Karácsony és az új esztendő térben és időben a legtágabb és a legmélyebb merítésű, a nagyvilágba szétszakadt családok egymást kereső két ünnepe. Különösen nekünk, magyaroknak, akik elérzékenyedve mondjuk és énekeljük, hogy „a nagyvilágon e kívül, nincsen számodra hely, áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned halnod kell.”

A szülőföldön maradás manapság, különösen a politikusok ajkán korparancs, s eközben, ha csupán a nemrég lezajlott népszámlálás előrevetített – nem hivatalos – adataira gondolunk az „oldott kéve” állapot erősödik, a társadalom felszíni habzásának buborékai azt eregetik a levegőbe, hogy „széthull nemzetünk”.

A magamfajta tollforgató ember számára advent idején sokféle üdvözletet, jókívánságot hoz a posta, telefonon kívánnak boldog ünnepeket, s boldog új évet, ezek mennyiségét az utóbbi években megtízszerezik a világhálós üzenetek, a skype-csevegések.

Éppen most kaptam valahonnét – 10Villa Juané, Hattingh St Baillie Park, Potchefstroom 2531 – J. Fazakas-tól kézzel címzett klasszikus levelet, és, szégyenszemre a cím alapján küldőjét hírtelen nem tudtam, azonosítani. Fazakas nevűek ugyanis sokan élnek a nagyvilágban, de ahogyan rászalad a tekintetem a S/Afrika szóra, azonnal bekattan, hogy küldője az a Fazakas János, aki 1944. őszén a 72-es határvadász katonazenekarban szolgált Csíkszeredán, majd Sebő Ödön főhadnagy parancsnoksága alá került Gyimesbükkre, és egyike volt annak az önkéntes két futárnak, akik a zászlóalj sikeres kitörését a bekerítésből futárszolgálatukkal lehetővé tették. Sebő Ödön A halálraítélt zászlóalj című nagysikerű memoárkönyvéből ismerjük a részleteket.

Fazakas János 1921. november 21-én született a háromszéki Kilyénben. Nemrég töltötte be a 90. életévét. Passauban került fogságba, 67 éve él külföldön, előbb Németországban, majd fél évszázadnál hosszabb ideje Dél-Afrikában, ahol két fia is él, György – George Fazakas - szintén zenész, „az egyetemre is felnőtte magát” mondja egyik itthoni rokona – másik fia, János, pilóta és dél-afrikai üzletember. Idős Fazakas János nyugdíjazásáig a Pretoriai Filharmónia karmestere volt, s a zenekarban tuba volt a hangszere.

Hát – ez se semmi.

Levelezéses ismeretségünk onnan származik, hogy sepsikilyéni unokahúga, Székely Zsuzsanna heti rendszerességgel küldi a dél-afrikai címre a becsomagolt Háromszék-számokat. Levelének az írásaimra vonatkozó passzusát nem idézhetem, mert az én koromban nem érdemes már növelni az engem nem kedvelők számát. Csupán a levél két passzusát emelem ki: „Sok szeretettel küldöm üdvözletemet önnek és családjának, a Háromszék dolgozóinak is. Éppen ma olvastam a Kemencét, a jó pityókás kenyeret.

                        Volt egyszer egy kemence,

                        Belé bújt a kis Bence,

                        Kiugrott a kis Bence,

                        Üres lett a kemence.”

(Én csak azt a változatot ismerem, amelyikben „kormos lett a kis Bence”.

Nos, miért tárom a nyilvánosság elé ezt a személyes hangú levelet, amelynek az az itt nem idézett fő témája, hogy ránk „nagy szüksége van a Székely Népnek” – így, nagy kezdőbetűkkel.

Kaptam rokoni üdvözleteket Minnesotából, baráti jókívánságokat Chicago-ból, Haway-ból, Ingolstatból, Ausztráliából, fiam, menyem most utazik az USA-ból Costa Ricába, és már megvan a repülőjegye Új-Zélandba, ahová geológus kutatómérnökként hivatalos.

Más példákat nem is mondok, annak a jelzéséhez ennyi is elegendő, hogy karácsony előtt is elmondhassam: nemzeti szétszóratásunk a nagyvilágban adott tény, amivel számolnunk kell. Családi, kisközösségi, nemzeti szétszéledésben is élünk, s ahol egy „bogban” vagyunk, mint egyelőre Székelyföldön, egymást „esszük”, az „üsd, vágd, nem apád” modorban, pedig képletesen „az, egymás apja, anyja, fia és lánya” lennénk.

Vannak, akik a jobb anyagi körülmények miatt hagyják el a szülőföldet. Néhány évre, vagy végleg. Napjainkra inkább ez jellemző. Egész szakmák is útra kelnének, mint a magyarországi rezidens orvosok. Ezzel a kategóriával nem foglalkozom, pedig szívesen mesélnék számukra történeteket, milyen karácsonyaink voltak a háborút követő évtizedekben. Vannak aztán, mint Fazakas János tizedes, akiket a második világégés katonaként sodort a világ végére, Dél-Afrikába, ahol 67 év múltán is érzi a háromszéki pityókás kenyér ízét, hazai napilapot olvas, és János meg Gyuri fia is ismeri és beszéli anyanyelvét. És ismét vannak mások, mint a fiúnk és menyünk, akik az itthon még hozzá nem férhető tudományos világban emberként és magyarként vállalják a „kinti” helytállást, hisz ez egyszersmind „benti” is, magára a nemzetre vet olyan fénynyalábot, amelyet, nem egyszer, az itthon kártékonykodók festenek át mérges vörösre.

A magyarság megtartásáról és megőrzéséről már csak kárpát-medencei és világméretekben lehet beszélni. Ezt lehetővé teszi, egyrészt a modern kommunikációs eszközök léte, a lelki és fizikai kapcsolattartás, a Fazakas János karmester hagyományos, kopertás levelezése. Másrészt ehhez a kapcsolattartáshoz és együtt maradáshoz megvannak a jogi, az intézményi keretek is. A Magyar Országgyűlés által elfogadott és alkalmazott honosítási törvény rendkívüli lehetőségeket teremt ahhoz, hogy ne csak hírből, képeslapról vagy világhálós kapcsolatépítés révén ismerjük egymást, és ne csak virtuális élmény legyen együvé tartozásunk, hanem élő és eleven gyakorlat is.

Beste wense vir Kersfees

En die komende Nuwe Jaar

írja valamilyen – talán afrikaans - nyelven Fazakas János, de, lévén lapról és karácsonyi üdvözletről szó, azt is hozzáfűzi: „ Kérem, továbbra is írja meg az igazságot.”

Kis Bence, a kemence és a pityókás kenyér is az igazság. A jó ízű igazság.