Valamelyik budapesti tévéműsor hírei közül a belém épült antennák egyike felerősítette a kedvemre való hírt: a Magyar Országgyűlés nemsokára tárgyalni fogja azt a Fidesz által benyújtott törvénytervezetet, amely január elsejétől megtiltja - summásan fogalmazva - a kommunista diktatúrák személyiségeire emlékeztető utcanevek használatát. A hír két vonatkozásban is érdekel: magyarországi útjaim során mindig bosszantott, amikor saját szememmel láthattam, hogy sok-sok településen még mindig díszelegnek a Kun Béla, a Vörös Hadsereg és egyéb utcanevek. A jelenséget értelmezni is próbáltam: a csonka hazában az 1919-es bolsevista uralom, majd a Rákosi és Kádár-korszak mélyen befészkelte magát a közgondolkozásba és a közérzületbe. Másrészt pedig a magyarhoniak helyneveit, tulajdonneveit nem veszélyeztették azok a nacionalista támadások, amelyek Romániában, a mi esetünkben a magyar neveket módszeresen irtották.

Életünk hosszú szakaszát Erdélyben – az idősebb generációkról szólok – utcanév-, településnév- és intézménynév harcokban éltük végig. Ezek napjainkban is dúlnak. Elegendő az egyik marosvásárhelyi iskola névadási kalamajkájára utalnunk, ahol a város központjának mai arcát meghatározó személyiség, a Bernády György név használatát - a nyolcezer vásárhelyi magyar aláírás ellenére - a telepes románok ellenzik. Nagyszalontán, miután a több mint száz éve az Arany János nevét viselő iskolát a patinás épülettel együtt a jövevény románok megkaparintották, nem kevés politikai perverzitással az intézményt, „ősiségük” jegyében Dacia-nak keresztelik.

Ennek ellenére Erdély magyarok lakta vidékein a kommunista utca- és intézménynevektől sikerült megszabadulni. Nálunk nincs Vörös Hadsereg tér, Augusztus 23. sugárút sincs, ezzel szemben vannak viszont Sepsiszentgyörgyön is olyan román „felszabadító” tábornokokról elnevezett utcák, akik, sokak szerint, soha felénk se jártak. Nálunk, Erdélyben tehát az „utcanév harcok” nemzeti – nemzetiségi beágyazásúak, szemben a magyarhoni jobb- és baloldali, durvább formájában a bolsevista, kommunista, szocialista, a balliberális örökség és a jobboldal hagyományainak érvényesítéséért kiálló konfrontációkkal.

Magyarországról a mai kommunikációs technikáknak köszönhetően a hírek azonnal átkerülnek hozzánk, Erdélybe. A rossz példák is. A lustaság, hanyagság, restség, de a családi összefonódások is, amelyek Hortobágy városkában vagy a Hódmezővásárhely melletti Székkutason még ma is hirdetik Kun Béla és bűnöző társaiknak „dicsőségét”. Ezeket említem, mert magam is láttam a feliratokat.

Gondolatban üdvözöltem tehát a magyar törvénytervezetet a névadások szabályozásáról. Összefüggést láttam a vörös csillag strasbourg-i rehabilitációja s az ennek ellentmondó törvénytervezet között, de nem volt nehéz kapcsolatot teremtenem a napjainkban nagy port kavaró alkotmánytervezet felvezető szövegével, amely kimondja, hogy a magyar jogállam nem épülhet a kommunizmus bűneire.

És alig raktam össze magamban ezeket a pozitív irányba tartó névadási kilátásokat, torzképpel szembevigyorgott velem egy, a kedélyemet lelombozó hír: a Baranya megyei Szászváron még mindig 14 kommunista hős neve díszeleg az utcanév táblákon. A nagyközség utcanév hálózatának majdnem fele ebbe a kategóriába tartozik. A világhálón megnéztem ennek a jobb sorsra érdemes községnek az utcanév anyagát, és beleborzongok: Kun Béla egyik főút nevét kapta, Sallai, Fürst, Ságvári, Hámán, Münnich, Nógrádi, Révai, persze van Április 4 utca is, s a többi csak ráadás. Tulajdonképpen ezeken kívül nincs is más jellegű, jelentősebb utcanév, ha csak a lerobbant bányásznagyközség Új élet utcáját nem sorolom ide.

Szászváron tehát, Wass Alberttel szólva - akinek utódai ezek szerint nem remélhetnek soha utcanevet a Budapestről is kitiltott magyar írónak –, nem vásott el a vörös csillag.

Ennél is elszomorítóbb, hogy az utca embere, akit a tévéstáb az utcanév ügyben leszólított, azt mondja: jól van ez így. Miért változtatnák meg a neveket? Hogy ő ne találjon haza? És egyébként is, sok időbe, pénzbe kerül a névváltoztatás. (A törvénytervezet azt is tartalmazza, hogy a névváltoztatás költségeit az állam fedezi. De ez már nem jut el a tudatáig.) Ahogy elnézem, munkanélküli lehet szegény. Néhány percnyi ideje volna tehát. De attól fél talán, hogy a Kun Béla utcanév megváltoztatása esetében a kocsmából hazamenet nem találja meg az otthonát? (Névtelenül is elnézést, ha nem kocsmázó típus.)

Vagy egy jókora nagyságú vörös csillaggal kellene megjelölnie a kapuját, hogy ezt megtapogatva célba érjen?

És a tévériporter nem varrja el ezt a szálat. Nincsenek olyan interjú alanyok, akik szégyellnék ezt az állapotot, és határozottan kiállnának a változtatások mellett. Mert az mégiscsak furcsa, hogy ilyen tömény komcsi névanyaggal, bizonyára, még a Nagy Októberi Szocialista Forradalom valamelyik szovjet unióbéli utódfészkében sem találkozhatunk. A nagyközség polgármestere megszólal ugyan, Kun Bélát ő sem akarja, de az ő fellépése sem eléggé határozott ez ellen kommunista örökség-sűrítmény ellen. Tíz millióba kerül...

Amikor a pribékek nevei felkerültek az utcanév táblákra, az mennyibe került?

Szégyenkezve veszem le a szemem Szászvár honlapjáról, s kedélyállapotomat az javítja valamennyire, hogy egy következő hírből megtudom: az eddig a kétszázezer jelentkezőből mintegy százezer állampolgársági esküt tevő erdélyi személy fele kérte, hogy magyar nevének a magyar állampolgári okmányokban a helyreigazítását. Egy, a magyar névről lefelejtett ékezetet is!

Ők tudják, hogy a név minősít és kötelez. És, főleg azonosít. Akarva, akaratlan azonosítja Kun Bélával azokat is, akik nem ezt, vagy a születési-anyakönyvi bejegyzésében szereplő Kohn nevet viselik, hanem az ilyen nevű utcában laknak.

Hátha tőlünk is olyan gyorsan jutnak el a hírek Szászvárba, mint onnan hozzánk, és akiket ez illet, azok feladják a komcsi mentalitásnak ezt a végvárát?