A görög gazdasági krízis kialakulásának okairól és megoldási alternatíváiról számos írás látott nap-világot, melyekben csak egy valami látszik közösnek: szinte mindegyik eltérő módon képzeli el a hatékony válságkezelést, illetve az Európai Unió kívánatos szerepvállalását.

Elemzésünk - az ellentmondó álláspontok kereszttüzében - három nyugati agytröszt tudományos alapokon nyugvó tanulmányai segítségével mutatja be, hogy mi vezetett Görögország összeomlásához, és milyen forgatókönyvek merülhetnek fel az EU döntéshozóinak körében. Figyelembe véve, hogy a hellének gyengélkedése mostanra az egész euró-zóna stabilitását veszélyezteti, áttekinté-sünket a valutaunió előtt álló kihívásokra is kiterjesztjük.

Három agytröszt egy téma

Az általunk vizsgált európai agytrösztök, nevesül az ELIAMEP, az LSE European Institute, és a brüsszeli Bruegel különböző profillal rendelkeznek, ezért különösen érdekes, hogy miként látják ugyanazon problematikát.

Első agytrösztünk, az 1988-ban létrehozott független görög ELIAMEP korábbi tevékenységében elsősorban a stratégiai és biztonságpolitikai kérdésekre fektette a hangsúlyt. Majd néhány év eltel-tével, a tudásfelhalmozást és tapasztalatszerzést követően fókuszát kiszélesítette az európai köz-politika és a nemzetközi kapcsolatok elemzésére, kiemelten kezelve olyan kérdéseket, mint a mig-ráció, a jó kormányzás, vagy az emberi jogok. A tudományos eredmények publikálásán túl, az ELIAMEP feladatának tartja, hogy hozzájáruljon a profiljába tartozó politikai témákkal kapcsolatos párbeszédek előmozdításához, illetve a szakértők új generációjának kineveléséhez.

A londoni székhelyű LSE European Institute szintén erős tudományos háttérrel rendelkező agy-tröszt, melynek munkáját 25 akadémiai tag segíti, akik a legkülönbözőbb tudományterületek szak-értői. Az LSE stábja így képes olyan komplex területek magas színvonalú analízisére is, mint az európai integrációs és fragmentációs folyamatok, a különféle szakpolitikák és a köztük lévő össze-függések, valamint az EU politikai gazdaságtana. Számunkra azonban kiemelt fontossággal bír az LSE berkein belül 1996-ban alapított Hellenic Observatory elnevezésű részleg, mert ennek a szek-ciónak a küldetése Görögország politikai és gazdasági szempontú vizsgálata. Az intézet presztízsét növeli, hogy az elmúlt években több vezető görög politikus is méltatta az itt folyó szakmai munkát.

A harmadik agytrösztünk a független, brüsszeli bázisú Bruegel, melyet 2005-ben hívtak életre. Profilúkat alapvetően a tényeken alapuló szakpolitikai relevanciájú kutatások és elemzések képezik. Kutatásaik főként a globális gazdaság folyamatainak feltárására, valamint Európa világgazdasági szerepének és pozíciójának elemzésére irányulnak. Ezen túlmenően a Bruegel igyekszik megfelelő fórumot biztosítson a politikai kérdések minél szélesebb körben történő megvitatásának. Az intéz-mény első elnöke Mario Monti-aki jelenleg Olaszország miniszterelnöke- nem csupán egy elismert kutatóintézetet hagyott hátra, hanem egy olyan tudományos közösséget, mely kapcsolatrendsze-rének köszönhetően újabb és újabb konferenciákon képes a legkiválóbb szakértők bevonásával megvitatni az Európát érintő kérdéseket.

Okok és magyarázatok

A 2008-as gazdasági világválság utórengéseiben legyengült Görögország megmentése során az EU vezetőinek szembe kellett nézniük azzal, hogy ebben az esetben a klasszikus válságkezelési formák nem bizonyultak sikeresnek. Az EU és az IMF által közösen nyújtott hitelek, illetve a görög kor-mány által végrehajtott megszorítások ellenére sem lépett Görögország a gyógyulás útjára. A kí-vánt hatás pedig pont azért maradt el, mert ezek az intézkedések csupán tüneti kezelésre alkalma-sak, de a gazdaság mélyben gyökerező problémáira aligha jelenthetnek megoldást. Ahhoz, hogy megérthessük miért hatástalan a hagyományos válságkezelés, érdemes áttekinteni, hogy mely tényezők játszottak szerepet a krízis kialakulásában.

