Három okból is aktuális az alábbi, a baloldal tisztességes, illetve tisztességtelen részét elválasztani igyekvő ’89-es cikkünk:

- a kormányzat éppen – a kommunizmus elévülhetetlen bűneire hivatkozva – generálisan igyekszik törvényen kívül rekeszteni a „jogutód” pártot és tkp. minden kommunista-gyanús, azaz baloldali szerveződést;

- Kim Dzsong-Il elhunytával szép esély mutatkozok az elő és szerencsére az egyetlen kommunista dinasztia folytatásához; valamint

- továbbra is szembetűnően hiányzik a magyar politikai kultúrából ama pae exellence nyugati attitűd, miszerint a élesen elhatárolódnak a kommunista eszmekörtől a szociáldemokraták, illetve úgyszintén a konzervatívok a fasisztoid nézetektől.

Kovács Kikova László és Székely Kocsárd

Comte ürügyén

Politikai pozitivizmus és kommuno-fasizmus

„Talán dünnyögj egy új mesét,

 fasiszta kommunizmusét -”

József Attila, Világosítsd fel …

Auguste Comte a „pozitivizmus atyja”, alighanem az a XIX. századi gondolkodó, akinek a – különféle – XX. századi totalitarizmusokra gyakorolt hatását kevésbé dolgozták fel.

Comte életében nem aratott sikereket politikai nézeteivel, és a későbbiekben sem váltott ki különösebb – tudományos vagy társadalmi – visszhangot. Elméletét soha nem fejtette ki oly’ módszeresen és rendszerezetten, hogy esetleges követőinek hivatkozható alapot nyújtott volna. Amikor azután – a századelőn – az addig látensen „pozitivista” társadalom- és politika-felfogás berobbant a világtörténelembe, és gyakori szervezőelvként kezdett funkcionálni, addigra Comte neve csaknem teljesen feledésbe merült.

Tömören összefoglalhatjuk e lefegyverzően egyszerű, politikai gondolkodás lényegét: minden nép államrendszere megfelel erkölcsi szokásainak, amit viszont vallása már eleve meghatároz.

Vallás, erkölcs és állam; ez a szimpla logikai rend, világos különbséget tételez állam és (civil)társadalom között, és a politikai főhatalom struktúráit az utóbbi közösségi és kulturális-tudati szövetében gyökerezteti. Manapság megszokottabb szóhasználattal úgy fogalmazhatunk, hogy az uralkodó ideológia a társadalom tagjainak spontán és adekvát politikai magatartását váltja ki, és ez a (szintén adekvát) államhatalom társadalmi támaszát garantálja.

Az első világháború szörnyű – eladdig példátlan – iparosodott hadviselése okozta trauma nyomán föllángolt káoszban, mind a forradalmak, mind az ellenforradalmak gyakorlati társadalom-szervező érvényre emelték a pozitivizmus leegyszerűsítő – Comte nézeteire rímelő – szemléletét.

Ezúttal csupán három ilyen, viszonylag közismertebb – tipikusan pozitivista politikai praxist megvalósító – mozgalomra hivatkozunk:

                                                                                       - az olasz korporatista, avagy „fascista”;

- a német nemzetiszocialista, avagy náci;

- szovjet-orosz bolsevik, avagy kommunista irányzatra.

*

Mindhárom totalitárius-birodalmi illúziókat dédelgető mozgalom, egy-egy korábbi történelmi mintához nyúlt vissza a múltba. Egyaránt idealizált atavizmust hirdettek jövőkép gyanánt. A kiválasztott, idealizált korszakhoz persze automatikusan rendelődött – a történelemben korántsem precedens nélkül – a kiválasztott nép kényszerképzete. Kanonizált fantazmagóriákat pedig egyaránt fanatizáltan, tűzzel-vassal próbálták érvényesíteni.

