Figyelmeztetem, Kedves Olvasó, most nem elfogulatlan szöveget fog olvasni. Apám orvos volt, anyám patikus, magam egy darabig orvostörténész-féle – belülről ismerem tehát az orvoslás világát. Néhány alkalommal magam is tárgya voltam a szakmának – Istennek hála, nem sokszor. Írtam is róla – itt is nem egyszer.

A gyógyító mesterség már a barlangrajzok idejétől kezdve különös helyen áll az emberiség történetében: varázslásnak tűnik az egyszerűbb lelkek, de a haladottabbak körében is. Ám míg mondjuk az elméleti fizika olyasféle tiszteletnek örvend, amelynek látszólag semmi köze sincs mindennapi életünkhöz, tehát feltétlenül illik és lehet elfogadni, addig az orvosokkal, nővérekkel napi kapcsolatban vagyunk vagy lehetünk, tehát a bőrünkön érezzük munkájuk eredményét – ha jó, ha rossz az.

Régebben ritka volt a jól képzett orvos, közember ritkán jutott el a színe elé. De tisztelte. Mint a hatékony falusi füvesasszonyt, ki gyógyfüvekkel orvosolta baját. Kapott érte fél szakajtó tojást. Meg gyanakvást: a boszorkányok jeles része a körükből került ki: mármint a máglya tüzén megpecsételteké.

Az orvoskar, de segítőiké, a nővéreké, műtősöké, felcsereké viszonylag jól élt megszerzett tudásából. Munkáját megfizették. Ugyanakkor mind egy zárt, hierarchikusan rendezett kaszt részei voltak. És ez a kaszt védte és segítette minden tagját, a rátermettek mentek előre, nem lehetett nagybácsikból, sógorokból megélni. Az orvostársadalom belső értékrendje igen szigorú szerkezetet hozott létre s csak a szakmai minőség meg az erkölcs volt a mérvadó. Persze Kegyelmes Úr vagy Főelvtárs nem mindenkiből lett, ahhoz azért több kellett; igaz, a kegyelmesség valójában már körön kívüli és külsődleges dolog volt. S a pénz sem számított igazán: lehetett kőgazdag egy gátlástalan angyalcsináló: megvetették.

Sokat elemezték az orvostársadalmat, jó szociológusi-társadalomtörténészi terep. Egyet nem: a rendszerváltás utáni országgyűlés, egyáltalán, a pártvilág orvos szereplőinek karrierjét nem. (Magam legalább is nem ismerek a tárgyat boncolgató tanulmányt, ha tud róla, írja meg az adatait. Köszönöm.) Én úgy látom, az első demokratikus választáson jelentősebb a megjelenésük, mint a sokat emlegetett történészeké. Az más kérdés, hogy a hegemóniát másféle doktorok: jogászok bírták. Eredménye érezhető. Azt viszont máig sem értem, hogy miért nem alakult ki életrevaló orvosi lobbi: még az egészségügyet sem tudták alakítani. (A Molnár-féle figurák renegátok.) A maguk dolgát sem. Pedig jelen voltak – erő nélkül. Igaz, ez az orvosvilág már más volt, mint fénykorában: roncsolt és elrontott.

A romlás a Népköztársaság bűne. A forint bevezetése nem pusztán új pénznem használatbavételét jelentette. Hanem a „kommunisták” tudatos és megideologizált, osztályharcos társadalom-átalakítását. A béreket-jövedelmeket ennek érdekében szabályozták: egy szakmunkás órabére 2 (kettő) forint, az orvosé 1 (egy) forint lett. Ez az egyik alapja a romlásnak. A másik a szakmai hierarchia szétfeszegetése. A vezető posztokra csak párttagkönyvvel a zsebben lehetett eljutni. Megtört az erkölcs. De nem részletezem. Valaki szakavatott remélem máskor igen.

Az egészségügy a mi szép kis új világunkban üzletág, még pedig milliárdokat mozgató –, tehát jól lehet vele keresni. A menedzserek átvették fölötte az uralmat. Köztük kevés az orvos, inkább csak magánvállalkozókként vannak jelen, kisebb cégekben: cicidudásítás, a gazdagok magánorvoslása stb. Aprópénz.

A valaha szervezett – s e szervezettségének nyomait még őrző – orvoskasztot belülről nem lehetett kellőképen megpuhítani. A külső erők tehát a politikát és a médiát használták – s e két hatalmi tömb egyként érdekelt volt az ügyben. Az egyik. pártállástól függetlenül, jól működtethető alrendszereket akar a társadalomban, a másik jól fizető szenzációt. Az egészség pedig mindenkit érdekel.

De hogyan? Ostobán. Igaz, az orvostudomány robbanásszerűen fejlődik, de nem úgy, mint az autóipar. Az ember nem tárgy, nem lehet mindenki testét megjavítani, az alkatrészeket kicserélni, az orvosok nem automaták, nem dolgoznak, mert nem is dolgozhatnak hibátlanul. Vannak halálos betegségek és van olyan eset, hogy az embernek valami okból nem jut megfelelő kezelés.

De nem akarom húzni az időt: az orvostársadalom és a jobb híján „egészségügyi dolgozóknak” nevezett réteg ma szörnyű helyzetben van. Mert ott tartják.

Van egy szószólójuk, évtizedek óta az első, akinek a szavára figyelni érdemes: Éger István. Az orvosi kamara elnökeként ésszel, politikusan és a dolgát igen tudva próbálja alakítani a világot. Az előző rezsim személyében is igen támadta, el akarta takarítani az útból. Értem a helyzetet: útjában volt a pénzembereknek. Ő és a szakma kapott anyait-apait, hideget-meleget. Lapozzák fel a sajtót! A mostani rezsim hatalomra kerülésében az orvosi (al)hálózatnak igen nagy szerepe volt. S most sem kap semmit. Márpedig, ha valami „fülkeforradalomra” hivatkozva társadalomalakítóként kívánnak föllépni a „hatalom”, akkor az orvosokon kell kezdeni. A polgári társadalom egyik legfontosabb eleme az ő csoportjuk.

Most azonban azt látom, hogy valami ostobaság van fölépülőben. Égert a sajtó úgy támadja, mintha még ma is Gyurcsánynak hívnák a miniszterelnököt. Szakmailag nem tudják megfogni: mit lehet fölhozni amellett, hogy egy kezdő diplomás orvos annyit keressen, mint egy amúgy tisztességes és dolgos utcaseprőt? Jönnek hát a médián át az áztatások. A gennypolitika. A gondolkodás és a tett helyett. Éger állja. Még. Ha veszít, az ország, a polgárság és a mai hatalmasok is veszteni fognak. (Egyelőre nem veszített...)

Megzavarodtak? Menjenek szakorvoshoz. Ne féljenek: segíteni fog rajtuk. De ma menjenek: egy-két év és lehet, nem marad az országban egy sem.