Az első és talán legfontosabb magyarázat Görögország összeomlására, az egyik legkézenfekvőbb is egyben: a görög kormányok ciklusokon átívelő felelőtlen gazdasági kormányzása. Az állampolgár-oknak tett engedmények, melyek a gazdasági teljesítőképesség szempontjából teljesen megalapo-zatlanok voltak, aláásták a gazdaság versenyképességét. Ráadásul a pártpolitikai erőviszonyokat személve ez az „osztogató” gazdaságpolitika csak egy-egy újraválasztáshoz elegendő politikai tőkét termelt ki a pártok számára.

A makrogazdasági mutatókból pedig az is leszűrhető, hogy az aktuális kormányzatok csupán egyetlen úton tudták garantálni a folyamatos életszínvonal emelkedést: rendre a maastrichti-kritériumot meghaladó 3% feletti államháztartási hiányra kalibrálták a költségvetést. Az elmúlt években nem volt ritka az 5% feletti költségvetési deficit sem (elemzők szerint a valóságos deficit ennél sokkal nagyobb volt), amit nem csupán a kiadási oldal növelése, hanem ezzel párhuzamosan a bevételi oldal visszavágása eredményezett.

Az LSE tanulmányában például felhívja a figyelmet arra, hogy jelentős bevételkieséshez vezetett, hogy a vállalkozások adóját 2005-ben a kormány 10 százalékponttal csökkentette, olyan időszak-ban, melyben a gazdasági ilyen ösztönzők nélkül is növekedett. Egyértelműnek látszik tehát, hogy a kormányok felelőtlen fiskális politikát folytattak, és amikor már sorban jelentkeztek a válságra utaló jelek, még akkor is képtelenek voltak meghozni a szükséges döntéseket a krízis megelőzése érdekében. A görög döntéshozók a klasszikus gazdaságpolitikai dilemmával találták szembe magu-kat: vagy a költségvetési politika szigorításával vagy tőke-injekciókkal, beruházásokkal kísérlik meg elkerülni a válságot.

A kormányzat figyelmét azonban ekkor inkább a 2009-es Európai Parlamenti, illetve az általános választások kötötték le. Később kiderült, hogy a döntés halogatásával a lehető legrosszabb opciót választotta a kormány. Az elhibázott gazdaságpolitika (gazdaságélénkítés vagy megszorítások el-maradása) eredményeképpen paradox módon hiába növekedett évente nagyjából 6%-kal a közfo-gyasztás, az állam bevételei folyamatosan csökkentek.

Fontos kiemelni, hogy az állami bevételek elapadása nem csupán az indokolatlan adókedvezmé-nyek bevezetésének köszönhető, hanem egyben a privatizációs folyamatok lelassulásának is. Míg korábban a görög kormányok a közvagyon magánosításával biztosították az adósságpálya fenn-tarthatóságát, addig a 2004-es választásokat követően szinte teljesen felhagytak ezzel a gyakorlat-tal.

A második tényező-ami tulajdonképpen okozata az elsőnek- az ország magas GDP arányos állam-adóssága, ami az elmúlt húsz évben permanensen 100% körül mozgott. A bizalommal telített nem-zetközi gazdasági környezetben, azonban még az ilyen nagyságú államadósság is gond nélkül fi-nanszírozható volt. A külföldi befektetők számára a görögök valuta-unióbeli tagsága és az átlagos 3-4%-os GDP bővülése megfelelő garanciát jelentett. Ezt bizonyítja, hogy Görögország csődkocká-zati mutatója (CDS- felár) a 2008-as válság kirobbanását megelőzően alacsony szinten mozgott, és a hitelminősítők is közel a legmegbízhatóbb befektetésnek tartották a hellén állampapírokat.

A prosperáló időkben történő adósságfelhalmozáson és a döntésképtelenségen túl, a Bruegel még egy lényeges tényezőre is felhívja a figyelmet: a lokális és a globális válság kölcsönhatásira. Ahogy a 2008-ban a pénzpiacokról elinduló, majd reálgazdasági válsággá alakult negatív folyamatok szer-vesen hozzájárultak Görögország összeomlásához, úgy a hellén válság is elsőszámú előidézője az eurózóna stabilitási problémáinak. Ennek magyarázata, hogy a világgazdasági hálózatokban köl-csönös függőségek alakultak ki az államok és a piaci szereplők között. Ez a jelenség önmagában veszélyforrásokat hordoz, hiszen lehetővé teszi egy gazdasági dominó-effektus beindulását.

Az agytrösztök között nagyjából egyetértés van abban, hogy az euró-zóna sérülékenységét első-sorban a befejezetlen gazdasági/fiskális integráció, valamint a közös gazdasági kormányzás elégte-lensége eredményezte.

