Caveat Emptor - a Vásárló vigyázzon! – figyelmeztet az Egyesült Államok 1817-es törvénykönyvének legelső alapelve, melyet John Marshall főbíró latinul iktatott a szövegbe. Az elv a termék mindenkori kiválasztójának a felelősségét hangsúlyozza. Döntéseink során tehát ne Arany László Hűbele Balázsát kövessük. A Caveat Emptor megfontoltságra, körültekintésre int. Angolul: „Let the buyer beware.”

A Caveat elector! – a Választó(polgár) vigyázzon!- a mai politikai marketinges korszak időszakában ezt így magyaríthatjuk. Körültekintésünk, megfontoltságunk segítője pedig a mediatizált politika korában mi lenne más, mint a MÉDIA. A hazai és mindinkább a nemzetközi fórumok. A magyar kormány elleni internacionális média fellépés napjaiban, heteiben, hónapjaiban e „segítés” meglehetősen egyoldalúnak tűnik.

Kezdődött a bizalom kikezdésével. Már a magyar EU elnökség időszakában az EU Parlament nyilvánossága előtt hazai és nemzetközi - Cohn-Bendit – közszereplők keltek ki az ország demokratikusan megválasztott vezetői ellen. Igaz, Cohn-Bendit kissé túladagolta szerepléseit. A jobbérzésű európai polgárok bizalmatlanul nézték hisztérikus kifakadásait. Ez nem jelentette azt, hogy ugyanakkor a magyar kormány felé bizalommal fordultak volna. „Nem zörög a haraszt…!” . Plutarchos így foglalta mondatba e közéleti bölcsességet: Clummari audacter, semper aliquit haeret - Bátran rágalmazz, mindig pletyka lesz belőle!

Nos, itt a pletyka-szintet a kölönböző internacionális fórumok unisono-ja haladja meg. A nemzetközi média-kritika szemében már régóta kérdésessé vált az újságírói autonómia. E kritika szerint eluralkodott a belterjesség – ugyanazon híreknek való jelentőség-tulajdonítás, a szerkesztési elvek uniformizálódása, a tények alapos vizsgálata, elemzése helyett az egymásra hivatkozás. Esetünkben a világlapok felkapott vádjai a különböző kormányszóvivők bizonyítékául szolgálnak és vica versa.

A közszerepléssel foglalkozók már több, mint két és félezer éve tudják, hogy könnyebb nem bízni, mint bízni. A megbízhatatlanságra mindig könnyebb bizonyítékot találni, míg a bizalom lényegét tekintve bizonyíthatatlan. Így a kialakított hangulat lesz a döntő tényező.

Felmérések szerint 1960-ban az amerikaiak 70%-a bízott a vezetőiben.

A kilencvenes évek közepére a szám 20%-ra apadt. „Köszönhető a negatív kampányoknak, a rosszindulatú sajtótámadásoknak, a közvélemény-kutatási eredményekhez igazodó, a saját véleményt elrejtő politikusoknak, a pártok hanyatlásának, az eseményeket vakon követő politikusi magatartásnak.” ( Bruce I. Newman: A Politikai marketing, mint kampánystratégia) A megkérdezettek amerikaiak többsége úgy nyilatkozott, hogy az ország előtt álló problémák „elsősorban erkölcsi és társadalmi természetűek”.

Erre a tapasztalati alapra épít a jelenlegi menzetközi propaganda. „Az amerikaiakat belehajszolják az állandó félelem állapotába, melyből aztán a remény üzenetével kísérlik meg őket kiszabadítani.”

Ismerős…? Teszik mindezt azért „mert az érzelmek adják el a termékeket és a politikusokat. Amikor az emberek azt látják, hogy egy politikus bátran és határozottan néz szembe egy válságos helyzettel, az érzelmek a félelemcsökkentés hatékony eszközévé változtatják az imázst. A politika végül is a politikusokkal és nézeteikkel kapcsolatos zsigeri reakciókra redukálódik. Azok az érzelmek, melyek vezetőink látványára ébrednek bennünk, elszakíthatatlanul tapadnak a róluk kialakult véleményünkhöz…

Ezek után már csak egy „hiteles személyre” van szükség, aki elhozza számunkra a „megváltást”. E történelmi percekben már ennek a hazai média-kísérletnek/kísértésnek a tanúi vagyunk. CAVEAT ELECTOR!