Az olasz fasiszták az európai középkor hivatásrendi modelljét adaptálták. A német nemzetiszocialisták az uralkodó katonanépek és az őket szolgáló, jogfosztott leigázottak (heloták) brutális ókori példázatát modellálták. A szovjetek pedig egy feltételezett – nota bene sosem volt! – fikciót, ti. az ún. „ősközösség” nyers, egyenlősítő sémáit erőltették a társadalomszervezés zsinórmértékeként.[1]

Ezek a koncepciók azonban – a szükségszerű történelem-hamisításon túl – az akár csak felemásan modernizálódott társadalmakra is csupán ideig-óráig erőszakolhatók. Az ásatag anakronizmusokcsupán öncélú jelmezeket és viselkedési normákat involváltak. Ezek pedig jószerivel köszönőviszonyban sem voltak az adott társadalom valódi problémáival.

A radikális mozgalmak stratégiájának kulcskérdése a politikai hatalom birtoklása. Az a pozíció, amelyből a társadalmat átszervező elgondolások reálisan megkísérelhetők: az állami erőszak és hatalom eszköztárának csúcsai. A politikai hatalom „pozitivista” kisajátításán (azaz a politikaikonkurencia drasztikus felszámolásán) túl – közös vonás gyanánt – még kettő karakterisztikus mozzanat emelendő ki.

a.)Az első az ún. kultusz- vagy kultúrpolitika. Ennek a pozitivista totalitarizmusban leplezetlen célja, a kitüntetett ideológia uralmi helyzetbe emelése. Mintegy államvallási rangra, tkp. kizárólagosságra emelni a saját értékrendet, nem csupán propagandát jelent!

Hanem elsősorban a nyilvánosság, sőt a véleményalkotási és információszerzési struktúra kisajátítását. (Önszerveződési, érdekartikulációs és érdekérvényesítési kondíciókat nélkülöző, vagy attól megfosztott, elmaradott társadalmak esetén a média sajnos fundamentális pont!) Végső soron állami tilalmat jelent mindazon jogi, politikai, erkölcsi vallási vagy tudományos nézetekre, amennyiben nem szolgálják – közvetlenül vagy közvetve – a totalitárius mozgalom céljait, azaz feltétlen kultuszát. Ugyanakkor blokádszerű mellőzést vagy éppen üldöztetést jelent azoknak, akik – akár csak potenciálisan is – más nézeteket képesek megjeleníteni. Végül pedig – és alighanem ez a legfontosabb! – módszeres lejáratást és bomlasztását mindazon civiltársadalmi közösségeknek, amelyek eltérő eszmei értékrendet képviselnek. Ilyen „ellenséges” központok lehetnek akár egyházak, alkotókörök, civil egyletek, művészeti irányzatok, a pártosodás irányába mutató iskolák vagy kávéházi asztaltársaságok, klubok, alternatív mozgalmak, sőt segélyegyletek vagy a művelődést szolgáló intézmények (pl. munkásotthonok) is.

b.)A második fontos mozzanat a társadalom célzatos atomizálása. Azaz az egyedek politikai magatartásának „helyes” irányba – az „egyetlen igaz út”-ra – terelése. Ugyanis a fejekbe nem lehet belelátni, a gondolati-érzelmi tudattartalom nem ellenőrizhető, vagy csak alig. Az uralkodó mozgalom által szervezett, kidolgozott politikai rítusok azonban kényszerhelyzetbe hozzák az egyszerű honpolgárt. Nem tudja elkerülni a színvallást, ha köszönés módja, a megszólítás, az ünnepek ceremóniarendje stb. politikai tartamokat hordoznak és hatalmi elvárásokkal telítettek. A közéletnek ez a hétköznapokba és a magánszférába is belenyúló túlpolitizáltsága, tömegesen megszokottá teszi a nagybetűs „Eszme” iránti lojalitás elkerülhetetlen kinyilvánítását. Minek folytán – ügyes belügyesek – gyorsan kiszűrik a deviánsokat.

