Peti unokánk, mint a mai gyerekek számottevő része már óvodáskorában számítógépfüggővé vált. Apja, nagyapja számára ez a masina nélkülözhetetlen munkaeszköz, lévén mindketten hivatásos tollforgatók, Peti tanárnő édesanyja is iskolai feladatlapokkal, egyebekkel bíbelődik, messzi országba szakadt fiúnkkal és menyünkkel hetenként számítógépen csevegünk, világjáró nagybátyja százával küldi a különleges fotókat, törvényszerű, hogy Petit is elkapja ez a sodrás.

Peti anyja, apja úgy döntött, hogy idő előtt nem fogják betűvetésre a gyereket, mert, ugye, tudjuk, hogy az efféle kisokosok számára unalmas lesz a betűvetés elsajátításának iskolai araszolása. Nem figyelnek az órán, a tanító néni és az osztály közötti interaktív kapcsolatokból kiesnek, közömbösökké válnak, eltunyulnak, vagy mindenféle oktalan szeleburdiságra adják a fejüket.

Peti viszont kifogott az elővigyázatos felnőtteken. Hogy-hogy nem, a számítógépes játékokba belehabarodva megtanult írni. Előbb a nyomtatott nagybetűket rótta számítógéppel a virtuális mappába, majd kinyomtatta és felolvasta a „művet”.

A szülők közben észrevették, hogy a sűrű intelmeket kiváltó túlzott tévé-nézés és a számítógépes játékok közben csak úgy ragad rá a gyerkőcre az angol és a román szó. Angoltanárnő anyja nyelvleckéi kiegészültek nem tervezett kiejtésgyakorlatokkal. Petire az idegen szavak is ragadnak, mint báránykára a bojtorján.

A következmény: Peti több gyerkőctársával együtt már az óvodai nagycsoportban írástudóként szerepelt, és mire első osztályba került írt, olvasott és számolt. Az első iskolai fogalmazványai alapján érzékelni lehetett, hogy íráskészsége a szó szoros értelmében is „üti a mértéket”. Világos: ezt a képességét kellene csiszolni. Nagyapaként naplóírásra is sarkalltam. Valaki, Nyugatról érkező vendégünk egy szép és igen drága kötésű mappával ajándékozott meg. Még el sem búcsúzott az illető, én már eldöntöttem, hogy Petinek ajándékozom. Én egyébként is számítógépen írok, el is szoktam a kézírástól, és, sajnos hosszú életem során naplót sem vezettem.

Unokám megköszönte az ajándékmappát, bele is lapozott, majd félretette. Némi unszolások nyomására írt is vagy két élménybeszámolót. Magunkban gyönyörködtünk – el ne higgye magát! – de a vaskos albumban a kézírásos bejegyzések nem akartak szaporodni.

Azonban a számítógépes játszás lehetőségét, azt kiharcolta magának. És a szövegszerkesztés is ráragadt. A színes komputergrafikát kimondottan szerette. Ha néhány percre befordultak hozzánk, Peti beállt a hátam mögé, hogy a játékra alkalmas időt az én programomból kihasíthassa, és ezt a maga számára megszerezze. És bele-belekontárkodott az én számítógépes tudományomba is.

- Tata, ez így túl bonyolult! – Megmutassam, hogyan lehet egyszerűbben csinálni?

És megmutatta.

Nagyanyja egy mindentudó telefonkészüléket kapott ajándékba. Petit kérte meg, hogy a szerkentyű kezelésére megtanítsa. Unokája nevetve mondta: Mama, te akkor tudod ezt használni, amikor a macska megtanul zongorázni. És próbálta beavatni nagyanyját a telefonkészülék használatának bonyodalmaiba.

Az iskolában jól teljesített. De, mindannyiunk bánatára nem lehetett belőle írásokat „kicsikarni”. Már-már átokká vált a túlzásba vitt számítógép-használat. Főleg az anyja akarta mérsékelni a tévézést, számítógépezést, de én sem rajongtam azért, hogy amint megérkeztek hozzánk, rögvest birtokba akarja venni a gépet, és ha telefonon érdeklődtem az anyjától, hogy Peti mit csinál ?, előre tudhattam a leggyakoribb választ: - játszik a számítógépen.

Egyetlen vigaszunk volt: mindezek ellenére az iskolában jól teljesít.

Közben aggódva figyeltük a számítógép romboló hatását, a jó képességű gyermek érdeklődésének eltorzulását, az alkotó munkát megbénító gép uralmát. Íráskészsége fejlett – de nem ír a kötelező feladatokon kívül. Remekül rajzol és fest – alig gyakorolja. Van, amikor beleízlelődik a zongorázásba, de ez is ritka. Mi lesz ezzel a gyerekkel? A számítógép rabjává és áldozatává válik?  

Rokonságunkban van olyan eset, hogy a szigorú apa fia számára a tévézést megtiltotta. Ez is balul sült el: a fiú egyetemista korában lázadt és szerzett elégtételt az iskolás- és serdülőkori tiltásokért.

Alig túloznék, ha azt mondanám, hogy a gyermekkori tehetség kibomlásának akadályozóját láttuk a tévékészülékben és a számítógépben.

Egy szép nap aztán a IV. elemista Peti egy papírlapot lobogtatott az édesanyja előtt. Címe: Osztályhírlap. Komputergrafikai jártasságról árulkodó újság volt. Benne különböző műfajokban a saját írásai. Anyját figyelmeztette, hogy nem egyedül fogja majd teleírni a lapot, hanem bevonja az osztálytársakat is. Peti egyszeriben lapszerkesztővé, újságíróvá, grafikai szerkesztővé vált. A kedves kis újság a Tancinak is tetszett. Anyja festékért, papírért loholt. Az osztálytársak a lapszámokat szétkapkodták. Róluk szólt, azt is a magukénak érezték, aminek nem ők voltak a szerzői.

