A matematikához nem értek, tehát számtanozni fogok.

Vegyünk egy állítást: „A szabadság felismert szükségszerűség.”

Szerzőjeként Marx Károlyt szokták megnevezni, ha idézik. Elég sokszor idézik. Néha filológusi lelkek ezt cáfolják; állításuk szerint Hegel lett volna a kimondó/leíró, Marx csak átvevő. Minuciózusabb alakok az utóbbit is „pontosítják”: Engels Frigyes az. Mindegy. A marxengelsizmus egyik sláger tétele, így lett ismerté, és kész.

Írjuk le egyenlet formájában:

szabadság = ’felismert szükségszerűség’

Az egyenletet két módon írhatjuk át:

szabadság - ’felismert szükségszerűség’ = X

Y = ’felismert szükségszerűség’ - szabadság

Ha elvégezzük a közismert Goffri – Tsockymass-transformációt

X = Y

akkor az egyetlen valós megoldás

X = 0 ~ Y = 0

tehát X = Y = 0

Más megoldás a Singula – Riita-tétel következtében nem lehetséges.

A humán transzkripció eredménye:

szabadság = 0 ; ’felismert szükségszerűség’ = 0

Nulla az egész.

Kamaszidőmben, e mondattal megismerkedtemkor ropogós düh töltött be: ugyanis tudtam: a szabadság nem más, mint a szükségszerűség uralma alóli felszabadulás. Kiszabadulás. Megszabadulás. Levakarás.

Ezt akarom! Akarom!

A számtan szerint az egyik nulla érdekében a másik nullát kell lenulláznom.

De ki számolgat tizennégy éves korában?

Így lettem bölcsész.

Úgy tűnik, mások sem sokat számolgatnak. A szabadság dolgában legalább is nem.

számolgatás = 0

’felismert szükségszerűség’ = 1

Ez is számtan. A föntebbi egyenletezést eszerint is lefolytatható. Szabadságunkban áll.

Meg van az eredmény?

Na jó, adok még egy (1) percet.

Addig elmondok valamit: a szabadság nem más, mint a forró tengerparton fújó szél sós simogatása a bőrömön. A barlangban hallható végtelen, tömör csönd. A párom hűvös érintése, amint Matalán simogatja szétégett testemre a gyógyító tejfölt. A törött orrcsont sajgása majd’ ötven évvel a sötétbe való zuhanás után.

Na, megvan?

1?

Nekem nincs.

Akinek van, annak adatik; akinek nincs, attól elvétetik.

Én így számítok.