Rózsa szája elnyílt.

De mi érdekes van egy fonnyadó virágon? Általában nem sok.

Rózsa Gyula írt egy kiállítás kritikát egy remek tárlatról, s az utóbbit ezennel minden, a képzőművészetek iránt érdeklődő Kedves Olvasó figyelmébe ajánlom. A kritikus elmulasztott megadni fontos tudnivalókat, itt pótlom: Reformok évtizede, 1920 – 1932. A kiállítás kurátorai Kopócsy Anna, Révész Emese, Zsákovics Ferenc, megtekinthető 2012. január 21-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, hétfőtől péntekig 10 – 18, szombaton 10 – 13 óra között. Menjenek el és nézzék meg. Magam itt most a kritika érdemi részével nem foglalkozom: rutinosan megírt szemle a művekről és a bemutató egészéről. Lehetséges, hogy más néző és író másként látja, láttatja: de rendben van ez így.

A talaj, amiből e termény kisarjadt, az bizony figyelemre méltó. Mert miként is kezdett a szerző a munkához? A kor felfestésével. Imígyen: … Hogy kilencszázhúszban –1920-ban! – kinek jutott eszébe bármilyen reformot csinálni Magyarországon, hogy éppen a művészoktatást akarták megreformálni, az még mindig szürreális. Az országban megtorolnak, zsidóznak és bolsevikoznak, az a magyar modernizmus, amelyre a bélyeg rásüthető, szerte emigrációban, még éveknek, évtizedeknek kell majd eltelnie, hogy a kegyes-keresztény római iskola legyőzze a kegyes keresztény neobarokkot. És Lyka Károlynak hagyják, hogy megújítsa a művészeti akadémiát.

A magyar történelem érdekes törvényszerűsége a nagy turbulenciákat közvetlenül követő idők sajátos csillogása. 1945-öt után két-három évig, ’56 után másfélig-kettőig, a rendszerváltás idején talán háromig tartott, amíg az újabb világ létrejött, megszáradt a firnájsz; s ezen idők alatt sok színes virág nyílott. És sok megmaradt a követő időkben is. Ugyanez volt a helyzet a Monarchia szétesése után: 1919 ősze és a „bethleni konszolidáció” létrejöttének mérföldköveivel határolva.

Azután az ítéletek jöttek: a históriai szakaszok megítélése, immár távolodva, újra meg újra. Van választék.

Rózsa történeti tudatában – és sok eszmetársáéban, kortársáéban (született: 1941-ben), – így szaglik az utóbbi idő esszenciája: „Az országban megtorolnak, zsidóznak és bolsevikoznak,…” Ez lett volna lényeg? Nem hiszem. Tudom, hogy nem. A Népköztársaság kommunista ecsetje által felkent fekete minden színt eltakart. Például egy komor árnyalatot: a ma Trianonnak nevezettet. Nem előzmények nélkül: a (prehorthysta) ellenforradalom – önmegnevezés – egyes ágensei csakugyan a zsidókat, bolsevikokat, sőt a judeobolsevistákat tették meg – és tegyük hozzá: teszik meg örököseik ma is – minden rossz okozójának. És igen, volt terror, voltak gyilkosságok. De csak torzító szemüvegen át lehet ezen évek meghatározójának látni ezen bűnöket. Érdemes volna ismerni a tényeket, a szellemi pezsgést, a szellemi teljesítményeket, a szellemet magát. Nem a „bikacsök és böllérbicska” alakította a gondolkodásmódot, mint ahogyan a pártszerű kommunista történészek állították. Görénykurzus – ítélt akkor, ott, benne a kurzus közepében a korántsem judeobolsevista Szabó Dezső. Mert undorodott a politikai csimbókjaiba kapaszkodó feltörekvő senkiktől. Érzik ugye a kettő közötti különbséget?

De folytassuk a rózsaszirmok tépkedését: …az a magyar modernizmus, amelyre a bélyeg rásüthető, szerte emigrációban,…– ez sem igaz. Kassák és tágabb köre elment – azután sokan visszajöttek; s ez már egy más történet –, de mondjuk Raith Tivadar és társai itt maradtak és alkottak. Nem is akármit, nem is akárhogy. Nem voltak elnyomva. Hírük ma nem elég nagy; de bizonyosan nem akkora, hogy a kevésbé tájékozottak észrevegyék.