Peti a minap új rovatot indított. Címe: Mese – mese – meskete.

Saját alkotások kerülhetnek erre az oldalra. Az első mese, amelye ő írt: Krumpli és Pityóka.

Peti átküldte számítógépen hozzám a mesét. Természetes nagyapai elfogultsággal olvasom. Gyönyörködöm szóhasználatában, a pergő párbeszédszerkesztésben, mindenben. De a mese befejezése nem tetszik.

Krumpli és Pityóka előbb a zöldségpiacra, majd a konyhában a vágódeszkára kerülnek. („Vágódeszka?” – ez is a tévé hatása, mert Háromszéken ez a konyhai eszköz: lapító. De sebaj, a pityóka, krumpli és burgonya szavakat tudatosan és kedvesen variálja.)

A mese befejezése: a vágódeszkán a kés föléjük emelkedik, sejtik, hogy mi fog történni, és azt mondja Pityóka:- Na, pajtás, ezek az utolsó másodperceink. Szia! – Szia, pajtás - mondta Krumpli, és azzal nyissz!

Telefonálok az unokámnak. Megdicsérem. De mondom neki, hogy a mese vége túl szomorú. Balladás. Azt nem mondom, hogy szerintem ismét bekattan a történetbe a tévé: ott láthat Peti annyi gyilkosságot, kivégzést, akasztást.  

Peti vacilál. Nem akar ellentmondani, de védi a maga szellemi tulajdonát. Tata, a valóságban is ilyen Krumpli és Pityóka sorsa. Megölik őket.

Peti – próbálok érvelni –, de a mesékben sok-sok megpróbáltatás, bonyodalom után a befejezés mindig megcsillant valami reményt. A legkisebb királyfi, vagy a pásztorlegényke győz, diadalmaskodik a rossz fölött. Miért nem mented meg legalább egyiküket? Például Pityókát? Elgurulhatna, de kérhetné attól, aki megvásárolta, hogy tavasszal ássa el, temesse be a földbe, és meghálálja, mert akkor jövőben is lesz krumplija.

Tetszik nekem a saját ötletem.

Petinek viszont nem. Ez a mesevég már nem az övé. És felébred benne a tipikus lapszerkesztő: Tata, ha kibővítem a mesét, nem fér el a lapoldalba. Én így írtam meg.

Nem forszírozom a dolgot, és nem morgok a számítógép-függőség miatt.

Unokám, mióta lapot szerkeszt, valósággal megpendült. Szervez, szerkeszt, írást kér az osztálytársaitól. Egy verset már ki is hegedült valamelyikből. És magát is igényesebb munkára fogja. Az iskolai rutinfeladatokat is úgy oldja meg, hogy azok az Osztályhírlapban is közölhetőek legyenek. Közös lapelemzésünk után néhány nappal újabb „alkotással” lepett meg, talán mintegy engesztelésképpen, amiért a Krumpli és Pityóka mesebéli sorsának lezárását nem azén receptem szerint alakította.

A Tanci az osztály számára azt a feladatot jelölte ki, hogy ki-ki írjon egy-egy tréfás mesét. Peti komolyan veszi a feladatot és számítógépen nekem is átküldi az „alkotást”.

Az ebéd

Tréfás mese

Amikor hazaértem a suliból, otthon rögtön leültünk ebédelni. Egy kicsit meg voltam lepődve, amikor nem a szokásos tálakat láttam az asztalon.

- Mi az ebéd!? – kérdeztem ijedten.

- Káposztaleves, a második meg spenót.

- Ó, az jó – és nyeltem egy nagyot. Nem szeretem se a káposztalevest, se a spenótot.

Amikor anya felállt egy kanálért és apa nem figyelt ide, a levest odaadtam a mellettem levő virágnak. Jó ízűen meg is ette. Ugyanígy tettem a másodikkal is. Azt a felettem levő polc kapta. És is megette jóízűen. Ebéd után egy pár perccel úgy megéheztem, hogy készítettem magamnak egy melegszendvicset. Annak a tetejére véletlenül chilit tettem ketchup helyett. Azt oda kellett adnom a lernek. Amikor jóllaktam, leültem tévét nézni. Nem kaptam a távirányítót, ezért a papucsomat használtam helyette. Amíg kerestem a távirányítót, a tévé kiszökött az ablakon és elfutott. Amire hazahurcoltam, eltelt a délután fele. Leültem a fotelbe és bekapcsoltam a tévét.

- Fiam, oldd meg a házi feladataidat! Most! – szólt rám édesanyám

Amikor belépem a szobámba, eszembe jutott, hogy rengeteg a házim. Angol, matek, vallás, olvasás és nyelvtan

Támadt egy ötletem:

Az írógépet odatettem, hogy oldja meg a nyelvtant, a számítógép az olvasást, a számológép a mateket, az angol-magyar szótár az angolt, a kereszt meg a vallást. Így visszaülhettem a tévé mellé.  

Hétre kész is lettek a tárgyak a házi feladataimmal. A kesztyűmet odateszem, hogy pakoljon be.

Így telt el a mai napom.

Itt a vége, fuss el véle, csapjon meg az ostor vége!

Ha nem hiszitek, járjatok utána, mert nem így volt.

Eddig a mese.

Peti tehát az Osztályhírlap mindenese. Persze anyagi, papírgondjai is vannak. Akárcsak a felnőtt lapcsinálóknak.

Ajándékozok neki egy csomag másolópapírt.

Mi, lapszerkesztők, meseírók legalább támogassuk egymást. Másképp úgy járunk, mint Krumpli és Pityóka. Megesznek. S a következő tavaszon nem kelünk ki.