Néhai Incze Lászlóról, a „Céhes Város” – Kézdivásárhely – Céhtörténeti Múzeumáról, amely nemsokára a nevét fogja viselni nem tudok személyi vonatkozások említése nélkül beszélni. Részben azért, mert annak a kézdivásárhelyi körnek a tagjait, amelyhez a ’60-as években tartoztunk, személyi kötődések kapcsolták össze. Én 1962-68 között a rajoni tanügyi osztály vezetője voltam a „Céhes Városban” – a megnevezés egyébként Incze Lacitól származik -, a tanügyi osztályra sikerült egy olyan tanfelügyelői kisközösséget összehozni, akik sülve-főve együtt voltunk. Szabadidőnkben, hétvégeken, családi összejöveteleken is. Az együvé tartozás egyik láthatatlan tartópillére, hitem szerint, társadalmilag meghatározott volt, annak ellenére, hogy más- és más tájegységből, társadalmi csoportból verbuválódtunk a csapatba.

Közülünk tősgyökeres kézdivásárhelyi Szőcs Géza volt. Édesapja, Szőcs Mihály, a Római Katolikus Nagy Mózes Gimnázium híres igazgató–franciatanára, Géza pedig kiváló fizikatanár. Mihály bácsi kilétére-milétére egyetlen fogódzót említek: Domokos Pál Péter, a moldvai csángómagyarok apostola már a 30-as években jó barátja volt, és amikor a Budapesten élő csángókutatót Romániában „feketelistára” tették, abban az időszakban is a Szőcs família rejtegette-bujtatta, amikor „illegálisan” felénk járt.

Szabó Pista, a magyar szakos tanfelügyelőnk bitai származású. Szülei a kulákosítás sokféle „örömét” átélték. Jómagam is gépész-gazdaember édesapámmal ebbe a kategóriába tartoztam. A tanügyi reform után kulákfiókaként éppen a kantai gimnáziumból távolítottak el. Forró Dezső tanító-tanfelügyelő kollégánk édesapja tanító, tartalékos magyar katonatiszt. A málnásfalusi Lunguly „megfelelő származású” volt ugyan, de, természetesen ehhez a kisközösséghez simult.

Incze László felesége, Margit tanárnő egy ideig az óvónői inspektori feladatkört is ellátta. Ismeretségünk korábbi: ahogyan a Kézdivásárhelyi tanítóképzőbe kerültek, egymás baráti köréhez csapódtunk, ez abban is megnyilvánult, hogy ők is a hétvégi, flekkenező családi összejöveteleink állandó tagjai voltak, amelyeket rendszerint a Szőcs Gézáék kertes házának udvarán tartottunk.

Incze Laci, közülünk a legvisszafogottabb, legcsendesebb alkat ugyancsak hányatott előéletű értelmiségi volt „rossz” társadalmi eredete miatt, amiről akkor keveset tudtunk, s inkább éreztük, hogy közénk való. Később derült ki, hogy a Bánátban jelentős földbirtokot örökölt, amelyet hiába ajánlott fel a román államnak, osztályellenségnek minősítettek.

Nagy Béla, egykori rajoni tanügyi osztályvezető szintén társaságunkhoz tartozott. Ő azért kapott politikai fekete pontot, mert a sógora református lelkész volt.
Ezekre a származásszálakra és magyar mivoltunk megélésére ráfagyott az állandóan politikai rövidzárlatokat generáló brassói „nyomás”. Brassó volt a tartomány székhely, s a rajoni tanügy, különösen a tanügyi osztály a Brassó által gyakorlott politikai perverzitásnak volt kitéve. Ehhez társult a rajoni néptanács apparátusának bornírt, testületi butasága és ostobasága. (Tisztelet a kivételeknek)

Természetes tehát, hogy ezek a külső-belső hatások egy bolyba szorítottak bennünket.

Incze László és a kézdivásárhelyi közösség

A kézdivásárhelyi baráti közösség hajszálerezetét azért részleteztem, hogy értelmezhetőek legyenek az Incze Lászlóval alakuló személyes, baráti és egy ideig hivatali kapcsolataim.

1968 novemberében – visszamenő hatállyal - kineveztek a Kovászna megyei közművelődés mindenesének, azaz a megyei kulturális élet irányítójának. Ezt megelőzően az 1968-as megyésítés idején, amikor Alsó-Háromszéket, illetve Kézdi-rajon déli részét is Brassóhoz akarták kapcsolni, a konfliktusok sorozatába keveredtem a brassói, bukaresti politikai vezetéssel, mi több Felső-Háromszék ellenállásának tanfelügyelő társaimmal együtt egyik szervezője voltam. Ezért „büntetésből” – ami egyébként kedvemre való volt – visszahelyeztek a tanügybe, a kézdivásárhelyi elméleti líceumba.

Miután viszont kompromisszumos megoldásként létrehozták Kovászna megyét és Király Károlyt kinevezték megyei első titkárnak, a „renitensnek” minősített ténykedésem pozitív előjelűvé vált: az új megyeteremtés egyik „előharcosának” tekintettek. Ezt a véleményt felerősítették azok az értelmiségiek, írók, költők, tollforgató fiatalok, akiket az új megyei vezetés az országos szétszórtságból Sepsiszentgyörgyre, elsősorban a Megyei Tükör nevű laphoz szólított, s akik többsége a tágabb baráti körünkhöz tartozott.

