Magyarországnak nincs ellensége.

?

Már többször leírtam ezen állítást, és fejtegettem értelmét/tartalmát. Az érzelmi-sérelmi-vértolulásos-siránkozó, hiperaktív vagy katatón, durrbele vagy kézelrántó politikai, az arra biztató politika sehova sem vezet. Pontosabban semmi jóra – nekünk.

Churchillt idézem: „Angliának nincsenek barátai. Angliának nincsenek ellenségei. Angliának érdekei vannak.”

Az országnév bármely országéval helyettesíthető, nem veszti érvényét az állítás.

A mondás széles körben ismert; van, aki megérti; van, aki nem. Egy biztos: vetélytársaink, ellenfeleink – vannak –, a másérdekűek többsége érti. Barátaink, szövetségeseink – vannak –, többsége úgyszintén.

Sőt, még az indulati politizálás – amelyet sokan „erkölcsi alapon állónak”, „igazságkeresőknek”, „eszmekövetőnek” stb. szeretnek nevezni – koreográfiáját előadó profi politikai primadonnák és naivák sminkje alatt is éber, a lehetőségeket és nem az álmokat figyelő az arc.

Honfitársaink többsége ilyen vagy olyan tünetű düh-kór jeleit mutatja. Vöröset vagy háromszínűt habzik a szájuk, öklüket rázzák és mind tudja a tuti megoldást. Mármint nemzeti gondjainkra. A fő eszköz: az ellen legázolása. A fő cél: az ellen legázolása. A fő eredmény: az ellen le lesz gázolva,

És?

Nagy erő a düh. Használják. Az uszítók, meg persze a kétségbeesetten védekezők is. Meg a hideghónaljú érdekemberek. Legcélszerűbben ők.

Szombaton tüntettem. Az Élőlánc Magyarországért hívott a Kossuth térre. Sokan voltunk, sokkal többen annál, mint amire számítottam. Nem politikus demonstráció játszódott le, nem volt gyűlölködés, az érzelmeket a hazaszeretet jelentette. A nyugodt hazaszeretet. A legerősebb indulatkitörést az amerikai nagykövetség levelére adott tömegnyi válasz jelentette: jól kiröhögtük a begazolt diplomatákat. Ugyanis az Élőlánc a petícióját – El a kezekkel Magyarországtól! – át kívánta adni honi közjogi méltóságoknak, s egyes külországok s nemzetközi szervezetek budapesti képviseletének. Az ilyenkor szokásos módon előzetesen fölvették a kapcsolatot az illetékesekkel. Mindenhol különösebb kommentár nélkül készségüket jelentették a küldöttség fogadására –, a Szabadság tériek azonban biztonsági gondokra hivatkozva a Magyar Posta szolgáltatására hívták fel a figyelmet. Csak levél útján vesznek át petíciót. Hát persze, hogy kikacagtuk őket!

Amerika sem ellenség, csak paranoiás. Obama elnök éppen most építi tovább a szövetségi diktatúrát odahaza – a magyar kormánynak ki kellene nyilvánítani súlyos aggodalmát ez ügyben –, és megerősíti világcsendőrségi örseit szerte a glóbuszon. Tessék? Hogy éppen most vonták ki a csillagos-sávos lobogós sereget Irakból? Nem a zubbony számít, hanem a parancsnoki lánc. Mint minálunk.

Méltóságteljes és gyűlölködés nélküli volt az a szombat délutáni tüntetés. Nem a kormányt támogatta, hanem a hazát. Sőt, a kormányt politikája rossznak ítélt elemei megváltoztatására buzdította.

A külhoni és belföldi sajtóvicsorgás célja nem más, mint, hogy dühbe gurítsa a magyarokat, s talán a kormányerőket is; s elborult aggyal rosszat lépjenek. Ez az érdekük. Valamint az érdekük…; de most nem erről akarok írni.

A mi érdekünk az eszes ellenállás. Ellenfeleink érdeke ennek letörése. E percben a játszma kétesélyes. Azaz: van győzelmi esélyünk. Többek között azért, mert a szembeni oldal minden tagjának meg vannak a maga részérdekei. Össze fognak koccanni. És az jó. Csak ki kell várni.

Jegyezzük meg: Magyarországnak nincsenek se ellenségei, se barátai, pusztán érdekei. E szerint cselekedjünk.

Ha kell tömegben, tüntetve.