Tollforgató emberként is hálás vagyok a madaraknak. Újságíróként, különösen az „átkos” időkben a leghatékonyabb metaforáim – vélem én – a madarak világából kiemelt szóképek voltak. Mikor a szocialista iparosítás ürügyén teljes gőzzel beindult Erdély román megszállása, akkor olvastam a balkáni gerléről, amelyeknek első rajai a múlt század tízes éveiben érkeztek meg Indiából Európába, és néhány évtized múlva már Írországban is fészkeltek. Indiában évenként négyszer is költöttek, Írországban, a zord időjárás miatt csak kétszer. De ott voltak és szaporodtak.

A balkáni gerleinvázió publicisztikai körüljárása már a hír olvastán felötlött bennem, hiszen a hagymakupolás román honfoglalás irányával, intenzitásával és térnyerésével azonos jelenség volt. És erre felismerésre nemsokára ráépült egy újabb konkrét gerlés történet: egyik vadászbarátom megajándékozott egy szakszerűen preparált hollótetemmel. Mikor hazavittem, feleségem rögtön belém karmolt: ugye nem akarod ezt a lakásba behozni?

Eredetileg ez volt a szándékom, de rögvest retiráltam, mert kipillantottam az erkélyre – a negyedik emeleten lakunk – és eldöntöttem, hogy a kitömött címermadarat elhelyezem oda. Kissé zavart, hogy a hollók nemes nemzetsége védett madár, és mit szólnak majd azok, akik a tömbház belső udvaráról felnéznek az erkélyre, de a holló, így kitömve is bámulatosan szép volt a mélyfekete színéből lilás árnyalatba áthajló fényes tollazatával.

Alighogy a kihelyezési művelet végére jártam, egy szemtelen gerle is kiszemelte magának a hollómat és – alig hittem a szememnek – fészket rakott az én címermadaram hátára. Ennek jelképi értékét és üzenetét azonnal felfogtam: a nagy eszmei értékű címermadarak tetemére példátlan szemtelenséggel így telepednek rá a balkáni gerlék és képesek rajtuk, a hátukon költeni, miközben összerondítják és degradálják maguk körül a terepet.

A történetet Holló hátán gerlefészek címen írtam meg. A lapban Környezetünk címen riportrovatom volt és ebben helyeztem el. A cenzúra vagy csak a csupasz történetre figyelt, vagy pedig nem akarta észrevenni a demográfiai mozgás analógiáit. Az olvasók többsége természetesen „vette a lapot”, kisesszémnek nagy sikere és visszhangja volt. Ilyen helyzetekben már a cenzúrások is cinkos társaddá váltak, mert ha utólag csapnak botrányt, akkor az ő tolluk is repül.

Anélkül, hogy a sok-sok madártörténetemet most részletezni kezdeném, csak utalok arra, hogy a Halak, vizek, sziklaszirtek című könyvem –„főszereplője” a Duna-delta – egyik figyelemre méltó írása a Dobrudzsa befészkelése című riport. A hatalmas országrész az első Balkán-háború után került Romániához. Ekkor a tartomány lakosságának mindössze 3 (három) százaléka volt román. A többi? Bolgár, török, tatár, lipován, ukrán stb., stb. Trianon után az Angelescu-féle tanügyi törvény (1924) tulajdonképpen Erdély elrománosításának modelljét látta abban, ami Dobrudzsa esetében olyan fényesen sikerült. Tévedtek. Erdélyben még a Trianon utáni kétszázezres magyar elvándorlás után is számottevő volt a magyar értelmiségi elem, több száz éves volt a magyar egyházi és kulturális intézményrendszer, és más volt a lakosság civilizációs mértéke, az iskoláztatás szintje is. A magyar nyelvű állami oktatás felszámolása után iszonyú nehézségek közepette, de működtek egyházi tanügyi intézmények. És volt egy a világháborús veszteségek után is gyorsan konszolidálódó anyaország...

Erről, az újra anyaországról nevezhető trianoni maradék országról újfent egy fészekrakásos történet jut eszembe.

Pontosabban: a fészkelődés. A magyar választási törvénybe foglaltakkal természetesen egyetértek. Személyes és családi érintettként is. A dolgokat a lényegre csupaszítva nekem is az a véleményem, hogy a külhoni magyar állampolgárok szavazhassanak az országos listára, de az egyéni választókerületek jelöltjeire semmiképpen se. Ez az ott élők ügye és dolga. Mi, az elszakított nemzetrészek tagjai nem ismerhetjük olyan mértékben az egyéni választókerületek jelöltjeinek se a személyét, se a pártállását. És a térség problémáit sem. A rendszerváltoztatás óta eltelt több mint két évtized történetéből és tapasztalataiból ismerjük viszont azokat a pártokat, politikai csoportosulásokat és intézményeket, akik és amelyek a pártlistákon szerepelnek. Tudjuk, hogy kik, mikor mit tettek értünk és mit cselekedtek ellenünk. Ismerjük, hogy kinek és minek köszönhetjük a nemzetegyesítést a gyakorlat irányába elmozdító szereplőket és pártokat. Tudjuk, hogy kik és mik képviselték és tették országosan hírhedtté a magyar nemzet 2004-es december 5-i szégyennapját.

