„Kedves barátom!

Levelemből ellentmondások és pontatlanságok halmazát bogoztad ki. A meglátásod is szokatlan volt számomra, következtetéseid meg megdöbbentőek. Mindig van új a nap alatt. Erre valók a tudósok. A történelem iskolás koromban nem érdekelt, és nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, mert magolós tantárgy volt. Nem az én esetem.

Leveledben feltettél több kérdést, melyekre valószínűleg nem tudok válaszolni. Vagy nem akarok? Emlékszem, kérdeztél olyanokat, hogy ilyen esetben én mit csinálnék. Mit tudom én! Hogy jövök ehhez én, aki a témát nem ismeri, és nem is nagyon érdekel? Leveled szerint egyébként mindenki jól végezte a dolgát, így Magyarország nem veszített annyit, mint veszthetett volna. Hát ennek igazán örülök.

Na most - amit mondani fogok, az szubjektív meglátáson alapszik, melyhez liberális jogom van -, leveledet olvasva az a következtetésem, hogy egyre súlyosabb vádakkal illetsz. Itt meg is állok, mert nincs szükségem, hogy folytassuk a sort. Sajnálom, hogy te ezt így látod, ehhez neked is megvan a szabad véleménynyilvánítási jogod. De időnként a jogos önvédelem felébred bennem. Nincs semmi szükségem arra, hogy gyanúsítgatásoknak és vádaskodásoknak tegyem ki magam. Így aztán most úgy döntöttem, hogy befejezem a veled való levelezést, ami hosszú időn keresztül egy gyönyörű élmény volt, és sok remek pillanatot okozott. Kár. Telefonon se hívjál, és ne üzenj.”

*

„Blick auf den Rückblick…”[1] – Záró gondolatok a válasz kapcsán

Családom élethosszig tartó, baráti kapcsolatban állt egy gyermektelen házaspárral, akik Erdély gyászos emlékezetű városában éltek magyar anyanyelvű zsidókként. Ceauşescu alatt ez kettős terhet jelentett, ezért segítőkészségünket Budapestről ennek a belátásnak a szolgálatába állítottuk, hogy legalább magyar a magyarral legyen szolidáris.

Ám a meghitt levelezés, időnkénti kölcsönös látogatások felhőtlen ege – úgy látszik, sorsszerűen -, megdördült a végén. A már idős házaspár egyik nyáron Rómában vakációzott, a forró napok emlékéről önfeledt levélben számolt be a feleség. Idézem levele pár sorát: „Vatikánban a semmittevő papok egy árnyas lugasban lebzseltek, apácák vitték nekik a limonádét. Akkor gyűlöltem meg a katolikus papokat.”

Bizonyára nem ez volt a szándék, de mélyen sértve éreztük magunkat. A megjegyzést tehát nem hagytam válasz nélkül: „Rekkenő hőségben nyilván a rabbi is a zsinagóga kertjében hűsöl és pihen, és nagy valószínűséggel limonádéval üdíti magát. De én azt javaslom, hogy emiatt ne gyűlöljük meg a rabbikat.”

Tíz hónapig se kép, se hang. Akkor a feleség születésnapjára írt gratuláló soraim után rákérdeztem, hogy előző levelünket megkapták-e. Postafordultával jött a válasz: „Igen. De azért nem írtunk, mert sok mindenben nem értünk egyet.”

Az idős házaspár – szüleim korosztálya -, és az én 40 évvel fiatalabb, pesti osztálytársam persze nem ismerték egymást. Bár az utóbbi szerint „mindig van új a nap alatt”, az én számomra nincs. Engem már nehéz meglepni.