Egy hónapig tartó huzavona után – Kézdivásárhelyen jól éreztem magamat, feleségem szüleinek kertes családi háza is itt volt – úgy vállaltam el a felajánlott funkciót, hogy a megyei vezetésnek feltételeket szabhattam. Ezek teljesítését megígérték. (Amíg Király Károly volt az első titkár, az ígéreteket be is tartották, mi több, számos konfliktusos helyzet rendezésében nyílt vagy titkos támogatóim is voltak.)

Megyei kultúrbizottsági ténykedésem első számú „kedvezményezettje”, természetesen Kézdivásárhely volt. Az iskolai éveket is beleszámítva 18 évig éltem a Vargavárosban, családi, baráti kötődéseim is ehhez a közösséghez tartozónak determináltak.

Első kézdivásárhelyi ténykedéseim az 1848/49-es eseményekhez kötődtek. A kor „szellemében” a szabadságharcot „haladó hagyományként” lehetett manipulálni. Az 1848-49-es háromszéki eseményeket nem terhelték súlyos román – magyar konfliktusok, hisz, ha voltak is ilyenek – például a háromszéki Köpec felégetése és kirablása – ezt a kérdést a hivatalos történetírás árnyékolta és megkerülte. Kézdivásárhely, a Céhes Város a Háromszék nem alkuszik magatartásnak egyik fészke volt. A kézdivásárhelyi ágyúgyártás fő telephelyének utcai frontján egy fekete márványlappal megjelölt, töredezett emléktábla állt, amelyet, jellemző módon a Bukarestben szolgáló magyarok állítottak a 20. század elején. Ezek a hagyományok még elevenen éltek, a felsőháromszéki lokálpatriotizmus alapértékei közé tartoztak.

Incze Laci itt kerül újra képbe.

Ugyanis úgy döntöttünk, hogy az ágyúöntő műhely helyén álló épület törött márványtáblája mellé új emléktáblát is elhelyezünk. Az épületben, a kézdivásárhelyi kisipari szövetkezetiek segítségével 1848/49-es kiállítást, termékbemutatót is rendezünk. A történelmi hitelesség és a szakszerűség biztosítása céljából Incze László történelem szakos tanár személyében adott volt. Baráti kötődéseink révén azt is tudtuk, hogy a hamis dogmákra alapozott iskolai történelemoktatásból, amelyet, meggyőződése ellenére neki kellett az iskolában közvetítenie, torkig van. Lévén rendkívül érzékeny alkat, ezt a lelki traumát előbb nehezen, később egyáltalán nem tudta elviselni. A „kis múzeum” létesítése alkalmat teremtett számára, hogy ebből a szakmai csapdahelyzetből kiszakadjon. Távlatilag azt is elképzeltük, hogy a nagy múltú céhes városnak önálló múzeumi intézményre van szüksége, és ehhez Incze László személyében láttunk garanciát.

Közben engem Bukarestbe rendeltek valami fejtágító miatt. Rám, személy szerint az emléktábla elkészíttetése hárult. Elutazásom előtt ezt elő is készítettem. Megfogalmaztam a ráírandó szöveget, a törött márványlapot elszállítottam az uzoni idős sírkőfaragóhoz, hogy azt márványba vésse.

Az emléktábla elhelyezésére – természetesen? – nem kértem semmiféle engedélyt. Az emléktábla elkészítésének nyomon követését Mátyás Árpád munkatársamra bíztam. Mire Bukarestből visszaérkeztem és a már meghirdetett kiállítás- és emléktábla avatásig csak két nap állt a rendelkezésünkre, kiderült, hogy Stanca Constantin, a megyei propaganda titkár az emléktábla avatást letiltotta, tekintettel arra, hogy „nincs rá engedély”.

Egyébként az volt Stanca Constantinnal az első személyes konfliktusom, amelyet úgy „oldottam” meg, hogy megjátszottam azt, mintha semmi sem történt volna. Távollétemben nem szerezhettem tudomást az itthoni történtekről, s a kiállítás megnyitón az eredeti forgatókönyv szerint előkerül az emléktábla. Barátaim figyelmeztettek, hogy ezért ki fognak rúgni. Én arra apelláltam, hogy a nagyhatalmú megyei titkár – aki egyébként előbb a rajoni pártbizottság propagandaosztályán dolgozott, és a megyésítés során viselt dolgaimat pontosan ismerte -, amikor kész tények elé állítva a tiltása ellenére elkészített táblát meglátja, jó képet vág hozzá, mert ha patáliát csap, kiderül, hogy az utasítását nem hajtottuk végre, s ez a tekintélye rovására megy. És egyébként is számítottam a Király Károly támogatására, ha Stanca – Sziklaszilárd, ahogy háta mögött neveztük - botrányt kavar, hisz alig egy éve voltam a megyei művelődés mindenese, és ilyen hírtelen nem köthetnek útilaput a talpamra.

A trükk bevált. Stanca az avatáson elsápadt, tekintetét is elfordította, de egy szót sem szólt.

Mindez az Incze László témához annál a pontnál kapcsolódik, hogy példát láthatott az olyan kockázatvállalásra, ami akár az állásába is kerülhet annak, aki akaratát ilyen körülmények közepette is érvényesíti.