Háromszéken a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban zajlott le az év legnevezetesebb háborúja és számos csatája: a varjak és csókák nemzetségét kellett a városból kiűzni. A becslések szerint mintegy húszezres létszámú varjúsereg elűzését célzó háborúra több évben megismételt hadüzenet után ezen a télelőn került sor.

A varjak fekete felhői Háromszékre mindig Kelet felől érkeznek. Addig, amíg a Szépmezőt átszelő országút mentén megvolt a nyárfasor, a varjak ezeket a szálláshelyeket bérelték ki, de amint a fákat halálra ítélték, a madarak fekete seregei beköltöztek az Erzsébet parkba, s a megszálló erők erről minden este éktelen károgással adtak hírt. Jelenlétüket egyébről is észre lehetett venni. Aki estefelé a park sétányaira vagy a fák alá merészkedett, onnan varjúmintás pitykézéssel térhetett haza, ha a varjúpöttyentéseket, mielőtt azok rá nem száradtak vagy fagytak a meztelen nyakára el nem sikálta a keze hátával.

Madártudósok és tudós madarászok állítják, hogy a varjú szerfölött okos madár, képes akár eszközöket is használni – például faágat -, hogy az élelmet – tücsköt, bogarat - rejtekhelyéről előkotorja, a vízparton szakszerűen felbontja a kagylót, egyik alfaja, a csóka, igen kedves, szavakat is képes megtanulni. Mondják, hogy nagyvárosokban azt is megtanulják, mikor szálljanak le az úttestre az elhullatott élelmet felcsipegetni. Akkor, amikor a villanyrendőr pirosra vált és a forgalom leáll.

Minden bizonnyal azt is az okos csókák ötölték ki valamelyik varjúkongresszuson, hogy rosszalló véleményüket a városvégi fakivágásokról azzal hozzák a városlakók tudomására, hogy tojnak rájuk.

Városunk őshonos lakóit a tömeges varjúbehatolás akkor tette intoleránssá a madarak irányában, amikor annyira elszemtelenedtek, hogy nemcsak a parkban járók ruházatát, a hölgyek elegáns kalapját kezdték díszíteni, hanem a sétányokat is átfestették.

Sejteni lehetett, hogy ennek háború lesz a vége.

Ez a varjúháború egyébként már a kezdetén bebizonyította, hogy az a közmondás, mi szerint „ezer varjú ellen elég egy kő”, hamis és mondvacsinált.

A mai, modern hadviseléshez a varjak ellen korszerű harcászati eszközök kellenek. A madárvédők ezúttal félretették Hermann Ottó varjúvédő, csókapártoló műveit, mi szerint nemcsak értelmes és hasznos, hanem szép is ez az értelmes madár, és a kő, a vadászpuska helyett az éjszakai támadásokat háborús hangulatot keltő eszközökkel indították, szimulálták a támadásokat, mint a ’89 decemberi felkelés idején Romániában.

A varjúűző önkéntesek seregei fehér harci hacukába öltöztek, hogy a fán kuporgó fekete seregek lássák az ő erejüket. Kereplőket, dobokat, egyéb zajcsapó eszközöket használtak, botos táncot is jártak, és nem a fejüket csóválták a varjúseregek láttán, hanem a fényt villogó, vijjogó eszközökkel küldték a magasba.

Sepsin olyan zenebonát, fény-és tűzijátékot csaptak, amilyen még sosem volt.

Eközben nemcsak a park fáinak koronaszintjén dúltak a harcok, hanem az újságok csatajelenetekre vonatkozó híradásaira fogtak (szó)fegyvert egyesek. Volt, aki a varjak elleni hadműveletekre a városi tanács kasszájából kiutalt húszezer lejt sokallta, inkább gödörtömésre fordította volna, mert inkább el lehet viselni egy jól célzott éjszakai varjúlövedéket a tarkó táján, mint egy bokaficamot, kocsitengely törést. A pesszimisták pedig előre ittak a varjak győzelmére. Volt, aki nótákat idézett, hogy „varjúsereg lepte el az egész tájat”, s ez a nóta aztán elvitte a vitát egészen más irányba, a látható és hallható, de kézzel éppen nem fogható varjúsereg a metaforák tollazatába öltözött, s csak úgy röpködtek – a természetesen a névtelen és azonosíthatatlan – átkok a varjak ellen, mint az Erzsébet park fáin a varjak. És ismét voltak – vannak – akik különbséget tesznek az őshonos, az itteni károgáshoz hozzászokott, az Őrkő alatti putrikban tanyászó és a jövevény varjak között.

Egyébként nemcsak a medve-, a varjú sem játék. Különösen ennek a jelképi mása. Történt egyszer, még az „átkosban”, hogy leleményes kirakatrendezőnk egy, a Kárpátokon túli Plojesten szervezett országos versenyre kiötölte, hogy a kirakatba elhelyez egy száraz ágat, arról cérnán lelógatja a csókákat, a madarak csőrében lesz a reklámozandó áru – amennyiben lehetséges: székely termék – s ezzel megnyeri a fődíjat.

A helybéliek célzásnak vették a csip-csip-csókás játékot, s csak hatósági beavatkozás mentette meg a kirakatot a háborús dúlástól, s azóta más országba inalt művészt egy kiadós veréstől.

Ez a mesés történet sem tanulság nélkül való.

Egyik ismerősöm bizonygatta még a régi világban, - azóta ő is elslisszolt az országból -, hogy nála bizony, arany holmi után szaglászva több ízben is házkutatást tartottak. Eredménytelenül. Aranyat tartott ugyan, de abból a tényből kiindulva, hogy a csóka, szarka, varjú kedveli a fényes dolgokat és azokat a fészkébe hordja, a kertvégi akácfák fészkeiben tárolta a kincset. A varjúfészkekre nem vonatkozott a házkutatási parancs.

Tanulhat hát az ember is a fekete madaraktól, hisz a közmondás is azt tartja: „ Addig jár az ember a varjak közé, amíg maga is megtanul károgni.”

A sepsiszentgyörgyi varjú ellenes hadművelet tehát sikerrel járt. Varjaink, mondják, nem repültek éppen Észak-Koreáig, hogy a Kedves Vezetőt elsirassák, hanem csak ide, a város széli fákig szálltak. Ez a röppálya is tanulságos lehet: hátha így a várost a varjak ellen védők eszébe juttatják az okos varjak, hogy az Olt város alatti szakaszának bokros, illegális szemétlerakó részeit kellene gyorsan növő hibridnyárral beültetni, s ott kedvükre fújhatnák két szótagú nótájukat a városból száműzött madarak: kár – kár!

Azért a területért nem lenne kár, és nyerhetnénk egy újabb parkerdőt.