A közepén kezdem. Két éve új szemüveget csináltattam: a régi eltörött. Hét éves korom óta azzal kezdődik a napom, hogy fölveszem a szemüvegem, s úgy végződik, hogy leveszem. Érthető tehát, hogy különös kapcsolatom alakult ki e látásjavító eszközzel: megtanultam az együttélést vele. Ami koránt sem jelenti a közös lét harmóniáját: az okulárénak lelke van. Él és mozog, folyamatosan változik, követve az én alakulásomat. Nekem meg tudomásul kell vennem a helyzetet, alkalmazkodva létének szabályaihoz.

Mostani pápaszemem luxusdarab, a körülmények szerencsés környülállása hozta így, szokásos életviszonyaim között nem futotta volna hasonlóra. Két lencséje príma darab, pontos és tökéletes készítmény. Kerete elegáns, bár igen konzervatív, csöppet sem divatos. Amúgy: profi szemüveges sohasem követi a divatot, a látás minősége a lényeg, jól tudjuk. A keret alakul, változik, követi az egyszerűnek tűnő szerkezet belső dinamikája által vezérelve. Néhány töredék-milliméteres elmozdulás is megváltoztatja világérzékelésünket, s ehhez a szem és agy alkalmazkodni iparkodik, ám ez egy bizonyos pontot túl nem lehetséges, az apró elmozdulásoknak összegződésének eredménye látásromlás. Időnként tehát vissza kell menni az optikushoz megigazíttatni. Néha nagyobb a baj: a jól láttató eszköz eltörik, vagy csak elöregszik, s szemünk is állandóan változik.

Karácsonyi külföldi utam első reggelén levált szemüvegkeretem jobb szára. Csak úgy. Éppen a gyártó ország fővárosában múlattam az időt, bizonyosan találtam volna a megfelelő javításra szaküzletet, márkaboltot. De nem: a személyes kapcsolatot fontosabbnak éreztem, az optikusi munka. hasonlóan a cipészéhez vagy a szabóéhoz, bizodalmas dolog. Korábban e téren idehaza jók voltak a tapasztalataim: a friss szemüveg tökéletesre sikeredett, a félévenkénti arcra igazítások kellemes látogatást jelentettek egy elegáns boltban jól öltözött csínos és kedves lányoknál, kik szép munkát végeztek. Bár az utóbbival van némi baj.

Elutazásom előtt néhány nappal ugyanis valami okból a szokásosnál jobban elmozdult a keret. Okát nem sejtettem, a mindenkori elővigyázatossággal bántam vele. Irány a pápaszemszalon! Új arc fogadott, rokonszenves kerek kép, Kedvesen átvette az elidomtalanodott tárgyat, majd pár perc múlva előkerült a megigazítottal. Föltettem. Nem volt jó. Pedig tökéletes munkát végzett: olyan lett, mint újkorában, tökéletesen. A baj csak az, hogy az én fejem kissé torz: egy barlangász balesetben nyert orrcsonttörés következtében méretes ormányom ferde. Alig zavar, lassan félszázada élek így. De kétségtelenül nem tankönyvi forma, a szemüvegcsinálóknak a szemüveget hozzá kell idomítani. Nem egyszerű, de nem is egyetemi tanári feladat. Némi türelem és szöszölés kell hozzá.

Mondtam: nem jó, rosszul látok. Mondta: tessék elmenni orvoshoz, talán a szeme romlik. Mondtam: az lehet, de a tünetek mások, a szerkezetet kell passzítani. Jó, passzította. Rosszul. Először, másodszor, harmadszor. Negyedszerre meguntam, meg a türelmem mellett az időm is elfogyott. megfogadva a tanácsát, abban maradtunk, hogy egy-két hét múlva visszamegyek, ha még lesz gond.

Lett, a letörés.

