Milyen a múlt? Felfogás kérdése. Múltunkról, történeti időnkről sokféle képet lehet alkotni; a tények magyarázata szabad pálya. Lényegében egy folyamat értelmezéséről van szó, a mi, a hogyan és a miért kérdésekre adott válaszok útján.

A múltnak sok ága van; létezik például az Univerzumnak, azaz a mi univerzumunknak a históriája, az Ősrobbanást, a Nagy Bummot (Big Bang rá az angol kifejezés) jelölve meg kezdőpontnak. Mára kiderült, az oly öröknek tudott/hitt természeti törvények sem mások, mint történeti képződmények, létezett például olyan világ amelyben a gravitáció, azaz a tömegvonzás nem létezett. Ma pedig van, bár a tudósok nem sokat tudnak vele, pontosabban az értelmezésével kezdeni.

Létezik még azután az emberiség története: azaz a történelem. Igencsak kurtácska, rövidke, soványka. A 13 milliárd évnek – ennyire becsülik világegyetemünk korát – alig-alig felfoghatóan piciny része az időben; nekünk mégis minden, bár ezt a mindenséget sem igazán értjük. Múlt – jelen – jövő: szokásos és közhelyes felosztása az elfolyó időnek; s mint minden közhelyben, ebben is van valami igazság. Általa fogható meg és tehető emberi fogyasztásra alkalmassá a valóság: csak a múlt van, múlt idő, a múlt idő. A jövővel kapcsolatban pusztán feltételezéseink léteznek: például az: e most íródó szövegnek lesz valaha, valahol olvasója. Lesz? A valószínűsége fikarcnyival sem több, mint annak, hogy ezen X leírása után még létezik a most már e szövegben túl sokat emlegetett Univerzum. Persze létezik, hiszen a billentyű leütése óta már eltelt vagy félperc, s fogalmam sincs mennyi, addig, amikor Ön éppen olvassa e sorokat.

Mikor? Az Ön mostani, azaz nekem, az idő e pontjáról meghatározva: az Ön akkori jelenében. Ami még annyira sem létezik, mint a jövő. A jelen fogalma még inkább létezéskönnyítő spekuláció.

Tapasztalataim szerint a jelen, mint afféle ozmotikus hártya képzeltetik el. Valamiféle imaginárius felület vagy kapcsolómező – interfész? jól mondom? – elválasztó és összekötő egyben. „Múltból a jövőt” – hangzik Fazakas Ferenc barátom könyvének címe, a jelent nem említi. (A művet a közeljövőben fogom Önnel ismertetni, igen figyelemere méltó munka.) ((Figyelt? Az írtam, azt állítottam: a közeljövőben.)) A szerző a magyarság múltjának értelmezésével, a magyarság múltjából tesz kísérletet jövőnk, lehetséges jövőink meghatározására. Mint minden hasonló alkotásnak, ennek is egyik célja a jövő formázása: ha a múltunkat, a velünk történteket értőn ismerjük, jobb, szebb, boldogabb lehet a jövőnk. Mert históriánk folyamatát megértve képesek leszünk e folyamat későbbi szakaszát jobb mederbe terelni. Alakíthatjuk a jövőnket? Ami nem létezik, s léte meglehetősen bizonytalan; – blabla; lásd föntebb. A múlt viszont van.

Most abbahagyom a (történet)filozofálgatást, nem értek hozzá – történetfilozófiai meggyőződésemet nem létrehoztam, az egyszerűen lett –, és ami nagyobb baj: nem is áll jól. Csak még egy mondat jöjjék! 

Gondoljon bele a dolgok rendjébe, s rájön, az egyetlen dolog amit alakíthatunk: a múlt.

És miért kellene?

Amilyen a múltunk, amilyenné alakítjuk, olyanná lehet a jövőnk. Z alakú múlttal Z, s S alakúval S.

Van, kit nem izgat ez a lehetőség – engemet igen. Meg elkeserít: ugyanis azt látom, mára abba a helyzetbe került a világ, hogy a múlt pusztul, elveszik. Azaz: kiveszik az emberi tudatból. Tömegesen megjelentek a „jelenben élő emberek”, azaz a létnélküliek, mert ugye – ceterum censeo – a jelen nem létező. Egyik igen hatékony alfajuk a „menedzser típusú politikus”. A semmi hőse.

De pokolba a világgal: honunk a fontos. Egy nemzet, egy ország alakítható, akár az egyes ember által is. Föltörhető dió. A világ is: de keményebb; hagyjuk. És itt e nemzeti héjon belül is fölös számban jelentek meg a nevezett alfaj egyedei. Ahogyan mondják: „a jövőre koncentrálnak”. A mostan uralgók: a „hagyományra figyelve” teszik ezt. Nagy dolog. Arra készülnek. Én meg fintorgok beleszagolva a nagydolgok előszelébe.

Ugrok is egyet. Ma nincsen rendben a múltunk. A magyar múlt, a nemzeti múlt, az emberi múlt. A magam értékválasztása szerint felépített múlt. Ugrok még egyet: nem fogok egy szót sem szólni a történettudományról, mint szakmáról. Van –, s legyen ennyi elég.

