgálta.

Az emlékmű telepítés egyik kulcsembere, természetesen Incze Lászó, a Céhtörténeti Múzeum igazgatója. A szobrot Sepsiszentgyörgyön – szándékosan – az akkor Megyei Múzeumnak nevezett intézmény léckerítésén belül helyeztettem el, úgy, hogy a szobor törzsének felső része a kerítésen át a nagy forgalmú utcára nézzen. Az elhelyezésnek az volt a szerepe, hogy aki arra jár, az lássa, hogy egy jobb sorsra érdemes emlékmű ott vesztegel a múzeumkertben.

Közben Incze Lacival közösen arra ösztökéltük a kézdivásárhelyi városveszetést, hogy minden megyei gyűlésen – akkor egyre-másra szerveztek ilyeneket – bármi is legyen a napirend, követeljék, hogy a múzeumkertben „hányódó” szobrot a város megkaphassa, és vállalják, hogy a talapzatot, a környezet rendezését és az összekoszolódott emlékmű megtakarítását ők elvégzik.

Itt utalok arra a ma is megszívlelendő gyakorlatra, amely cselekvő és cselekedető típusú Incze László ténykedésének fő eleme volt: az éppen funkcióban lévő városvezetés személyiségeit nem pocskondiázta a hátuk mögött, vagy szemtől-szembe – ez akkor veszélyes is lett volna -, hanem próbálta megnyerni őket az ügy szolgálatára. Ehhez, természetesen az is kellett, hogy az „alany” receptív és befogható legyen maga is az ügy pártolására. Az erdésztechnikusból pártitkárrá avanzsált Márton Albert erre alkalmas személy, a szobormenekítés és szoborállítás egyik motorja volt.

Nagyvarjasi Oláh Sándor hányatott sorsú emlékművét 1971. szeptember 8-án hatalmas ünnepség keretében avattuk. Az avatás alkalmával készített fotón a szobor előtt öt személy látható, ezek közül ma még ketten vagyunk életben, a Magyarországra áttelepedett Király Károly és jómagam, Stanca Constantin akkori megyei propaganda titkár, Márton Albert városi párttitkár és Nagy Béla, Kézdivásárhely neves közéleti embere halott. Incze László, - ez is a rá jellemző szerénységre vall – nincs jelen a szoborállítók között.

A kézdivásárhelyi Gábor Áron emlékmű-avatásnak, a Céhtörténeti Múzeum létesítésének, Gábor Áron hasonmás-ágyúja elkészítésének ténye a háromszékiek és általában a magyar lakosság számára maradandó élményként rögzült. Bukarestben viszont némely renegát magyarok számára helytelenített, nacionalista megnyilvánulásnak minősült. Az emlékműállítások ellen indított dehonesztáló kampány akkor tetőzött, mikor az Utunkban Az őrnagy hazatér című, a szobortörténetet rekonstruáló tárcám megjelent, bértollnokokat uszítottak Nagyvarjasi Oláh Sándor alkotása ellen, azt állítván, hogy ez egy szégyellni való giccs.

Incze László ilyen körülmények között is végezte a dolgát, a kézdivásárhelyi múzeumi gyűjtemény anyaga látványosan szaporodott, a látogatók száma gyarapodott és a Ceauasescu-diktatúra idejében, ennek magyarellenes politikája ellenére az erdélyi magyarság egyik bázisintézményévé vált.

Az 1989-es romániai fordulat után pedig valóságos zarándokhellyé, a kárpát-medencei magyar politikusok nemzeti találkahelyévé minősült.

Javarészt Incze Lászlónak köszönhetően.