És ha valaki nem tudná, azt is elmondjuk, hogy a nemzeti kisebbségként, vagy akár társnemzetként élőknek eleve „nemzetinek”, a Illyés Gyula-i értelemben társadalmi helyzetüknél fogva is patriótának kell lenniük. Másképp jönnek a „vegyes” pártok, az olyan hídverések, amelyek a túlsó párton már más irányba kanyarodnak. Fontos dolog az, hogy ezek a pártok a mi esetünkben etnikai megalapozásúak legyenek, ami természetesen nem zárja ki, hogy más etnikai csoporthoz tartozó személy is tagjuk lehessen. A párt programja, etnikai arculata a meghatározó.

Egyébként a mi választójogunk biztosítása ezért az előre elképzelhető eredményért gerjesztett ekkora félelmet balliberális körökben. Erre csupán egyetlen példa: 2006-ban Eörsi Mátyás még azt fejtegette, hogy Romániában az autonómia szót sem ajánlatos használni, mert ez sérti a románok önérzetét. Mostanság azért már a baloldali pártok is kezdik hangoztatni a nemzeti jellegüket, sőt, színszimbólumaikat is másképp árnyalják. A legutóbbi választási kampányban a remény zöldjébe pólyálták magukat. Zöldellve verették a választókkal tönkre magukat. Jellemző módon most újra égő vörösben lángolnak. Tőlünk nézvést a következő alkalomkor ez okozhatja majd az égési sebeket.

Az egyéni választó kerületi szavazati jog erdélyi szemmel nézvést azért is problémás lett volna, mert éppen a külhoni szavazók ember- és helyzetismeretének hiányos volta vagy teljes hiánya miatt a legtöbb vitát generálná, újraélénkíteni azokat az alvó ellentéteket, amelyeket a 23 millió román beözönlésével, a magyarországi szociális ellátás felborulásával és az ehhez hasonló hazug badarságokkal gerjesztettek.

A választójog kiterjesztése elméletileg azt is eredményezhetné, hogy szoros eredmények esetében a parlamenti többséget a külhoni  szavazók döntsék el. (Traian Basescu román államelnök megválasztását, miközben a honi nem hivatalos eredmények alapján ellenlábasai már pezsgőt bontottak a győzelem ünneplésére, a külhoni románok szavazata biztosította.)

Véleményem szerint a külhoni szavazatok olyan mágneses pólus irányában halmozódnak, ahol az anyaországban, a Kárpát-medencében és a nemzetközi fórumokon érdekeik hatékonyabb képviseletének politikai csoportosulásait ismerik föl. És meglehet, hogy ez a pártok közötti versengést abba az irányba mozdítja el, hogy a mostani ellenzéki nekivörösődés ismét a zöld színt (is) kezdje kedvelni. Az elszakított nemzetrészek problémái iránti érdeklődés pedig az ablaknyitás friss levegőjét áramoltatja a közéletbe, s ez a politikai légköri változás mérsékelheti vagy kiszoríthatja a Kádár-éra aszályos éveinek átsugárzását a rendszerváltoztatás után évekre, amely 2004. december 5-én tetőzött.

Ez a helyzet azonban a közvéleményben kialakult immunvédelem miatt már nem ismétlődhet meg.

Én azért is adom voksomat szívesen a listás szavazás érvényesítésére – és itt repül be írásomba újfent a madár, a fészekrakás motívuma -, hogy a számos magyarhoni és itthoni fórumon elhangzó sorokból és a sorközökből is kiolvasom, hogy egyesek miként kezdtek volna már most itthon – azaz a határon kívül – a magyar parlamentben fészket rakni. Ezért halmozták el ilyen jellegű módosító javaslatokkal a választási törvénytervezetet.

A törvény elfogadása után nem lesz lehetséges, hogy a politikai akarnokok, ilyen-olyan pártok képviselői el kezdjenek most már két országban, vagy a Kárpát-medencében és a nagyvilágban egymásról a politikai háncsot lecsupálni, hisz, lám, még egy marosvásárhelyi polgármester-jelölt állítás ügyében is micsoda (ál) ellentétek feszülhetnek egymásnak.

A jelenlegi magyar kormányzat a kétharmados parlamenti többség képviseletében alkalmas arra, hogy a listás jelöltek közé olyan személyeket is besoroltasson, és majd meg is tudja védeni őket az elkerülhetetlen támadásoktól, a lejárató kampányoktól, akik az elszakított nemzetrészek problémáinak ismerői, ezek képviseletére alkalmasak, és nem uram-bátyám alapon jutnak ezekhez a rendkívül bonyolult és felelős tisztségekhez. Az erdélyi, felvidéki, délvidéki stb. származás ne legyen feltétel – de nem is árt! -, a problémaismeret, személyi hitelesség és alkalmasság viszont döntő kritérium legyen. A magyar Országháznak és a kormányzatnak voltak még erdélyi – határon túli – képviselői, akik példaképeink lehetnek. Ők azok, akik a Kárpát-medencei fészket építették és őrizték és nem a magamutogatás vagy valami előny megszerzéséért fogadták el a jelölést. És nem fészkelődtek.