És: … még éveknek, évtizedeknek kell majd eltelnie, hogy a kegyes-keresztény római iskola legyőzze a kegyes keresztény neobarokkot. Hát persze. A „neobarokk” – ha jól emlékszem, Szekfű Gyula meghatározása; és önmeghatározása: a mából tekintve ő a neobarokk honi prímása – akkor nem győzetett le, sőt, Rákosi csimbókjaiba markolva – elnézést, nem tudtam kihagyni – szocreálként teljesedett ki. (Tudom, meredek állítás, ám most nem teszem járhatóbbá.) A római iskola csakugyan a XX. századi magyar művészet egyik csúcsa, már ha a magyar képzőművészet száz évét egybelátjuk, noha kegyes-kereszténynek aligha nevezhető. Elegendő a stílcsoportról írott – amúgy gyönge és elavult – monográfia képeit átpörgetni. S ha mellette – az ugyancsak gyönge és elavult – „szocialista képzőművészek csoportjáról” szólót is, rögtön látható lesz a mérföldes minőségi különbség. Utóbbit Rózsa nem emlegeti, pedig nézetrendszerét e csoport maradékának későbbi, csimbókiánus működése alakította, ha ennek talán maga sincs tudatában. Háy Károly László hangján szólna? – na, arról azért szó sincs. Képzettebb és több esze van – ezért baj, hogy ma – ma is még – afféle szövegeket ír lazán, mint amit idéztem.

Rozsdás és recseg Rózsa üvegháza. A Népszabadság. Ott jelent meg a bemutatott kritika. Talán teljesen fölvásárolják a szőröskezű nyugati kapitalisták. És akkor mi lesz?

„Baloldalon” nagy a sopánkodás. Jó páran hely és honorárium nélkül maradhatnak. Ismerős állapot: e szövegem megjelenése után ajtómat nem fogja megdöngetni a pénzespostás.

A Népszabadság kétségtelenül az egyik legjobban szerkesztett és írt magyar napilap. Volt. Mára ennek alig van nyoma. (Lásd a föntebb említett hírlapszerkesztési hibát. Pl.) Még nyikorog a verkli, de egyre hamisabb a nóta. Nem a baloldali nézőponttal van bajom, hanem a minőséggel. Valaha nagyon is ügyesen tudta manipulálni a széles közönséget –, immár nem.

Földes György – a Politikatörténeti Intézet igazgatója, a lapot résztulajdonló (párt)alapítvány kuratóriumi elnöke – lemondott irányító sarzsijáról, így tiltakozván a újságeladási döntés ellen. Földes okos ember, s magam baloldalinak is elfogadom. Keserű hangú és szikár interjúban mondta el véleményét az ügyről, bár némi ön- és lapvizsgálat nem ártott volna. Mert ezt írja: … nem volna szabad a sorsára hagyni egy olyan zászlóshajót, mint a Népszabadság. Meg kell védenünk a kultúránkat.

Mit? Amit Rózsa Gyula írt és állít? És sok, sok-sok társa e hasábokon? Az avíttas, sunyizó, néha pökhendi, néha nyalizó hangot? A snasszosodó lapcsinálást? Az értékvesztést?

Földes nyilván rendszeresen olvassa a lapot. Vigyázat, a hazugság öl; s hazugságból épp elég juthatott ezúton tudatába.

Magam is rendszeres olvasója vagyok. Szakmai kötelességem. Más szemüvegen át nézem, védőszemüvegen.

Lesz baloldali napilap Magyarországon, ha nem Népszabadságnak hívják is – bár, megjegyzem, azért e terméket se temessük. Remélem, avval majd lehet vitatkozni – a mai baloldali sajtó vitathatatlanul rossz. Értetlen. Életidegen.

Mint ahogyan Rózsa szerző is eltátván száját: hogyan lehetett a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán absztrakt műveket alkotni? A Horthy-fasizmus virágkorában? Idézem: „Hincz Gyula absztrakt képpel szerepel. … érthetetlen az érthetetlenségben, hogy miként tehette három évvel a diploma előtt.”

Gondolkodjék. Rájöhet.