„Kedves Vendégeink! A LEDA vendégei vagyunk egy elektrográfiai tárlaton. A csoport nevéből ez is következhetne, hiszen a D a digitálist fedi. Ám abból, hogy komputerrel, tehát a semmiből semmit sem értő géppel dolgoznak az alkotók, még nem következne, hogy kiállított műveket, táblaképeket és videó-munkákat, illetve szobrokat lássunk. Pusztán - vagy tisztán - digitális műalkotás lehetne egy vírus is, amely titkos kormányzati pénzügyi adatok jellemzőiből generált mintázatok alapján híroldalak cikkei helyébe klasszikus zenét játszó videókat rendel.

Ilyen, és ehhez hasonló digitális alkotások helyett itt hagyományos műformákkal - szoborral, képpel és mozgóképpel találkozunk. E képek esetében tehát a médiumot specifikáló „elektrográfia” kifejezés indokolt…

Ehhez a szigorúan vett elektrográfia fogalomhoz Lévay Jenő áll a legközelebb, aki a digitális képföldolgozás nem értésének bizonyítékát, az elemi alkotórészt, vagyis a pixelt is hagyja láttatni a művön. Bevallom, nem értem a képföldolgozó programok - egyáltalán a számítógépes programok - működési elveit, azonban tudvalévőleg, hogy a számot mennyiségként tekintik, azaz sokszoroznak, bennfoglalnak, stb. mindezt egy alapvető tévedésre, a fiktív nulla és a valós egy egyenrangúként tételezett ál-ellentétpárjának fikciójára alapozva. Vagyis fikciót - nettó semmit - bonyolít bonyolultabb semmivé a számítógépes program.

Lévay grafikái az ismétlések nyomait, az elbonyolítást is magukon viselik, mint médiumspecifikumot. Talán nem egy „véletlen-generátortól”, egy semmibonyolító rendszerből származó, hanem azon kívülről - a mi világunkból - érkező eredet fölismerhetetlenségig torzult nyomát is magukon viselik. Lévaynál a látható mintázat mintha inkább a természetes véletlenből eredne, mint bármilyen egyszerűbb, akár vizuálisan is hamar fölfogható rendből.

Perger László Gyula: Áfium

A makro- és mikrokozmosz végtelenjének megragadását jelen tárlatunkon Perger László Gyula képviseli. Az elektrográfia háromdimenziós modellezése révén annak illusztratív irányát műveli. Itt a médium már elfedi saját jellemzőit, mivel a digitális földolgozás csak megkönnyíti annak ábrázolhatóságát, ahogyan a világot fölfogjuk: e kettős kozmosznak a rendből - rendekből - levezethető változatosságát. Perger László Gyula olyan konstrukciók láttatásával foglalkozik, amelyek világunk jelenségeit mikroszkopikus léptékben magyarázó vizualizációkra emlékeztetnek: DNS-spirálra, vírusra, molekulaszerkezetekre.

Korántsem véletlen, hogy - lévén az LEDA döntően szobrászokat tömörítő műhely - hogy a rend és a káosz problematikája rendre előkerül e művészeknél. Gábor Éva Mária monumentális víziói is innen ragadhatóak meg: szobrászatát a táj formálása felé terjeszti ki; a makro-környezet természetesen szervesült rendjeinek mértani igazságait a magukon szemmel nem láthatóan véletlenségei helyébe visz szemmel látható rendezettséget. Ennyiben egy potenciálisan apokaliptikus hangot üt meg. Emlékezzünk a szó eredeti jelentésére, amely nem végpusztulás, vagy valami irtózatos ügy, hanem egyszerűen fátyol-fölemeltetés: reveláció, a nemlét elsöpörtetése a lét láthatóbbá tételének útjából.

Mintha Szöllőssy Enikő  is hasonló gondolatokból táplálkozó vízióval szerepelne. Az úgynevezett objektív fényképet transzformáló képalkotásának az üzenete mintha nem lenne más, minthogy a fotografálható, azaz fizikai szemmel látottak, vagyis az anyag áttetszővé váltan visszahúzódna s láttatni engedne más valóságokat. A fénykalligráfiák szerepeltetése révén e másból való létsíknak a konkrét kimondásától sem riadt vissza az alkotó. Ez a harmadik elme mágiája: két - úgymond - látszólag összefüggésben nem lévő dolog egymáson áthatása következtében egy harmadik értelem megjelenítése. A technika közismert, de nem szükségszerűen irányított eszköz. Ha valóban konkrét e tudatos szándékú üzenet, minden befogadó azt saját értelmének kivetítéseként alkotja meg harmadik elmévé - erre a Menekülők sorozata is példa.

Még nehezebben és bizonytalanabbul verbalizálható Péter Ágnes jelenlegi esszéje. Nála a jelenségek és a lét alapjait megragadni célzó világszemléletben nemcsak az anyagi lét elemeinek jelentését igyekszik ma már aligha értett és közismert összefüggéseibe visszahelyezni, hanem kiállítási praxisát is transzcendens kommunikációként alakítja. Folyamatként fogja föl az egyik képtől a másikig jutást is. Ezért nem véletlen a képinek sorrendje, mert határozott beavatási szándék húzódik mögöttük. Így szolgáltat az értelmet kereső tudat számára voltaképp önismeretre vezető, tükörszerű képi rejtélyeket, melyek a narrációt minimalizálják - itt éppen víztükrök szerepeltetésével - hogy a befogadó saját belső tartalmait vetíthesse ezekre.

Ilyen tág asszociációkat megnyitó képek mellett kimondottan primer, művészettörténeti értelemben realista alkotásoknak tűnnek Kelecsényi Csilla és Szanyi Péter munkái, ahol a digitális alkotómódszert már valóban csak az indokolja, hogy éppen ez az, ami a mondanivalót a lehető leggyorsabban megfogalmazni képes. Műveik lehetnének analóg úton előállított montázsok is. Kelecsényi visszafordítja a digitális képszerkesztés irrealitását a realitás újfajta fölfogásának ábrázolása érdekében. Térfölfogás virtualizálódik, s a tömegtermelésben elérhető csúcstechnológiai kommunikációs eszközök által meghatározott. Nem véletlen, hogy a zebrán átsétáló nő éppen telefonál, azaz testbeszédéből is kitűnik, hogy noha fizikailag jelen van az úttesten átkelés aktusában, mégis valahol egészen máshol jár, ott, amiről éppen valakivel beszél. Hogy miért van alakjából ennyire sok - jó kérdés - de a művész üzenete szerint akár negatívjára is képes váltani, illetve a gravitáció törvényei sem okvetlen vonatkoznak rá, miközben egy nyomtatott áramkörökre emlékeztető alaprajz-labirintus hálózatában bolyong.

Az ilyen konkrét, akut társadalmi problémákkal kapcsolatba hozható Szanyi Péter itt bemutatott sorozata is. Ő szintén a mindennapi, valós abszurdot és a megszokott rendszerekben való megbízhatatlanságot jeleníti meg egyes fotóin. Emellett az aktok váratlan helyzetbe montírozásával lehet, hogy valójában köztéri akciók terveit teszi itt közzé, ám lehetséges, hogy csak egy újabb abszurdot jelenít meg. Ezzel vagy a prüdériát provokálja, vagy szimbolikusan moralizál: a női akt bensőséges megjelenítésével ezen intimitásnak a közterekbe kerülés veszélyére hívja fel a figyelmet.

Perger László Gyula újabb munkái közül a Manó-sorozatból