Első itthoni utam a boltba vitt: megint új fizimiskát találtam. A kiválóan kitanult udvariassággal velem foglalkozó leány rossz hírt mondott: a keret nem javítható. Talán egy újat kéne vennem. Fölködlött bennem a két év előtti hat számjegyű ár – aminél egy alkalmi kedvezmény miatt lényegesen kevesebbet kellet fizetni – és megrendültem. Életem egyik legremekebb okulája ily csúfos véget ér? Jön megint az „árérzékenységem” – értsd: szegénységem – mián valami vacak? Vagy a küzdés. A műhely felől egy úr érkezett kabátban. Én a további lehetőségekről faggattam a lánykát, ő beleszólt. Azt mondta, ez a keret ilyen: a rúgós betét, ami a remekül simítja fejemre, egy-két év alatt eltörik. Konstrukciós hiba. Hibásat adtak ekkora árért? – kérdezetem; s azt: miért nem mondták a kiválasztása előtt? Vissza lehet forrasztani – felelte; a rugalmassága elveszik, de tart. Két hét alatt megcsinálják. Amúgy a szavatossági idő már lejárt, az hat hónap. Jó, mondtam, akkor tehát vehetek egy másik ugyanilyet, ugyanilyen hibával? Kifogyott, nincs – közölte. Persze, gondoltam, nem divatos darab, viszont hosszú idő óta először érzem vele a tiszta látás örömét s kényelmét. A hölgyecske közben a számítógép mellett ügyködött, s közbeszólt: a váci boltunkban van még, bekérjem? Tovább küzdeni készültem. Erkölcsi érvvel: miért adnak el valamit –, ami ráadásul luxustermék –, korrekt tájékoztatás nélkül? És én miért nyugodjak bele? A pasi közben nézegette a kezében tartott, a vita tárgyát képező objektumot. A lány kérdezett valamit, a tag leolvasta a szár belsején lévő számot, a lány beírta. A férfi jobbra-balra forgatta a dolgot, s a fejét csóválta. Szomorkása, mint aki nem talál megoldást, mert nincs is más, csak az új vétele. A csinoska megint megszólalt: de lehet szárat cserélni, Szabó úr, rendelhetünk egyet. A férfiember morrantott. Én hökkentem: előzőleg nem mutatkoztam be. Most a szárcsere árát kérdeztem, meg az átfutási időt; az ár szép magas volt, az idő kedvezően gyors. És azt is mondták, miután megjön s én bemegyek a boltba, tíz perc alatt lezajlik a reparáció. Jó, legyen. Közben a pasas elment. A visszamaradt ifi nő közölte, majd felhív, ha itt a csere ideje. A számomat nem kérdezte, benne volt a gépében.

Értik? E kereteket szám szerint nyilvántartják. tulajdonosokkal, mint a Rolls-Royce-okat; bár ez egy másik autómárka nevét viseli. Megértettem, miért kaptam mellé egy mágneskártyát is, bár nem mondták, mire jó.

Pár nap múlva hívtak is, mehettem. Mentem. Ugyanaz a tündérbájú fogadott. Elővette a friss szárat, én odaadtam a javítandó keretet. Nézte. Összehasonlította a kettőt. Alaposan. Majd így szólt: – Nem baj, ha a két felirat színe más?

Csakugyan. A régi száron aranybetűk csillogtak, az újon fehér volt. Bánja a fene, én látásjavító eszközt hordok az orromon, nem preztizsépítő divatcikket. Finomra hangolva ezt feleltem. Ő meg eltűnt a műhelyben. Leültem, vártam. Egy fél órát türelmesen. Majd még negyedet, fogyó türelemmel.
Előjött, kezében a szemüvegem. Udvariasan elnézést kért és magyarázatot adott a késlekedésre: – Sajnos nem volt megfelelő csavarunk, ez nem szabványos termék, nehezen találtam beleillőt. Gyors töprengésem: miért nem volt akár a nem szabványos darab is itt, e márványos üzletben, ahol árulják, s tudott, a termék konstrukciója eleve hibás, tehát számítani lehet szükségességére; ha nem volt, miért nem kértek, mint a szárat kérték, ha a régi srófot csak a pusztítva lehet eltávolítani; vagy miért nem küldtek eleve a szárral új csavart is?