Zsuzsi és Andris kézdivásárhelyi menedékhelye

A Bukarestben megjelenő gyermeklap, a Jóbarát 1970novemberében Varrj ruhát Zsuzsi babának! címmel miniatűr népviseletvarró versenyt hirdetett. A szervezők, valószínű, rutinversenyre számítottak, amelynek lesz néhány díjazottja. És igencsak elcsodálkoztak, amikor a verseny országos mozgalommá terebélyesedett és közel négyszáz gyermek egy híján kétszázötven népviseletbe öltöztetett babát juttatott el a bukaresti szerkesztőségbe, amelyek közül a szakemberekből álló bizottság 163 ruhát választott ki különleges néprajzi értéke révén.

A továbbiakban a népviseletvarró versenyből származó babák későbbi történetének csak azokból a mozzanataiból emelek ki néhányat, amelyek a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumhoz, Incze Lászlóhoz és szakmai, családi környezetéhez kötődnek.

Erdély mindmáig – és bizonyára mindörökre – leggazdagabb miniatürizált népviseleti gyűjteményét valamiképpen együtt kellett tartani és megmenteni az utókor számára. Az akkori Kovászna-megye – azaz Háromszék – művelődésszervező jó híre volt az a fogódzó, amibe a bukarestiek némi reménnyel belekapaszkodhattak. Forró László, a Jóbarát szerkesztője, maga is sepsiszentgyörgyi, ismeretségünket és barátságunkat igénybe véve próbálkozott a gyűjtemény sepsiszentgyörgyi elhelyezésével.

Summa summarum: a gyűjtemény az akkori Megyei Múzeumba került. Zsuzsi-babák mellé a Jóbarát szerkesztősége a fiúviseletet egy részét is „beszerezte”. A megyei kulturális vezetés jóvoltából a babakészítő gyerekek, akik rendszerint a nagymamák szakirányítása mellett készítették el a babákat, a az általam vezetett művelődési bizottságtól a cserebabákat is megkapták.

A gyűjteményt a Jóbaráttal együtt a bukaresti Petőfi Művelődési Házban is kiállítottuk, majd Sepsiszentgyörgyön Gazda Klára muzeológus irányításával állandó kiállítást rendeztünk be, amelynek hatalmas sikere volt. Mi több, a tudományos kutatást is ösztönözték a babák, Szentimrei Judit néprajzkutató, aki a Zsuzsi baba pályázat szakmai irányítója volt, 12 részes sorozatban tájegységenként mutatta be a babagyűjteményt.

Ez a hatalomnak szemet szúrt, és az is, hogy a gyűjteményben a román népviselet képviselete hiányos volt. (Amikor román hivatalosságok érkeztek, akkor a moldvai csángóbabák román viseletként is szerepelhettek.) A románok felhívásaink ellenére nem készítettek babákat, hiányzott ehhez a motiváció, amely a magyar népviselet sikerét eredményezte.

A babagyűjteményt a sepsiszentgyörgyi múzeumból egyszerűen kitiltották. Az indoklás: nem tartozik az intézmény profiljához.

De Zsuzsit és Andrist minden áron meg kellett menteni!

Ebben ismét magyarügyekben a baráti együttműködésre hajlamos Incze Lászlóra lehetett és kellett alapozni. Így került a miniatürizált népviseleti gyűjtemény Kézdivásárhelyre, a Céhtörténeti Múzeumba. A megyei vezetéssel „meg kellett etetni”, hogy a babák a múzeumban raktárba kerülnek. Ez így is történt: két teremben, vitrinek mögé, és kórusszerűen felállított alakzatban, zárt ajtók mögött voltak. Ha látogatók érkeztek, Incze László és felesége, Szabó Judit kinyitották a raktár ajtaját, és a diktatúra éveiben így ismerhették meg a látogatók ezrei a babagyűjteményt. A ’89-es fordulat után Szabó Judit, aki a miniatürizált viselet szakmai feldolgozását is vállalta, összeállított egy vándorkiállításra való reprezentatív babaegyüttest és ezt Magyarország egész széltében-hosszában „meghordozta”.