A társadalmi szokások azonban többnyire merevek és szívósak. Megváltoztatásuk, új tartalommal való feltöltésük olyan formalizált kereteket igényel, amelyekben az egyes ember magatartása folyamatos kontroll alá kerül. Ezt a feladatot tölti be a politikai tartalommal áthatott, förtelmes muszáj-közösségi struktúra. A „közéleti” közösségek ugyanis – megerőszakoltan! – a civiltársadalom kiiktatására, pótlására és szimulálására egyaránt szolgálnak. Ezért nincs okunk csodálkozni a sztálini Szovjetunió és a hitleri Reich tömegszervezeti modelljének kísérteties egybeesésén, ami a szembetűnő személyi kultuszon jócskán túlmutat. Honi példát említve, a politikai egypárt mögött olyan – alapvetően elfajult, azaz elidegenedett – ifjúsági- és gyermekszervezet, nőmozgalom, szakszervezet, értelmiségi- és művészeti szövetségek, brigádmozgalom, népfrontos klubhálózat, sportegyesületek valamint egyéb hobbiegyletek kultikus elemekkel áthatott, nyilvánvalóan militáns hálója (MHK-MHSZ)[2] szövődött, amelybe még a származásánál fogva (osztály) ellenséges alattvaló is szükségképpen belegabalyodhatott. Óhatatlanul bekövetkező részvétel azután részvállalássá, tehát legitimáló tényezővé, sőt könnyen kollaboráns magatartássá transzformálódott.

A „politikai pozitivizmus” leginkább az államhatalom birtokában válik hathatós társadalomszervező erővé. Mivel természetszerűleg csak ekkor élhet legálisan a közhatalmi kényszer eszközeivel is. Nem szükségszerű viszont, hogy módszertanát mindvégig látványos terror uralja. A kifinomultabb, liberalizált változatokban, mint például a peronizmus és a késő kádárizmus, az erőszak valóban háttérbe szorult. A métely saját bázist teremtett – egy viszonylag-valamelyest élhetőbb – együtt hazudott, különös közbelenyugvásos közegben

*

A politikai pozitivizmus tehát a viszonylagosan elmaradott, ún. félperiféria térségeiben teljesedett ki, és vált felettébb életképessé. S valószínűsíthető, hogy egy-egy ország – külpolitikai-, katonai- és főleg gazdasági – kudarcélményei hívják létre a kultikusan totalitárius szisztémát. Így azutántörvényszerűen kifejezést nyer az – egyébként egymástól rendkívül különböző – különféle pozitivista eszmékben az adott világrend átfogó kritikája, valamint ama határozott ígérvény, miszerint az agresszíven javasolt „új rend” majd gyors felzárkózást eredményez.

Különbségek vannak azonban a kapitalizmus-kritika mértékében és minőségében.

Azokat a mozgalmakat, amelyben az „új rend” hirdetői az adott viszonyokat alapvetően nem tagadják, hanem a tőke hatékonyan útjában álló akadályok eltakarítását tűzik célul, fasizmusok gyűjtőnéven szokás emlegetni. Ha viszont a kritika általánossá válik, és felülkerekedik valamilyen kapitalizmust tagadó megoldás gondolata, úgy a jelenséget – bevett szokás szerint – kommunista rezsimként könyveljük el.

A nem-kapitalista utat – legalábbis szavakban – hirdető, kommunista mozgalmak számára mindig kézenfekvő volt a hivatkozás Karl Marxra. A szocializmus elmélet XIX. századi – tudományos igényű – megalapozójának megkerülése botorság lett volna. Sőt a politikai pozitivizmus logikájából következően – bigott módszerekkel törekedtek kisajátítására is; önmagukat jelölve ki az eszmei hagyaték kizárólagos örököseinek. Ebben a vonatkozásban a toleranciát kevésbé ismerő bolsevisták hisztérikusan intoleránsak.[3]

A vasfüggöny mögött megvalósult szovjet birodalmi rendszer önmagát szocializmusként definiálta. Tette ezt annak ellenére, hogy az erőltetetett iparosítás eredményeként általánossá vált a bérmunka, és amikor a munkástanácsok ’56-ban – haszonbérletre hajazó konstrukcióban – csupán nyereségrészesedést követeltek az szocializmusellenes tevékenységként minősítették.

