Ha rajtam múlna – tudom, hogy erre semmi esélyem nincs - az egy híján százas számot, azaz a 99-et nem választanám se kabalának, se talizmánnak. Mert látom, hogy nem hoz szerencsét. Most dr. Képíró Sándor volt csendőr százados koncepciós „háborús bűnperével”, akit 99 esztendős korában, tolószéken és perfúziózva toltak a törvényszék elé nem foglalkozom, mert, tulajdonképpeni témámtól távol esik- vagy mégse? -, s a Jó Isten egyébként is kimondta számára a végítéletet.

Az ugyancsak 99 éves Tamás Aladárné Szőcs Ilona rimaszombati tanítónő szülőföldjéről való kitoloncolását viszont nem tudom szó nélkül hagyni. És őszintén bevallom, hogy amióta ez a vérlázítóan aljas kitoloncolási történet híre engem is elért, ha ránézek Szlovákia etnikai térképére, amelyen a magyar ajkúakat az ország déli sávjában vörös színnel jelzik, mindig az az érzésem, hogy Nyugattól a keleti részekig vér csöpög a megcsonkolt maradék Magyarország felé, pedig tudom, hogy ez csupán képzelgés, vér (még) nem folyik...

De a magyarok kitoloncolási szándéka véresen komoly: ez az előbb 1939-ben önálló országnak nem mondható német vazallus állam politikai és gazdasági vonatkozásban is bábállam volt. Az első bécsi döntés során visszakerült Magyarországhoz az etnikailag majdnem teljesen egynemű, vérvörösre festett sáv. Az ekkor kialakított határokat aztán felülírták a második világégés után a Párizs környéki szerződések, a kérdéses területeket újra átcsatolván Csehszlovákiához, sőt, mindennek a teteje volt, hogy még a trianoni szerződés vonatkozó részét is átszabva a magyar lakosságú Dunacsúnt, Horvátjárfalut és Oroszvárt még a Duna jobb partjáról is átvágták a kedvenc államalakulatukhoz.

Ebből a csehszlovák államkombinációból vált ki aztán a tulajdonképpen valóságos állami státussal a történelem során soha nem rendelkező Szlovákia.

Egyébként minden „baj” forrása ez. A szlovák frusztráltság. A szlovák félelem, amelyet a szélsőséges jobb- s baloldal nyíltan hangoztat: Magyarország, amint teheti, visszaveszi a térképeken vérvörös színnel festett etnikai sávot. Ezt célozza – mondják – a magyarok új jogállása, az újrahonosítás. Ezért őrködnek a Benes-dekrétumok az egész magyarságot bűnösnek nyilvánító érvényességének megőrzésén. Ezért „rendeznek” Malina Hedvig-féle, évekig elhúzódó pereket, amelynek fő vádpontja, hogy a diáklány véresre verte önmagát. De ezért tartóztatták fel, a diplomáciatörténetben páratlan módon Sólyom László államelnököt a Mária Valéria Híd közepén, amikor Szent István szobor leleplezésére indult. Ezért próbálják visszavonni Boldoghy Olivér, Dolnik Erzsébet, Gubik László és majd a többiek szlovák állampolgárságát. „Bűnük”, hogy magyarok. Hogy magyarságukat az európai jogi normáknak, szokásrendnek és gyakorlatnak, a többi nemzetekhez hasonlóan jogilag is rendezik. Ezért írták-írják át a magyar neveket.

A tévé képernyőjén, lapok címoldalán elnézem Szőcs Ilonka 99 éves rimaszombati tanítónő értelmet, intelligenciát, jó egészséget sugárzó arcát. Ez, személyét illetően némileg megnyugtat. Bölcsessége is, hogy „túl lép e mai kocsmán, az értelemig és tovább”. A felvidéki magyarság számára gyehennás állapotokat teremtő szlovák szélsőség molesztálása elől áttelepedett lányához abba a hazába, amelyet mindenféle térképátrajzolások ellenére a magáénak, az övének tartott. És – hadd kerekítsem fel az éveket – egy évszázadig őrizte, tanítónőként tovább adta a maga magyarságát, és nem szédelgett át semmiféle vegyes, fél-magyar, vagy nem magyar pártba.

Példája hatalmas erkölcsi győzelem. Adyt parafrazálva gonosz ostobák hiába törnek életére, mert élete millió gyökerű.

És hogy miért kezdtem mondandómat a Képíró Sándor csendőrhadnagy történetének felemlítéssel?

Azért, mert a két história, a Szőcs Ilonka tanítónénié és a volt csendőrtisztté azonos gyökerű. És lám, ha a magyar diplomácia kiállt a maga igaza mellett, és nem hagyta, hogy a Benes-dekrétumhoz hasonlóan bűnössé nyilvánítsák a délvidéki magyarokat, erőfeszítéseiket siker koronázta.

És ha a magyar politikai világ és a magyar közemberek nem képesek ezeket a gonosz, aljas és embertelen indulatokat megfékezni, a világot fellármázni, akkor akár Európából is kitoloncolhatnak bennünket. S az új „honnyerők” majd állampolgárságot sem adnak, mint a Nílus-menti madzsaraboknak.

Szlovákiában nemsokára választások lesznek. Akkor dől majd el, hogy képesek lesznek-e az ottani magyarok arra a rubrikára nyomni a pecsétet, amelyik a Szőcs Ilona, Boldoghy Olivér, Dolnik Erzsébet és a Gubik László meg néhány százezer társuk sorsát pecsételi vagy bélyegzi meg.