„Amíg ez a rablóbanda el nem takarodik az ország éléről, addig semmi távlat, semmi józan ész. Reszketek tőlük.”Íme egy diáktársam – nevezzük SK-nak – emailben fogalmazott véleménye.

Néhány évig együtt jártunk a Toldy Ferenc gimnáziumba. Jövőre lesz a félévszázados érettségi találkozónk. Nyugodtan megfogalmazhatta volna e sorokat SK a „Tocsikolás” fémjelezte Horn-éra idején, majd Medgyessy pazarló miniszterelnöksége alatt is. Az elvadultabb Gyurcsány-regnálás szabadrablásai miatt pedig minden tekintetben jogosan ragadtathatta volna el magát. Ám osztálytársam minderre tegnap előtt vetemedett. Újévi üdvözletemre, s arra a félmondatra, hogy nyakunkon az „Érettségi Találkozó az 50-hez” – a fentieket válaszolta. Mellesleg a BUÉK-ot az alábbi lírával postáztam számára.

Míg élünk a Lelkünk

a testünkben edz,

s hogy mi végre teszi…?!

            E távlattól félünk,

egy biztos csupán,

és ez az, hogy élünk.

            Új Év, új távlat:

edzettebbek legyünk

legalább lélekben!

Legyen józan eszünk,

s higgyük azt: beválhat!

SK „kongeniális” válasza: „Amíg ez a rablóbanda el nem takarodik az ország éléről, addig semmi távlat, semmi józan ész. Reszketek tőlük.”

Semmi kereszt vagy vezetékneves megszólítás, semmi minimális osztálytársi szolidaritás. Semmi „Jobbat kívánok!” formula. Csupán „rablóbanda”, „eltakarodás” „reszketés”. Ezeket vágta, lőtte ki válaszában. Mert erre még méltatott. Legalább erre… Elhűlve zárom be az internetet. Vissza a könyvek világába! Az 1830-ban Puskinék alapította Lityeraturnaja Gazeta mai főszerkesztőjének, a nemrég hazánkban járt Jurij Poljakovnak a könyvét veszem elő. Szatirikus regényének, a „Gödölye tejben” címűnek már a végén tartok. Utolsó mondata így szól: ”Amilyen a textus, olyan a kontextus.” Tudjuk: a kommunikáció mindig kontextus szülöttje. A szakirodalom ismeri az interperszonális (két ember közötti), a csoportos (néhány ember), a közéleti (szónok szól nagyobb hallgatósághoz), a tömegkommunikációs (elektromos/nyomtatott médián keresztül), valamint a kultúra-közi (kultúrák közti kommunikáció esetén) létező kontextust.

Jelzem: SK-val soha politikai vitába nem keveredtem. Indulata, amely ezúttal „interperszonális” kontextusban jelentkezett, merő feltételezésen alapult. Az a gyanúja, hogy egykori osztálytársa, akivel hébe-hóba a metrón találkozott és társalgott - a másik táborhoz szít. És ez a másik „takarodjon”. Még szóra, szitokszóra érdemesít, de megszólításra már nem. Önmaga előtt feltehetően heroikusan, előttem erőlködő, eltorzult arccal jelenik meg az, akinek gyűlölködő énjét eleddig nem ismertem.

Visszalapozok Poljakov könyvében, amely az elmúlt értékválságos orosz évtizedek irodalmi életének a görbe tükre. A 249-ik oldalon az én SK-m szovjet-orosz megfelelőinek karikatúráját rajzolja meg Poljakov. E rész színhelye a Peregyelkino-Perepiszkino nevű dácsa-falu, melyet Gorkij alapított Sztálin engedélyével, s ahol a rendszer kedvelte írók kaptak nyaralókat. A nagyobbakban két-három írócsalád is otthonra lelt. Összeomlott a szovjet rendszer, össze a Szovjet Írószövetség. „Amíg mindannyian szovjet írók voltak, ebből semmi probléma nem adódott, barátságban éltek egymással. Hirtelen minden megváltozott. Kiderült, hogy egy fedél alatt kell laknia egy demokrata-liberálisnak , egy konzervatívnak, egy monarchistának, egy kommunistának vagy anarchistának. A békés élet véget ért: az emberek hónapokon át nem beszéltek egymással. Még csak nem is köszöntek. A közös kertben letépték egymás kaprát, vagy ami rosszabb, felszedték egymás répáját, darabokra szaggatták a táviratot, amit a postás a címzett távollétében náluk hagyott…”

Poljakov ezen a tényen Puskin szavaival gúnyolódik. A Lityeraturnaja Gazetában, melyet 182 évvel ezelőtt Anton Delvig költő alapította Alekszandr Puskin közreműködésével Puskin így fogalmazott: „Folyóiratunk szellemisége konzervatív liberális vagy liberális konzervatív”.

Ott és akkor e kettő egy fedél alatt megfért egymással. Pedig nem kisebb alkotók fémjelezték, mint Puskin, Vjazemszkij, és az irodalmi lap még Gogol első publikációinak is fóruma volt.

Egyébként a kötet – amely a Helikon kiadó gondozásában jelent meg – egy építkezésről is elzavart segédmunkás irodalmi világkarrierjének a története a peresztrojkától napjainkig. A posztszovjet értelmiség képviselői hogyan csinálnak valakiből, aki életében egyetlen irodalmi igényű sort, divatosabban „szöveget” sem vetett papírra, irodalmi világsztárt. Ehhez természetesen szükség volt a tömegkommunikációs (elektromos/nyomtatott médián keresztül) létező kontextusra. A meg nem gondolt gondolat, azaz a pillanat e közegére, amely minket is birtokol.

Andy Warhol, az amerikai popkultúra idolja így interpretálta a televízió-függő társadalom hatását: „Oly korban élünk, amikor mindenki híres lehet egy negyedórára.” Régen regényhősökre épült egy-egy alkotás, akik közül többen híresekké, világhíressé váltak Don Quijote, Fabrizio del Dongo, Monte Cristo grófja, stb. Regénye utolsó oldalán Jurij Poljakov rezignáltan állapítja meg: „Oly korban élünk, amikor antihős bármelyikünkből lehet”.

 Most éppen osztálytársamból, SK-ból – állapítom meg rezignáltan.