Egyrészről megbukott a Stabilitási és Növekedési paktum, melynek előírásainak –jogkörök híján-egyik EU-s intézmény sem volt képes érvényt szerezni. Mi sem tükrözi ezt jobban, mint hogy a válság kirobbanásakor nem csak Görögország, hanem az EU egyik tartópillére, Olaszország is ha-talmas adóssággal rendelkezett.

Másrészről az EU teljesen felkészületlennek mutatkozott egy ilyen volumenű krízissel szemben. Nem álltak rendelkezésre jól átgondolt válságkezelési forgatókönyvek. Tovább nehezítette a hely-zetet, hogy az adósságválság kirobbanásakor a bankszektor még a 2008-as sokkból lábadozott. Márpedig gazdasági recessziók idején az államok általában a bankszektorra támaszkodnak, hiszen a pénzintézetek hitelei nélkül nehezen elképzelhető a gazdasági motorok újraindítása. Pont ebből a megfontolásból tartották történelmi jelentőségűnek az EU vezetői, hogy a tagállamoknak sikerült megállapodniuk az EFSF és a bankok feltőkésítéséről.

Merre tovább Görögország?

Az EU vezetői az utóbbi hónapokban láthatóan minden követ megmozgatnak, hogy konszolidálják a görög gazdaságot. Ez azonban egyáltalán nem tűnik egyszerű feladatnak, mert hiába hajtotta vég-re a görög kormány az IMF-EU mentőcsomag feltételéül szabott strukturális reformokat (pl.: ellátó-rendszerek ésszerűsítése), ezek jótékony hatásai csak hosszútávon fognak megmutatkozni. Az igazi probléma az, hogy a közvetlen tűzoltásra alkalmas költségvetési megszorítások (adóemelé-sek) végrehajtása sem hozott eredményt. Hiába emelte meg a kormány 19%-ról 23%-ra a szemé-lyi jövedelemadót, hiába növelte a fogyasztási adókat, hozzávetőlegesen ugyanannyi bevételre tett szert az állam, mint korábban. Ebből arra következtethetünk, hogy végső soron az adókerülő ma-gatartás, illetve az adóbeszedési rendszer elégtelenségei akadályozzák meg a költségvetési egyen-súly megteremtését.

Láthatjuk tehát, hogy a görög gazdaság összetett problémáira, csak komplex, elemeit tekintve konzisztens mentőcsomag lehet az egyetlen gyógyír. Az adósságspirálból való kitörés első biztató lépésnek tekinthető, hogy az EU-nak sikerült elérnie a görög államadósság 50%-nak leírását. De ezen túl tanácsos lenne, a fenntartható adósságpálya megteremtésének érdekében a privatizációs ügyletek újraindítása is. Ily módon az állam nagy összegű bevételhez juthatna, amit adósságcsök-kentésre és költségvetés kiegyensúlyozására használhatna fel, sőt így az ELIAMEP által fő problé-mának tekintett állami bürokrácia és a korrupció is visszaszorítható lenne.

Ezek mind szükséges ám nem elégséges feltételei a válság megoldásának, ugyanis a hosszú távú stabilitás elérése egyedül a gazdasági növekedés beindításával lehetséges. Érthető módon a görög állam jelenleg képtelen beruházásokkal vagy fejlesztésekkel serkenteni a gazdaságot. A Bruegel mélyelemzései azonban rámutatnak arra, hogy erre nincs is szükség, mert a görög gazdaságban óriási versenyképességi potenciál rejlik, melyet jelentős ráfordítás nélkül is ki lehet aknázni.

Az euró-zóna jövője

Az eseményeket dinamikájukban szemlélve nem állhatunk meg Görögország határánál, hanem a valutaunió egészének jövőjét is érdemes megvizsgálnunk. A szakértők körében elterjedt különböző lehetséges jövőképeket alapvetően három csoportra oszthatjuk: 1) a status quo plus bevezetése, 2) a teljes szétesés, valamint a 3) a teljes fiskális integráció.

1)    A legelső alternatíva a status quo plus tulajdonképpen a jelenlegi helyzet megőrzését célzó tervezet, mely az EU eddigi, a válság kapcsán adott válaszaira épül (EFSF és az Európai Központi Bank (EKB) feltőkésítése). Ezen túlmenően fenntartaná a bilaterális kölcsönök lehetőségét Görög-országnak és a többi bajba jutott államnak, valamint garantálná, hogy az EKB a jövőben is vásá-rolni fog ezen országok állampapírjaiból a másodlagos piacokon.
A gyengepontja ennek az opciónak, hogy csak tüneti kezelést nyújt, mivel a legtöbb javasolt intéz-kedését csak ideiglenesen lehetne fenntartani. Két dologra tűnik alkalmasnak ez a javaslatcsomag: a status quo fenntartására (ideiglenesen) és válságmentes időszakban az újabb krízisek megelőzé-sére.