Vagyis a tőkeviszony meghaladását, avagy nem-létét hazudta a kurzuspárti direkt apológia. A közben „létező-„re majd „fejlett”-re keresztelt szocialista kurzusban az elmaradottsággal terhelt kapitalizmus egyik különös formája fungált, az orosz imperializmus jogutódjaként a világ meghódításának mögöttes tervével. Holott a tulajdonos állam polgárai egytől-egyig a közhatalom bérmunkás-alattvalói voltak.

De a kevésbé szabados szovjet típusú rezsimekben tipikusabb volt a munkakényszerrel sújtott dolgozók röghöz kötése. Tehát a jobbágysághoz közelítő státusz sem volt kivételes. Az alávetettek bérezését, munkakörülményeit, életnívóját a paternalista (párt)állam, mint általános tulajdonos és munkáltató akarata határozta meg. Ez ellen lázadozni – automatikusan – államellenes összeesküvést jelentett, mivel minden ilyen ország, mint egy óriási tröszt-konglomerátumként fungált. Ez volt a tervgazdálkodás logikájának reális magva. Így váltak a hatalmon lévők szerint, „ellenforradalmivá” a proletárdiktatúra kellős közepén a munkástanácsok ’56-ban és a Solidarność 1980-81-ben.[4]

*

A hatalomra jutott moszkovita-bolsevik mozgalmak éppen úgy használták föl propagandaeszközül – és nem kevésbé legitimációs tényezőként – Marx politikai tekintélyét és gondolatait, mint a német nemzeti szocialisták Nietzsche tanait. Miként a megtapasztalt „übermensch” úgy a „létező szocializmus” is az eredeti eszmekör megcsúfolásának, tragikomikus – azaz pánszláv imperializmust álcázó – paródiájának bizonyult.

Absztrakt tőke kombinációja tehát általános bérmunka kényszerrel, nem valósított meg mást, mint a politikai-közhatami eszközökkel szervezett, totális államkapitalizmust. Mindennek kommunista-szocialista látszattal való megspékelése csupán az elmaradottság konok tagadásának tudható be. S mivel csupán verbális volt a viszonyok nem-kapitalista jellege, ezért nem látunk alapot a fasizmusoktól való elhatárolásra. Indokoltnak látjuk tehát József Attila és Adam Schaff által használt[5] kommuno-fasizmus kategória létjogosultságát, pl. Sztálin, Mao, Pol-Pot, Ceauşescu országlásával kapcsolatosan.

Nehezen definiálható közös nevező híján Bibó szerint a fasizmus fogalma. Azonban ha túllépünk a mechanikus demokrácia-diktatúra koordinátarendszeren[6] úgy mégiscsak körülhatárolható az ugyancsak kiüresített fogalom. Ezért helytállóbbnak tartjuk különféle rémuralmi fokozatú fasizmusokról beszélni.

Megítélésünk szerint, a fasisztoid genotípusú rezsimek három lényegi jellegzetessége állapítható meg:

α)túlideologizáltság, mely bezárkózásba és militáns vezérkomplexusba torkoll

β)totalizált alávetettség

γ)osztályellentétek körmönfont bagatellizálása

α)A legszembetűnőbb terror-vonás, valamely meghatározott teória tkp. államvallási rangra emelése. Vagyis kizárólagossá, vagy legalább is hegemónná avatása a politikailag preferált világszemléletnek. Ez természetesen világos lenyomata ama elmaradottsági szintnek, ahol az állam és egyház még nem vált el egymástól. Más kérdés, hogy a szeparáció-hiányos közegben az adott teória törvényszerűen leegyszerűsödik. Ugyancsak innen fakad, az eltérő nézetek, majd nüánszok – eretnekké nyilvánításán keresztüli – ellehetetlenítése és elfojtása.

