A könyv bemutatóján Lukáts Jánosnak az alább olvasható méltatása hangzott el. 

*

Földes legtöbb hőse mérnök, orvos, feltaláló, csillagász, világutazó, űrhajós, de legalább is filozófia professzor, festő vagy zeneszerző. S ha még nem ezek valamelyike, akkor nagyreményű ifjú egyetemista, tanársegéd vagy hasonló, aki birtokában van évszázadokra visszamenően a szakma szakirodalmának, kisujjában van tudományága története, felosztási rendszere, lett légyen csillagközi űrhajó felépítése és hajtóanyaga, a festővászon előkészítésének technológiája a középkor derekán. Vagyis a Földes-hősök tudatos lények, akik más tudatos személyekkel barátkoznak, s barátságuk során kicserélik egymással alapos és minden részletre kiterjedő ismereteiket.

A beszédnek, a beszéd különböző fajtáinak Földes Péter kötetében többféle szerepe van, miképpen volt előző kötetében is, Az órák körbejárnak című regényfolyamában. Nagyobbrészt a mindentudó narrátor avat be a kor és a helyszín rejtelmeibe és részleteibe. A szereplők bemutatása választékos és frappáns, a párbeszédek tartalmasak és informatívak, bennük hiteles kérdés-felelet valósul meg. Szó sincs tőmondatos kérdésről, foghegy-válaszról, egymás mellett való elbeszélésről. Sőt…

A leírt szó – a kimondott szó

Vagyis: Földes Péter hősei beszélnek, sokat és szépen beszélnek. Honnan való vajon a leírt szó mesterének e vonzalma a beszélt szó iránt? Miért érzi hitelesebbnek a szereplők személyes szóváltását. Miért merészeli hosszú tirádákban beszéltetni őket, vitáikban is megkomponált szópárbajt vívatni velük, ellenfelek között, szerelmesek között, rajongó tudósok között, lánglelkű művészek között, de még körúti fecsegők között is?

Mert így tanulta! Mert az iskolában a leírt szó értéke mellé a kimondott szó erejét tanították meg neki, amivel egész életében élt, amelyet használt a katedrán, konferencián, érvei elfogadtatásában. Azt a nevelési-oktatási hagyományt szívta magába még Földes Péter, amely a megfogalmazásban érezte a beszéd lényegét, amely a szöveg kimondásában a tudományok tartalmának egyenértékű kifejezését látta, amely az idegen nyelvből ismerős nyelvet kívánt teremteni, ablakot nyitni más tudományok, más nyelvek és országok felé.

Földes Péter a klasszikus magyarországi gimnáziumi nevelés és oktatás szellemét, módszerét és legjobb hagyományait sajátította el, őrizte meg és örökítette át műveibe. A tudás – persze – hatalom, de még inkább az, ha szép szóba öltözteti a beszélő, tartalmas mondatba, amely a leírtak tartalma mellett a hordozó nyelv szépségét is megmutatja. Latin, francia, olasz hagyomány ez, - úgy tudjuk - máig élő hagyomány, mind a szereplők gazdag személyközi beszéltetése, mind az érzékletes környezetábrázolás, a lelki konfliktusok szóbeli megfogalmazása.

A beszélni tanító iskola

Nem akart ez az iskola költőt vagy szónokot faragni növendékeiből, „csak” eszközt akart adni ahhoz, hogy megfogalmazza gondolatait, formába öntse véleményét, a nyelv meggyőző erejét adta diákjainak fegyverül. Hogy ez a fegyver mit ért, ma – hiányában – elszörnyedve látjuk és halljuk a televízió közszereplőin, elkedvetlenedve böngésszük diákjaink fonák és félszeg fogalmazványain.

A szabatos és gazdag anyanyelvhasználat mellett diákjait ez az iskola felruházta az idegen nyelv(ek) ismeretével, nem kivételes ritkaságnak számított a több idegen nyelv ismerősként való használata. Hogy ne érezze magát bezárva anyanyelve börtönébe.

A nyelv élő szervezet, amely változik, az élők örök törvénye szerint. Mint a lombosodó fának, új ágai növekednek, más részei leszáradnak, némelyeket le kell fűrészelni, hogy szépségét és egészségét megőrizhessük. A nyelv is ekként változik, miközben alapvető arányait, irányait, fő megtartó elveit megőrzi. A diák, aki az anyanyelvét jó iskolában tanulta, egész életében megtartja a tanultak hitelét. És, ha élete úgy alakul, amiként a Földes Péteré is, hogy élete nagy részét nem anyanyelvi környezetben éli le, akkor ez a nyelv, a nyelv által az egykori diákba ültetett rend, logika, szellemi kincs megmarad, megőrzi használóját, segíti szellemét, lelkierőt ad.

Csak éppen a nyelv fejlődik tovább, nagyrészt a saját törvényei szerint. Aki azonban távol él a változó anyanyelvtől, távol az országtól, amelyben nő és változik az anyanyelv, aligha képes figyelni a nyelv változását, aligha képes a maga szavával akár csak egy milliomod részben részese lenni a változásnak, a megőrzésnek.

Akik hazájuktól távol élnek, - tudjuk mindannyian – azt a nyelvet beszélik, amelyet eltávozásuk napján beszéltek országukban, hazájukban. A beszélő azonban ezen a napon elveszíti kapcsolatát az anyanyelvvel, változásait aligha képes nyomon követni. Nagyon szépen és hibátlanul működik tovább a nyelv az idegen nyelv(ek) tengerében, még akár gazdagodik is, más források másféle nyelvi értékeivel. Az új hazában, új nyelvi közegben anyanyelvén alkotó írónak meg kell küzdenie ezzel a sajátos, nehéz helyzettel, a kétirányú veszedelemmel: megőrizne saját nyelve életképességét, és elhárítani a befogadó ország nyelvének nyilvánvaló befolyásoló hatását. Mindeközben – ugye, jól mondom – a befogadó ország nyelvét minél tökéletesebben birtokba kell vennie, hogy személyét az új körülmények között is minél nagyobb mértékben elfogadtassa.

Távolodóban az anyanyelvtől

Ezt a sajátos nyelvi állapotot Földes Péter nagyon jól ismeri, bizonyosan meg is küzd vele napról-napra. A regény, amit egy éve az asztalunkra tett, és ez a most megvalósult novellás könyv azt mutatja, az évtizedekkel ezelőtt útjára bocsátott anyanyelv változatlan erővel él és munkálkodik, frissessége, gazdagsága mit sem veszített erejéből.

A gazdag nyelv, amelyet családi hagyományként magával hordoz, amelyet a korabeli, magyarországi iskola tudatos szerszámmá fejlesztett ki benne, máig él és dolgozik, hibátlanul és eredményesen. Hogy vannak kifejezések és fordulatok, új fogalmakra új szavak, amelyeket ő nem ismer, nem használ, vagy a maga korabeli nyelvkincsével törekszik értelmezni? Ez természetes, a nyelvhasználatban alkalmanként feltűnő patinás íz, háttérbe szorult nyelvi rétegek megőrzése és megújulása az olvasóban inkább az öröm, a történelmi folyamatosság érzését kelti. A XXI. század olvasója számára azért a legfőbb tanulság mégis ez: aki a nyelvet felelősen gondolkodó emberként kapta és használta, aki a világ kérdéseire hibátlanul megfogalmazott válaszokat keresett és talált, nem kophat el annak ajkán a szó, a nyelvtan, az artikuláció. Mint Földes Péterén sem.

(Mundus Novus)