Mutatta, hogyan sikerült a pótlás. Szörnyűn. A keret színétől elütő, nyers csavar lett beleerőltetve, feje nem süpped bele az e célra kialakított lukba, hanem kidagad, a csavarhúzónak való vájat pereme kisorjázódótt az erőltetéstől; alul vagy fél millimétert kilóg a csavarvég, rosszul, egyenetlenül leharapófogózva a vége. Apróság? Az egész eleganciája veszett el. Mondom. – Mások nem szokták kifogásolni ezt az apróságot! – hallom.

Itt szakadt el a belső cérnám. – Hát én szokom, gondoltam, ráadásul a tulajdonomat képező keretet úgy buherálták meg, hogy meg sem kérdezték szabad-e, pedig erre lett volna mód. Ráadásul ez itt a luxuscégnél nyilván szokásos, ha nem szoktak tiltakozni ellen. Kértem, próbáljanak keríteni az e kerethez szabványosított csavarból, és majd cseréljék ki. Enyhe fanyalgással mondott jólvant. Elköszöntem, mosolytalan mondott ez a szép – tényleg szép – lány viszlátot.

Ráadásul, a szemüveget felvéve, nem is láttam rendesen. Jó, rendben, öreg harcos okulárés vagyok, tudom, beletelik egy hét is, amíg a szem, szemüveg és pofa alkalmazkodik egymáshoz. De olyan öreg, hogy már érzem, ez most nem történik meg magától. igazíttatni kell majd. S akkor kérni fogom a csavar-ügy „rendezését”, magyarán a helyes állapot létrehozását. Ezen európai hírességű cég arca, fölteszem, azt gondolja majd, viselkedésem nem európai.

Pedig az európai normákat tartom be. Következetesen képviselem az érdekeimet, megkövetelem az ellenértékét annak, amit kifizettem. És azt: a mi van, az jól működjék, mert ez az érdekem. Európai érdekem.

Az ősember sajátos módon vadászott. Falka módjára űzte a vadat. A hajtók felzargatták a zsákmányt, űzték, kergették, amíg ki nem merült, s meg nem adta magát végzetének. Így? Mi ebben a különös? A farkasok, oroszlánok is hasonlóképpen csinálják. De valójában nem: azok a gyengét, beteget, kiserejűt választják ki, azzal könnyebb elbánni. Igaz, az értéke is gyöngébb, kevesebb és rosszabb minőségű a húsa. A befektetett energia-tőke alacsonyabban kamatozik. Az ember-falka rájött, többet ér valami kövérebbet kinézni, s a hajtók után a terelők folytatták a feladatot: a mamut vagy az óriásszarvas kimerültebben sem könnyen lebunkózható. Tehát kényszerpályára terelték, kitartóan irányították az előre megásott verem felé, az alján meredező hegyes nyársakra űzték. A csapdába esett nagyvadat immár egyszerű volt agyonkövezni, holtra lándzsázni, kőbaltázni. Így győztünk. Ünnepnap. De azért a kimerülésig hajszolás maradt a napi gyakorlat, végrehajtani egyszerűbb s kevesebb észt kíván. Így élünk.

A háború az más. Ha a vezénylő tábornokot kiiktatják, szétesik a sereg. Többet ér egy főparancsnok vére, mint egy hadosztálynyi talpasé. Egyenként levadászni csak a vezérkar tagjait lehet, a bakák seregét csak tömegében lehet elpusztítani. Könnyen, ha megszűnik a rendezett szerkezet. Minderre az állatok nem képesek –, mert s ezért állatok.

A háború gyökerét a hajtós-terelős vadászati módban találhatni meg,

Mi van ma? Az izomagyú hazai falka hajt, farkasrutinnal hajt, s így akar győzni. S a globális főnökök terelnek, egyre jobban látni sorukat a mesterséges ködben. S valahol megásva vár a nyársas csapda.

Mi van?

Ocsmány csavar szép keretembe erőszakolva. És értetlenség, mert nem tetszik, és nem fogadom el.  Szétesőben vagyunk?

Csahol és rohan a falka.

Mi ez?

Orbán Viktor a célpont.

Ez háború.