Sokat olvasok; mindenfélét. Most például Erdei Gyöngyi: Műpártoló Budapest című könyvét, megjelent 2003-ban a főváros által kiadva. Tárgya: Budapest mint főváros és szellemi entitás képző- és iparművészet formázása, pontosabban: önépítése ezek által. Egy bizonyos kor egy bizonyos Budapestjéé: a szerző az 1873 – 1933 közötti időszakot tárgyalja. Becsületesen összeszedett, bár unalmaska munka, fontos téma megfontolatlan megírása. A szerző jelentős mennyiségű levéltári irat, valamint szűkebb marokkal összeszedett egyéb forrás elemzésével rajzol meg egy sótlan képet – (hopp, de szép képzavar!) – arról, hogyan, miért, milyen módon, milyen elvek és érdekek mentén – (még egy hopp: Elv és Érdek jegyesek / Minden külön értesítés helyett) –  támogatta a festő-szobrász-etc. szakmát a Főváros, azaz mindenkori urai, a múlt egy adott szakaszában. Ma, amikor egy hosszan éhségsztrájkot gördítő médiamunkásnak – Nagy Navarro Balázsról van szó – sikerült túlhevült állapotában méretes szamárságot mondania valami, a média tanúsága szerint gagyira sikeredett demonstráción, fontos volna a kérdés megtárgyalása. Azt beszélte a rádiós ugyanis, hogy a szépművészek a jövőben ne vállaljanak kormány/állami megrendeléseket! A művészet szabadsága nevében! Az Erdei Gyöngyiéhez hasonló tárgyú monográfiák igen csak segítenék a szamárság-állítás melletti érvelést; és segítik is, ha a magunk (védő)szemüvegén át olvassuk, majd mondjuk fel bennfoglaltakat.

Nekem valami nagyon megszúrta a szememet a 101. oldalon. Ez: „Törekvésük mögött sokféle szándék húzódott meg: a historizmus elleni lázadás éppúgy, mint a konzervatív „mélymagyar” hagyományokhoz való ragaszkodás, amelynek fontos motívuma a nyugat-európai iparosodás hatására lejátszódó életmód- és életstílus-változások elleni tiltakozás.” A szerző a gödöllői iskolának nevezett, szecessziósnak besorolt művészkör – stílus? kérdem én – iskolai muráliái kapcsán mondja, amit mond.

Elemezzük kicsit. Felütés: Erdei könyvében tiszteletre méltó önuralommal tartózkodik a művészettörténészi ítéletalkotástól, hiszen szakmája más; ám ha mégis értékelnie kell, idéz. Általa értékesnek ítélt véleményeket, álláspontokat. Ez rendjén van. A Körösfői-Kriesch – Nagy Sándor – Undi Mária és más művészek által fémjelzett törekvéseknek kevés közük van a „szecessziós világhoz”, legfeljebb képi megjelenésükben, bár ez a vizuális művészetek terén igen fontos. Mucha, Klimt vagy Faragó Géza a rokonuk? Inkább a zseni Schiele az, bár az iszonyatos szenvedés tragikus trubadúrja a sehova sem sorolható zsenik szűk csapatába tartozik. Inkább az angol preraffaeliták és az orosz gyökerű tolsztojánusok a rokonaik. Akik csakugyan elutasították a „nyugatos” életmód- és életstílus-változásokat. A historizmus elleni lázadás is pontos, ha a kiüresedett historizáló művészetre gondolunk, amely az „nyugatos” életmód- és életstílus-változások művészeti lecsapódása volt. Jó. Bár... de most hagyjuk.

A mélymagyar papírra sercintése azonban bánt. A fogalmat Németh László vezette be a harmincas évek végén; a hígmagyar-mélymagyar fogalompár Kisebbségben című művének alap antinómiája. Egy egészen más időszak, múltrészlet terménye. Más televényből hajtott ki. A gödöllőiek nemzeti mitológia-teremtése meseszerű és érzelmes, Némethnek pedig hűvös az agya és elemző, ha csak nem szépprózát írt. A némethi kifejezés eredeti értelme elveszett mára, akik Berzsenyiről alig tudnak valamit, azok számára a fasiszta egyféle szinonimája. Úgy használják, annak hallják.

És hányan ismerik Berzsenyit a lemélymagyarozott oldalon? Nem elegen. Ideje volna őt, s még inkább Németh Lászlót elővenni.

Elővenni? Elég az?

Új múltat kell alkotni. Ha tetszik: új múlt-változatot. Mert ma még igen csak a megfélemlítő véleménydiktatúra – kádárista és posztkádárista véleménydiktatúra – eszközeivel előállított, ahistorikus múltváltozatot éljük. Amely képes egy majd félszázaddal későbbi; igaz, a múltat megítélő terminus; ma használatos torzjelentésével hadakozni. Idézek és megjegyzek: „az ily módon – értsd: magyaros szecessziósan – a megszületett művekben a főváros vezetőinek szemlélete is látványosan érvényesülhetett.” Mi? Bárczy Istváné? Wildner Ödöné? Ők mélymagyarok, antikapitalisták? A közismerten univerzalista szabadkőművesek? A Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság oszlopai? Na, de kérem!

Teli van a mai múltkép hasonló zavaros ítéletekkel és laza sercintésekkel. Pörsenésekkel és életveszélyes melanomákkal. A kiigazítás vagy ellenkép megalkotása a magyar történeti tudományok feladata – az esélyegyenlőség nevében. Ha ez nem történik meg, a még nem létező jövő igencsak másféle lesz, amit a többség szeretne.

Ehhez képest most a magyar kultúra tudományos intézményrendszerének lerombolása és széthányása folyik. Nap mint nap érkezik hozzám újabb és újabb hír átszervezésről, bezárásról és elbocsátásról. Kaotikus a helyzet. A kiadott keretszámokat alkalmatlan vezetők töltik fel, általában régibb kinevezettek, nemegyszer mélymagyarozó stílűek és/vagy a semmi hősei. Na, mifélék az áldozatok? Na? Semmiféle tervszerűséget, stratégiát sem lehet észrevenni, érezni.

Pokolba a gazdasággal, nagyobb a baj!

Az Andrássy úton a következő menet (ön)gyászmenet lesz, s a végén, na, hova is, mibe, süllyed, vagy mi, elsüllyed, igen, bele, mit is írt a hogyishívják, na? Na?