A kiválasztott ideológia szinte bármi lehet: nemzeti-vallási, korporatista, fajelméleti, osztályharcos, vagy valamely leninizmus-mutáns (pl. Kim Ir-Szen: „dzsucse”-teóriája), illetve sui generis orákulumok (pl. Kadhafi dzsahmarija tanai) stb. De a terror, mint bevált kötőanyag nélkülözhetetlensége folytán, kivétel nélkül bunkerszindrómás bezárkózáshoz vezet és militáns színezetet ölt.

Bibónak tehát abban a vonatkozásban helytálló a megállapítása, miszerint nincs közös elméleti magva a fasiszta ideológiáknak. Hacsak nem a dogmatikus fundamentalista stílus, vagy a Vezér gyermekded istenítésének látványos megnyilvánulásai. (Észak-Korea „népi demokráciájában” még – a kommunista ideológia abszurd-groteszk kifordításaként –, még hamisítatlan dinasztia is keletkezett.)

β)Sajátos karakterjegy a társadalom kényszertagosítása Az álcivil – azaz művi – muszáj-közösségek és látszatszervezetek kreálása. Ez az egyletileg tagolt, közösségi élet meghatározott mederben tartására, a civiltársadalom leigázására és szimulálására szolgál. Az atomizált egyedekké lefokozott individuumok ilyesfajta tömörítése természetszerűleg a – mindenható és mindenütt jelenlévő – állam(párt) által kontrolláltan, és az adott ideológia szabályai által meghatározottan történik. Ide sorolható pl. az iszlám egyház-kényszere, avagy a klasszikus bolsevik, illetve náci minta szerinti pártállami vezető szerep axiomatikusságának deklarálása. Tehát az egymásra épülő gyermekszervezet, ifjúsági szövetség és „a” nagybetűs Párt – valamint a kapcsolódó statisztéria-szervezetek, és elit-rendek – komplex rendszere. Lényeges, hogy a színlelt, illetve formális önkéntesség leple alatt – nyilvánvaló elvárási presszió hatására – a többség tartsa kötelességének, a valahova tartozni kell kategorikus imperatívuszát. S ez a felkent vezető szerep elismerésének előszobája.  Kelet-Európában nem véletlenül a pótpárti funkcióra kárhoztatott szakszervezetek transzmissziójára helyeződött a hangsúly. A legperverzebb végletet természetesen Észak-Korea produkálta. Ott ugyanis mindazok, akik nem tagjai az egypártnak,azok kötelező jelleggel automatikusan szakszervezeti tagok. Mi ez, ha nem a szakszervezet pótpárti jellegének nyílt bevallása?

γ)A legfontosabb ismérv a nemzetgazdaság állami kezelésére vonatkozik. Fel kell figyelni ugyanis arra, hogy a fasisztoid rezsimek kivétel nélkül a (fél)periférikus régiókban keletkeznek. Valószínűleg nem véletlen, hogy az elmaradottsággal terhelt talajon vertek gyökeret. Egy részük nyílt konzervatív tulajdonfelfogással rokonítható elvek mentén tartotta fenn a magántőkeprivilégiumait. De igyekeztek a társadalmi feszültségeket feloldani vagy kanalizálni, hogy a piac működését központi ellenőrzés alá vonták.

A másik forradalmiaskodó változatban viszont már magát a burzsoáziát likvidálták. Nem ritka a történelemben, mikor egy torz osztályharcos szemléletmódtól megrészegülten, szó szerint az utolsó kulákig, zsidóig, esetleg a – Vörös Khmerek mintájára az ab ovo bűnös – városlakóig lebontva valósítják meg pusztító küldetésüket. A tőkeviszony ilyen nyers tagadása, mely az osztályellenség felszámolására irányul, csupán a szellemi proletárok terméketlen önkényét eredményezte.