Ma is ez a Kárpát-medencében – és szerte a világban – a legteljesebb miniatürizált magyar népviseleti gyűjtemény. Induláskor olyan elképzelésünk is volt, hogy Szervátiusz Tibort „vegyük rá”, készítsen a viselet tájjelegéhez igazított karakteres arcokat. Erre a két Szervártiusz - apa és fia – Magyarországra való áttelepedése előtt került sor. A kelet-európai „fordulatok után” újra kapcsolatot teremtettem Szervátiusz Tiborral és felmelegítettem a karakteres babaarcok ügyét. Ekkor az volt a véleménye a művésznek, hogy a feladat elvégzésére népi faragómesterek vagy keramikusok lennének alkalmasak, akik „érzik” a tájjelleget, és a naiv alkotások mezsgyéjén született babaarcok hitelesebbek lennének, mint a hivatásos művészek munkái.

Az ötlet még ma is a „levegőben lóg”.

A Zsuzsi és Andris miniatürizált népviseleti gyűjtemény létrejöttének kulcsa egyébként, bármennyire hihetetlen, a romániai magyarság nemzeti elnyomásával van összefüggésben. A nemzetiségi szorítás gyöngyözte ki és hozta össze ezt a szenzációs gyűjteményt. Jellemző, hogy a népviseleti kollekció kiegészítése céljával a román vidékeket is próbáltuk a gyűjtés kiegészítésébe bevonni. Nem sikerült, mert az ő népviseletük létét nem fenyegette veszély. Később próbálkoztunk a magyar nyelvterület – azaz a Kárpát-medence - egészére kiterjeszteni a gyűjtést. Két ok miatt nem sikerült: vagy már eltűnt a népviselet, vagy az a szempont érvényesült, ami a románság esetében: nem fenyegette érzékelhető veszély a népviseletet.

Nem mindig lehet megtenni, amit kell...

Több évtizedes barátság és együttmunkálkodás után Incze László az 1989-es fordulat napjaiban és az ezt követő időszakban okozta számomra a legnagyobb meglepetést. Az alapjában véve visszahúzódó típusú, szerénységéről közismert férfi a forradalomnak vélt változás napjaiban valósággal kivirult. Közösségépítő legendás alakja, embersége, a magyarság iránti elkötelezettsége a politikai változások fő sodrához kapcsolta. Nem volt menekvés: a tömegek valósággal a városvezetés, Felső-Háromszék rendszerváltó mozgalmának élére rendelték.

Akkor ismerhettük meg Incze László másik arcát: Felső-Háromszék hiteles szellemi vezetőjét.

A város sorsának alakításában meghatározó személyiséggé vált. Mikor egyre súlyosbodó betegsége elhatalmasodott rajta, és már halálán volt, engem tisztelt meg azzal, hogy a biztos vég tudatában gondolatait vélem megossza. Üzent, hogy látogatnám meg.

És mintegy végrendeletként elmondta, milyen elképzelései volnának, ha megadatott volna számára, hogy ezeket megvalósíthassa. A szerteágazó teendők mellett gondja volt, hogy a múzeum az egykor impozánsnak tűnő egykori városháza épületét is kinőtte. (Ez éppen neki köszönhetően alakult így.) Szellemi örökségének és hagyatékának számos ismeretlen, feldolgozatlan témája is van.

Életének, életvitelének számomra – számunkra – az a legfőbb tanulsága, amit, Móricz Zsigmond regénye szerint Bethlen Gábor, Erdély aranykorának fejedelme így fogalmazott meg:

„Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet”.

Incze László kézdivásárhelyi helytállását, a város folyamatos szellemi épülését ezekre az alapelvekre építette. Szellemi örökségének legnagyobb értéke, amit ránk testált, hogy olyan emberekkel kell dolgozni, amilyenek vannak, és a legreménytelenebb időszakokban is embertársaink rejtett és féltett értékeire lehet és kell alapozni, ezeknek az értékeknek az érvényesítéséhez kell feltételeket teremteni.

Ahogy lehet, és amint lehet...