Márait olvasok. Valaha napi élvezetem volt ez, de amióta tiltott gyümölcsből kultusztárggyá balzsamozódott a szövegtest, ritkásan veszem kézbe. Mostanság hatalmas sorozatban adják ki műveit, összegereblyézve az apróságokat, forgácsokat, a hírlapi egynaposokat. E megélhetési szösszenetek – bár tudnék a szöveggyártásból magam is megélni!; a gondom ma az, lesz-e hely, hol ingyen megjelenhetek – nem az örökkévalóságnak íródtak; mégis örök darabok, egy letűnt kor és egy szétpárolgott/elfüstölődött korszellem halhatatlan molekulái.

A Karátsonyi-palota bontása nagyon szépen halad előre; minden nap elmegyek a rácsos kerítés előtt, s elismeréssel állapítom meg, milyen szépen, szabályosan bontják– írta Márai szomorún, elegánsan gúnyolódva. 1938. december 2-án.

De mi is volt ez az eltüntetett épület? A Krisztinavárosban – az író falujában – állt, ma helyén egy hatalmas telefonvállalat hatalmas székháza terpeszkedik. Nem ősi kastély volt, hanem egy, a Habsburg állam végidejét meggazdagodva megérő, grófi koronával 1859-ben meg- és kijelölt család nagyságának parvenü jelképe. A környék földszintes kispolgári nyugalmába beleerőltetett idegen test, mint ahogyan az a korabeli fotográfiákon látszik. Nem éppen vonzó látvány. A környék mára persze nagyon megváltozott, „bérpaloták” tömör sora áll ott egy-két megmarad házkövülettel: a Déryné-presszó (étterem) meg a Krisztina Antikvárium – utóbbi egykor fényképész-műterem – takaros kicsinységével. A Színháztörténeti Múzeum valódi palotácskája a legrangosabb a kistájban.

A főnemesített család története unalmasan sorsszerű: a vagyon- és rangszerző nemzedékek után az elfogyasztók jöttek: élték a koronás címer megkövetelte életet; a hatalmas termekben bálokat adtak, a falakra festmények zsúfolódtak – a gyűjtemény értékét ma kezdi felfedezni/felfedeztetni egy szorgalmatos és szakszerű művészettörténész –, az egyik utolsó műpártoló főúri gesztus a honi mozgásművészet szimbolikus értékű bemutatója a házat körítő hatalmas parkban. 1929-ben.

Azután: Az örökösök nem vállalhatták a nagy épület fenntartásának költségeit. … A palotát kínálgatták az államnak, a fővárosnak, egy időben szó volt arról, hogy átutazó előkelő külföldieket itt szállásolnak el, azután budai könyvtárat terveztek a nagy termekben; a főváros azt mondta, nincs pénze ilyen költséges vásárra. Hosszas tűnődés után elhatározták, hogy a palotát lebontják.

E lerontó aktus valahogyan kikerült a köztudatból. Ma egy honlapon a pusztulás okaként tűzvész szerepel; a tájékozottabb arrajárók az Ostrom következményének gondolják a városszövet sebét –, mint ahogyan sokáig magam is. A kortárs, a korban élő építészeti hivatal mosta kezeit: ők mindent megtettek a mentésre, de viszonyok! Nincs pénz! Jött, mert jöhetett, a csákány. Az aranytelér értékű telek Buda közepén kijelöltetett parcellázásra, a szétverő-had után érkeztek a dolgot „animáló” sáskák, mai nevükön ingatlanfejlesztők.

Egyes mai szövegek szerint viszont a megürült térbe a Német Birodalmi Gimnázium – Deutsche Reichschule – új otthona került volna ide, mint írják mai tollpörgetők: popónyaló gesztusként a Führernek. Igaz, nem igaz? Hiszen akkor már a magyar államvezetés igen csak védeni igyekezett az országot a náci ártól; Szálasi börtönben, a Volksbund csöndes, de létező tűz alatt; a valódi gesztusok ezt mutatják. De mindegy, ugyebár nem árt időnként az ordas Horthy-fasizmus véknyán egy-egy sportcipős rúgást elhelyezni.

A közelgő háború közelgő füstös szele mindenféle tervet elsöpört. Az üres területen, a Rákos-kommunizmus elején szocreál irodaépületet húztak fel, birodalmi stílben: hadiüzemet! Majd az távközlési székház lett, s tényleg megérkeztek a németek.

Vissza Máraihoz: De a pestiek és budaiak aggodalommal, hamis érzelgősségtől mentesen nézik ezt a bontást, s tiltakozó leveleket írnak az építészeti hivatalnak. Mint hasonló esetekben korábban és ma is. Hasonló foganattal. Bár! Néha sikerrel: például az ősi pesti városháza lecsákányoztatása mellet egykor a Belvárosi templomot is fel akarták áldozni a korszerűség oltárán a fejlettagyúak –, ezt azért sikerült megakadályozni. Van remény!

Van remény! A Karácsony a remény ünnepe. Lehet megváltás. Lehetséges bűneinket levetkeznünk. Együttesen? Mindenki a magáén kezdje.

De: A pesti és a budai ember elsétál a romhalmaz előtt, és csodálkozik. Miért ilyen sürgős lebontani valamit, ami már megvan, amíg nem tudunk helyében biztosan építeni egyenértékű újat? Nem volt pénz? Soha nincs pénz.

Bontásra mindig van. És dúlt/dúló magyar lélek, amely nagyobb áhítattal nézi a Pénz palotáit, mint az egykori istállót.

Karácsony. Szórjuk a pénzt. A szeretet korhű jele. Az?

Szeretet sem adni, sem venni nem lehet pénzzel, pénzért.

Karátsonyi pusztítás. Az járja. S nemsokára megérkezik a harminc ezüst.

Kik akarják?