A fellelhető tőkejavak államosítása ugyanis még magánabb – vagyis elidegenedettebb – tulajdont eredményez, mint a privát. Ezért vált paródiává az ún. reális szocializmus. Pontosabban az ún. szocializmus eleve elvetélt – ázsiai zsákutcába tévedt – hamis kísérlete. Tehát az évtizedeken keresztül a planéta hatodát uraló ún. szocialista világrendszerben a kommuno-fasizmus tombolásának ténye tagadhatatlan. Ugyanis

-          a kötelezővé tett degradált lenini-sztálini ideológia monopolisztikus helyzete nyomta rá a bélyegét csaknem az összes társadalmi viszonyra;

-          bőven tobzódtak a pártállami struktúrákba integrált – civil kezdeményezést szimuláló – pszeudo-szakszervezetek és muszáj-egyletek;

-          a munkakényszerrel sakkban tartott félszabad dolgozók, avagy kriminalizált kényszermunkások kizsigerelése sem lehet kérdéses. (Bár a társadalmi juttatások révén néhány kirakatállamban közelíthetett a nullszaldóhoz.)

Nem meglepő, hogy ezek az újbarbár társadalomalakulatok sikerrel adaptálták a különféle típusú terror elemeit. Hiszen a terror volt genezisük és fenntartásuk legfontosabb – a viszonyokat totalizáló – eszköze.

*

Mindehhez képest mit is jelenthet számunkra az alaposan elárult baloldaliság értéktartalma?

Le kell szögezzük, véletlenül sem „ávós” ismérv, ahogy azt sokan hiszik, és újbátor vehemenciával hangsúlyozzák!

A „permanens revizionista”[7] – vagyis eleve kritikai – egészséges baloldaliságba soha nem fért bele a szovjet importból származó despotizmus elfogadása. Viszont sem az államilag megszervezett, sem a magántőkés kiszipolyozás dicsérete sem. A vadkapitalista bornírtságokkal szembeni kritikátlanság, ami nálunk liberális mezben jelentkezik határozott elutasítást érdemel.

A baloldaliság általában a kiszolgáltatottak (érdek)védelmén túl – többek között – a gondolat szabadságát és a nyilvános elvhirdetés mindenkit megillető korlátlan jogát magában foglalja. Akkor is, ha sűrűn meg kell mérkőznünk demagóg és gátlástalan, esetleg egyenest fasisztoid, vagy csupán őrült igehirdetőkkel is. Jelenti továbbá a szervezkedés csaknem feltétlen szabadságát. Akkor is, ha mindez csupán az elit különféle stílusú klikkjeinek a belterjes túlburjánzásával jár.

Végül pedig – s itt a lényeg – a baloldaliság határozott kiállást jelent a gazdasági demokrácia gondolatáért, a manapság erősen lehatárolt demokrácia kiteljesedéséért, pontosabban szocializálásáért.

Szerény véleményünk szerint, a korszerű baloldalisága dolgozói tulajdon, és a munkahelyekre, valamint a privatizáció folyamatára is kiterjeszthető demokratikus kontroll határozott követelését jelenti. Harcot a munkavállalók profitelosztásban való közvetlen részvételéért, és a dolgozói beleszólás (participáció) kiterjesztéséért.

Amikor elvbarátainkkal együtt következetesen használjuk az ominózus kommuno-fasiszta jelzőt, akkor egyúttal elhatároljuk magunkat a baloldaliság minden olyan félreértelmezésétől, amely keményen megtorolt minden – nem hivatalos – kritikát. Hiszen minimálisan zaklatással, de többnyire tömény kriminalizálással is számolhatott, aki – deklarált szabadságjogait komolyan véve – próbált az adott kereteken túllépve közéletet élni. (v. ö. Fidesz-alapítók elleniadminisztratív fellépést ’88 tavaszán[8]) Nem véletlen, hogy az általános szolgaság elől tömegesen menekültek az emberek, ha a határon rést találtak.