2)    A legdekstruktívabb elképzelés szerint az eurózóna megmaradására csak egyetlen esetben van esély, ha az EU elengedi Görögország kezét és a hellének kilépnek a valutaunióból. A koncep-ció egyik alapvetése, hogy ha tényleg hagyják a görögöket csődbe menni, már akkor sem garan-tálható az euró stabilitása, mert a válság „megfertőzte” a többi tagállamot is.

A terv ellenzői viszont éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy amennyiben akár csak egy ország is kilép az euró-övezetből az visszafordíthatatlan károkat okozna az integráció folyamatába és akár olyan láncreakciót is elindíthat, mely az EU szétesésével járhat. További ellenérv, hogy a válság következő áldozatának megnevezett Olaszország helyzetét az agytrösztök menedzselhetőnek tart-ják, amennyiben a felvett kölcsönöket az új kormány hatékonyan fogja felhasználni és fenntartja a költségvetési fegyelmet. A „fertőzés” továbbterjedése így nem feltétlenül elkerülhetetlen, vagyis a görögök tagsága nem jelent közvetlen veszélyt a többi államra.

Konzekvenciaként megállapíthatjuk, hogy az EU valószínűleg a végsőkig ragaszkodni fog a görögök megmentéséhez, különösen, ha a fenti érveken túl figyelembe vesszük, hogy Franciaország és Németország együttesesen 83 milliárd eurónyi kitettséggel rendelkezik Görögország felé. Mindeb-ből kifolyólag ennek a megoldási alternatívának jelenleg aligha van realitása.

3)    A teljes fiskális integráció lehetőségéről is megoszlanak a vélemények, habár az EU jövőjé-ről folytatott vitákban ez az opció mindig ütőkártyaként szokott megjelenni. A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy a fiskális unió elérése lenne az integráció következő nagy lépése, hiszen ez megfelelő kerettel szolgálhatna például az euró-kötvények bevezetéséhez. A közös kötvények kibo-csátásának következményeként pedig az egyes tagállamok külön részvétele értelmetlenné válna a nemzetközi szervezetekben, ehelyett létrejönne az eurózona közös képviselete. Természetesen eme jövőkép kapcsán is megfogalmazódnak releváns ellenvetések.

Egyrészt amennyiben a fiskális unió megvalósulna, akkor a tagállamok maradék pénzügyi szuvere-nitása is megszűnne, mert EU-s szinten növelnék meg a pénzügyi koordinációt.  Így például az Európai Bizottság akár vétójogot is gyakorolhatna a nemzeti költségvetések felett. Ezen kívül a bankrendszer szabályozását is nemzetek feletti intézmény végezné, ami egyben felügyelné a pénz-intézetek működését, valamint a központi adóztatás is megerősítésre kerülne.

Másrészt nyitott kérdés, hogy az integráció után, melyik tagállam milyen mértékben vállaljon sze-repet az országok által felhalmozott adósság finanszírozásában. Az újonnan bevezetett központi adóráta ugyanakkora legyen-e Észtországban, melynek adóssága körülbelül 8%, mint a 120%-os adóssággal rendelkező Olaszországban? Természetesen ez meglehetősen igazságtalan lenne, az „éltanuló” államokkal szemben, viszont nyilvánvalóan az sem kivitelezhető, hogy minden ország a saját adósságállományának arányában adózzon.

Összegzés

A három agytröszt tanulmányainak tükrében azt mondhatjuk, hogy Görögország és tágabb értelemben az eurózóna válsága, olyan komplex és hosszan tartó folyamatok végterméke, melyeket még akkor sem lehetne egyik pillanatról a másikra megváltoztatni, ha a nemzetközi gazdasági kör-nyezet kedvezővé válna. Evidens, hogy az agytrösztök által felvázolt elméleti modellek gyakorlatba történő átültetése már önmagában kockázatokkal övezett, de egyértelműnek látszik az is, hogy a legrosszabb döntés ebben a szituációban is a „nem döntés”. Fontos kiemelni, hogy az európai in-tegráció történelmi fordulóponthoz érkezett és a zűrzavarban két rivális stratégia kristályosodott ki. Az egyik a visszarendeződés és az integráció feladása, a másik az előremenekülés. Úgy tűnik ugyanis, hogy minden próbálkozás ellenére, az intézményi szerkezet jelenlegi formájában nem teszi lehetővé a hatékony válságkezelést.